Gárdonyi Géza valóságos polihisztor volt, ám zárkózott és kissé különc életmódja miatt ezt kevesen tudták róla. Éppen ezért a nevek, amelyeken emlegették és emlegetik őt a mai napig, mindenképpen beszédesek: az „egri remete”, a „láthatatlan ember”, „Gárdonyi, a polihisztor”, az „ezerarcú Gárdonyi”, vagy a „magyar Tolsztoj”.  Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt.

Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között. S noha hírnevét a mindannyiunk által jól ismert Egri csillagoknak köszönheti, írt színpadra is műveket, dolgozott költőként, műfordítóként és újságíróként is, korábbi tervei közt pedig a szerzetesi élet, illetve az amerikai emigráció is szerepelt. Egy biztos: Gárdonyi Géza a magyar irodalom egyik legtitokzatosabb figurája.

„Gárdonyi Gézával – az emberrel kapcsolatban – sajnos nagyon sok téves információt terjesztenek, s tartanak életben. Úgy érzem, dédapám jól látta a helyzetet: »A világ szemében én csak kép vagyok. Egyiknek színes, másiknak csak árnyék; mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő élete érdekeit szolgálom, mint a citrom vagy a szőnyeg vagy a gyertya, vagy egyéb tárgyak, melyek a boltban megvehetők és használat után elvethetők«” – fogalmaz dédapja emlékezetével kapcsolatban Keller Péter.

Keller Péter, Gárdonyi Géza dédunokája (Kép: egerhírek.hu)

A kezdetek

Az általunk Gárdonyiként ismert író eredetileg Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot a Fejér vármegyei Agárdpusztán, s első ízben tizenhét évesen, 1881-ben az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, a szomszédos Gárdony után választotta.

Édesapja Ziegler Sándor Mihály szászországi származású gépészlegény volt, aki később Bécsben folytatott gépészmérnöki tanulmányokat. Édesanyja Nagy Terézia parasztsorba süllyedt szőlősgyöröki római katolikus kurtanemesek sarja. A szülők házasságából hét gyermek született: egy lány és hat fiú. Közülük azonban csak Géza és két öccse élte meg a felnőtt kort. Gárdonyi Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, majd 1874-75 között a sárospataki református kollégiumba járt. Egy évvel később  pedig már a főváros Calvin téri református gimnáziumának diákja volt.

Mivel édesapja lázadó ember hírében állt, így a család állandó vándorlásra kényszerült.

Érettségi után Gárdonyi az Egri Érseki Katolikus Tanítóképző Intézet növendéke lett, ahol népiskolai tanítói oklevelet szerzett.

„Ugyan személyesen nem ismertem a dédapámat, de az ember egy idő után érzi azt, hogy az elődei érdeme hatalmas kincs, és könnyen a rabja lesz ennek a gondolatnak. Miért is kutatja az ember a családfáját? Nyilván a felmenőkön túl, valamiféle értékeket is keresünk, amelyekkel jó esetben azonosulni tudunk. Lassan húsz éve foglalkozom a dédapám örökségével, 

Érezhetően jobbá tesz. Egy nagyon érdekes kommunikáció alakult ki azzal az emberrel, akit ugyan nem látok, de tudom, hogy mindig itt van” – meséli meghatódva a dédunoka. Hozzáteszi: dédapja tavalyelőtt megkapta a Magyar Örökség-díjat, tavaly az egri egyetem posztumusz díszdoktori címet adományozott neki, Devecserben pedig idén posztumusz díszpolgár lett.

– jegyzi meg.

„Számomra semmiképpen nem halt meg, velem van. Ha valaki valóban szeretett ember volt, akkor a gondolatai, mondatai, üzenetei tovább élnek. Én pedig igyekszem az ő kincseit megőrizni és tovább építeni. Éppen ezért nem szeretem, amikor igaztalan dolgokat állítanak róla – az kifejezetten fáj. A mostani kommunikációs kultúrában vitatkozni csak érvekkel lehet, ezért mindig megpróbálom minden vele kapcsolatos állításomat alátámasztani. Szerencsére van mire alapozni, hiszen a barátai, ismerősei emlékezetében nagyon sok tényszerű kapaszkodó maradt fent róla” – fejti ki a dédunoka.

Az író

Tanítói évei alatt több lap is közölte kisebb-nagyobb rendszerességgel Gárdonyi írásait, verseit, elbeszéléseit, mígnem 1885 februárjában végre a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lehetett. 1885 októberében lemondott kántortanítói állásáról, majd még ugyanennek a hónapnak a végén házasságot kötött Csányi Máriával. Az ifjú pár Győrben telepedett le, és itt is indult útjára Gárdonyi Géza igazi újságírói pályafutása.

Később Szegedre került, ahol még magának Dankó Pistának is írt nótaszöveget, majd egy aradi kitérő után Budapestre költözött. Barátja, Bródy Sándor beajánlására a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892-ben a később népszerűvé váló Göre Gábor-leveleket, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt ragadványneve: a Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlapnak, az Egyetértésnek és a Függetlenségnek, illetve gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára.

Ugyan pályafutása alatt több közéleti cikket is közölt, a politikai újságírást ki nem állhatta, írásainak tematikája pedig hihetetlenül széles körű volt: a selyemhernyó-tenyésztéstől a sakkjátszmákon át a képelemzésekig terjedt. Befutott szépíróként is munkatársa maradt különféle folyóiratoknak. Szerinte „az újságíró legfontosabb feladata a felvilágosítás, a könyvhöz nem jutó rétegek betűhöz szoktatása, az olvasás megszerettetésén keresztül a közízlés és a közfelfogás kimozdítása a provincializmusból.”

„Érdekes, ahogy a dédapám világirodalmi léptékben próbálta meg elképzelni magát. Azt gondolom, ez semmiképpen sem volt önteltség a részéről. A »Titkosnaplóban«, amelyet dédapám titkosírással írt, többek között arról értekezik, hogy Shakespeare-t, Moliére-t, Dickenst, Goethe-t, Dosztojevszkijt és Tolsztojt tartja példaképének. A feljegyzéseiben ott van, hogy sokat merített az ő munkásságukból. A legújabb Gárdonyi-kutatások egyik fő iránya is pontosan ez: 

– világít rá Keller Péter.

Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. 1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az Egri csillagokat, amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt.

De mi is az a „Titkosnapló”?

Közel ötven évig nyugtalanította és izgatta az érdeklődők figyelmét az a vaskos kötet, melyet Gárdonyi Géza titkosírással írt. Mint rejtélyes és féltett relikviát őrizték az egri emlékmúzeumban, s mivel tartalmát, hasznát, valamint latin betűs címfelirata értelmét nem ismerték, „titkosnaplónak” vélték, s annak is keresztelték el.

Megfejtése egyre kilátástalanabb vállalkozásnak tűnt. Az első próbálkozók – köztük neves tudósok – sorra csődöt mondtak: nem tudtak mit kezdeni a sajátos, minden korábbi hasonlótól elütő írásrendszerrel. Csak távolról hasonlított a régi magyar rovásíráshoz; egyesek asszír, ind, héber, egyiptomi elemek követhetetlen, furcsa keveredését látták benne.

Ami a rejtélyes kötetet illeti, az író családtagjai is majdnem ugyanúgy találgatásokra kényszerültek, mint a rejtjeles írások szakértői. Hogy tudhatták volna, mi lappang a kalligrafikus ábrák mögött, amikor erről az író nekik sem igen beszélt? Egyik fia, József szerint:

A Gárdonyi-műveket kedvelő olvasók, kutatók, muzeológusok azonban nem akartak, nem tudtak belenyugodni ebbe. A kortársi emlékezésekhez fordultak tanácsért. A furcsa írást a megtalálását követően közel fél évszázad elteltével sikerült csak megfejteni. Mára a szövegekből készült „Titkosnapló” című válogatás már hosszú évtizedek óta hozzáférhető bárki számára, sőt megkezdődött a teljes változat publikálása is.

Részlet a „Titkosnaplóból”: „Gratulálok, ha megfejtened sikerült. A magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia.”

Gárdonyi hite

Ha Gárdonyiról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül az író hitélete mellett sem. Dédunokájának – mint fogalmaz – szívügye ez a téma, hiszen a mai napig nem tud olyan magyar íróról, akinek a keresztelő kápolnája emlékhely lenne.

Hite nem a vallás formaságain nyugodott, hanem belső meggyőződésen: „Az Isten az én szívemben lakik” – mondta halála előtt. Gyermekkorára emlékezve pedig ezt írta: „Megtalálom már abban a fejletlen testi életben is a lelki élet iránt való hajlamot, a behúnyt szemmel járónak világosság felé való ösztönös fordulását.”

Az Istenbe és az örök életbe vetett hitét pedig mi sem példázza jobban, minthogy az egri vár Bebek-bástyáján kialakított sírhelyén a gerendakereszt fejfájába végakarata szerint a következő – azóta legendássá vált – szavakat vésték: „Csak a teste!”

„Dédapám az Istent belénk kódolt valóságnak tekintette. 

Küldetése a néptanítóság volt, hogy a kiművelt emberfők egyre többen legyenek az országban. Azt mondta, a nemzet értéke a nemzet agyában van. Ezért nagy felelőssége van az írónak, és az olvasmánynak is, mert minden ember lelkében nyomot hagy. A rossz, mint a mocsokfolt beleivódik a lélekbe, s nem lehet onnan kimosni. Ezért is az ő műveiben nincs negatív, elrettentő szereplő” – magyarázza Keller Péter.

Keller azt is elárulja, hogy Nagy János Ádámnak köszönhetően arra is lehetőség nyílt, hogy az Egri csillagok Gárdonyi életében megjelent négy szövegvariánsát össze lehessen hasonlítani. „Ez alapján gyönyörűen kirajzolódik, hogy a szöveg szakrális irányba fejlődik. Ez is egyfajta Jézus követésből adódó tökéletesedés – amikor az ember szépen elkezdi saját magát javítani és saját magát nevelni. A fiainak is azt adta örökül, hogy az életünk egy folyamatos hegymászás, a hegy tetején pedig, amelyre felmegyünk, Jézus áll. Mindnyájunknak fel kell jutni valamikor a hegyre. Gárdonyi ennek megértésében szeretett volna segíteni a regényeivel, amelyekben egytől-egyig világossá teszi, 

– fejti ki a dédunoka, akitől azt is megtudjuk, hogy Gárdonyi Gézának egri évei alatt rendkívül sok pap barátja volt, közülük négyen a halálos ágyánál is jelen voltak.

Remete vagy közösségi ember?

Annak ellenére, hogy Gárdonyit kissé különcként, elvonult remeteként szokták jellemezni, kortársai és ismerősei emlékezetében egy teljesen másik oldala is megelevenedik.

„A híresztelések ellenére, dédapámnak híres volt a vendégszeretete. Kevesen tudják, de van Karinthynak egy novellája Gárdonyiról, amelyben arról értekezik, hogy amikor először találkozott vele, egyből meghívta az egri házába, hogy menjen és látogassa meg” – mondja Keller Péter.

A dédunoka elárulja:

Az egyik: „1894. szept. hó tizenhárom, tizennégy / Itt mulatott három ember, azaz négy. / Lányi Géza cimbalmozott / Gárdonyi meg ugrándozott / Vidám volt a nádas határ / Pósa dalolt, mint a madár / Ilyet nem látott a Kárpát / Isten veled Feszty Árpád.”

A másik felirat pedig így hangzik: „Másodszor is itten voltam / Örömömben majd megholtam / A tanyádnak egy hibája / Nappal sincsen éjszakája.”

Ugyancsak nagy társasági emberként jellemzi Gárdonyit Tordai Ányos cisztercita szerzetes is, aki feljegyezte: „ha kedves vendége jött, hozatta azonnal a saját termésű »piros vizet«, s vidám pohár s pipaszó mellett folyt a beszéd.” Szintén kevesen tudják, hogy Gárdonyinak saját bora is volt, hiszen – ahogy Keller Péter fogalmaz – amíg nem volt bora, addig igazán nem is tekintették őt egrinek.

Gárdonyi szerint a bor örömforrás, az ember belső békéjének és boldogságának megteremtője, Isten adománya.

Feljegyzések szerint az egri szőlősgazdákkal is jó viszonyt ápolt. 1921-ben meglátogatta egy Ruppert nevű hordókészítő, aki az országos szőlő- és borgazdasági kiállításra szánt három hordójára feliratot kért tőle. Meg is állapodtak: „…az egyik hordón Göre Gábor képe fog díszelegni »Ez a világ mi volna, ha egy kis bor nem nem volna«, a másikon Kátsáé: »Bolond az, aki többet dolgozik, mint amennyit musáj!«, a harmadik Durbintsé »A szép asszony mög a bor, megvígasztal mindönkor« felirattal.”

Látható tehát, hogy Gárdonyi az ellentmondások embere volt, ami egyéniségének és művészetének megítélésére is rányomta bélyegét, és nagyban hozzájárult a személye körüli legendák, félreértések kialakulásához. Pályatársai nagy részétől eltérően az ő esetében nem volt táj, ahol bölcsője ringott, ahol gyökeret eresztett vagy ahova egy életen át kötődött volna, csak életútja derekán talált otthonra Egerben. Vidéki ember lévén nem szenvedhette a nagyváros zaklatott életritmusát, gondolkodását és eszméit mégis a beköszöntő új évszázad nyugtalansága határozta meg.

Boldog 160. születésnapot, Gárdonyi Géza!

Forrás: Mandiner hetilap – Kultúra
Szerző: Ádám Rebeka Nóra