Jókai Anna
A megkerülhetetlen Isten
Fontos és bátor vállalkozás értékválságban tévelygő korunkban íróink Isten-képét, a műveikben megnyilvánuló spirituális ihletettséget értő és érző elemzéssel kimutatni. Keller Péter Az élő Gárdonyi-arc c. könyvében meggyőző erővel erre vállalkozik, Cs. Varga István, az irodalomtudós utószavával a témát szélesebb összefüggésbe emeli.
Amikor én – ajánlásképpen – a „megkerülhetetlen Istenről” beszélek, aki az alkotásban így vagy úgy, de mindig jelen van, nem pusztán szórakoztató szándékú, a divat-irodalom körberajongott regényeire vagy a fárasztó verskísérletekre gondolok. De nem is holmi ájtatoskodó panel-szövegekre, közhelyes erkölcsi lamentációra, hanem az Írásra, aminek esztétikai erő és szakrális érintettség a feltétele. Az isteni elem találkozik az emberivel: mert ha csak az Én értelmez, akkor az istenit tolakodóan leárnyékolja: ez még nem Írás. Ha csak az isteni dominál, az Én-t teljesen feleslegesítve, az már nem írás. Az Írás befogadás és teremtés egyszerre Minőségét az író szellemi érettsége határozza meg.
Az irogatás szétválaszt
Az Írás megkülönböztet, azután összeköt
Az irogatás kényszercselekvés
az Írás szabad tett
Az irogatás stíluskérdés
az Írás élet-halál kérdése
Az irogatás homokba rajzolt szó
az Írás kőbe vésett üzenet
Az irogatás Istennek közömbös
az Írás Istenbe belehangzik
Isten megkerülhetetlensége paradox módon az Istent tagadó irodalomból is kitetszik: az erőszakosan kiollózott spirituális valóság helyén lyuk keletkezik, a hiány elfeledésére pedig bizonytalan állagú ragacsot használnak. Kilökik Istent az általuk vizionált egysíkú, materiális létből, a huzatos semmit kínálják helyette. Az elbicsaklás, a kisiklás ott kezdődik, ahol „művészetté” keményedik a transzcendencia tagadás. Az író letapad a katarzist törvényszerűen megelőző katabázis állapotában. A „keresztény” szitokszóvá válik, Jézus forradalmár, vagy idealista csavargó, az eszmény kiröhögni való, Isten fejére bohóc-sipkát nyomnak vagy hóhércsuklyába bújtatják. Ötletgazdák váltják fel az élmény-gazdagokat. Elszórakoznak a megváltással, kicsúfolják a keresztáldozatot. A bal lator kezd pozitív hőssé válni, ő diktál a közvéleménynek, ő szabja a normát… De a lyuk, a mesterséges, talmi tömítés árulkodik! Az irodalom a XIX. század óta istent kereső stádiumban vesztegel. A kétségbeesett sóvárgók, a szenvedélyes kifakadók, a könyörtelen életelemzők, az öngyötrő kételkedők kedélyvilága megindít. Az Istennel való tusakodásnak irodalmunkban nagy előzményei vannak. Szinte az egész Nyugat-nemzedék: Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, még Babits is… Majd később, példa erre: József Attila, Móricz, Papp Károly… Németh László, Füst Milán, Márai Sándor… Az ő műveik szövetén átcsillan az Istenség. Maradandó, reményt sugalló művészet ez, szakrális szempontból értékelésre vár.
A XXI. század feladata azonban a spirituális fejlődésvonal magasabb fokán térni vissza az eredeti kegyelmi ajándékhoz, amit a művészetben Istentől kapott az ember:
Az irodalomban, a művészet legyen közvetítés az égi és a földi princípium között. Kinek bot, kinek mankó a vándorláshoz, kinek létra – némelyeknek vastüdő a mindennapi lélegzéshez. A lefokozott irodalom újra rangot kap. A keresztről lecsorgott vér az egész Földet átitatta. De minden bosszúból, gyűlöletből kiontott vércsepp az Égre kiált vissza. Az irodalom is áhítozik a melegítő, frissítő vérre. Másképp ellőbb-utóbb kivérzik az irodalom teste. A kereszténység infúziója kívánatos: a kereszténység szeretet. Nem a külsőségek teszik. E téren is van hiteles hagyományunk: Hamvas Béla, Kodolányi János, Várkonyi Nándor, Pilinszky, Weöres Sándor, Rónay György, Sík Sándor, a szellemi iskolát teremtő Török Sándor… esetünkben Gárdonyi Géza. Életükben és írásaikban párhuzamosan átragyog az élő, örök Isten.