Gárdonyi Gézával – az emberrel – kapcsolatban sajnos nagyon sok téves információt terjesztettek, és tartanak életben. Úgy érzem jól látta: „A világ szemében én csak kép vagyok. Egyiknek színes, másiknak csak árnyék; mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő élete érdekeit szolgálom, mint a citrom vagy a szőnyeg vagy a gyertya vagy egyéb tárgyak, amelyek a boltban megvehetők és használat után elvethetők.”
De kinek a jellemzését fogadjuk el? Én Tordai Ányos egri ciszter szerzetes, irodalomtörténész jellemzését tekintem mérvadónak. Ismerte Dédapámat, papi, tehát igazmondó ember, és irodalomtörténész. Az amit nem tudunk Gárdonyiról című írásában ezeket olvashatjuk:
Az ember. 1881 nyarán édesanyja szőlősgyöröki házában Franklin életrajzát olvasgatja Gárdonyi. Karádon már várja a tanítói kis szoba. Mit vigyen magával? Kiírja a könyvből Franklin életszabályait, amelyekkel világhírre jutott. És megfogadja: követi ezeket mindhalálig. Élete útján ezek az elvek csillagoskodtak: Mértékletesség. Hallgatagság. Rend. Határozottság. Megelégedés. Szorgalom. Őszinteség. Igazságosság. Jámborság. Tisztaság. Szemérmesség. Alázatosság. Akik ismerték Gárdonyi Gézát, elmondhatják: állta fogadását az utolsó leheletig.
(….)
Nemcsak nyelvében és írásaiban, lelkében és érzésében is magyar volt Gárdonyi ízig-vérig. Büszke mindig magyarságára s még a gondolat is sértette, hogy német származású volna. Apjának, Kossuth fegyvergyárosának s a bujdosónak sorsát sohasem feledte s ahol, ahogyan tehette visszafizetett ér. Gyerekes csínynek tetszik, de jellemző a sárvári eset. Az évzáró ünnepély befejezéséül a Gotterhaltét kellett orgonán eljátszania. (A bajor király birtokán talán megeshetett 1884-ben is.) Parancs volt, megcselekedte. De a befejező sor után egy-két futammal átcsapott a Jaj de huncut a német nótára. Nem is volt maradása tovább Sárváron. Politikai cikket sohasem írt. Nemcsak azért, mert nem értett hozzá, de mert tolla bizonyosan elcsúszott volna a végletes negyvennyolcas szólamokra. Naplójának soraiért a milléniumi kiállítás megnyitásakor (1896 május 2.), ha nyilvánosan mondja, bizonyosan pörbefogják – felségsértés címen. A Fekete nap című drámája is osztrákgyűlöletéből fakadt. Nem is vállalta előadását a Nemzeti Színház, sőt Jászai Mari is nyilatkozatot íratott alá vele az előadás előtt, hogy politikai meghurcoltatások esetén Gárdonyi vállalja a felelősséget. De nem folytatom az efféle adatok felsorolását, eleget mondottam ezekkel is s még azzal, hogy egri házőrző kutyáját is Hentzinek nevezte el. A háború szelére két szót írt a naplóba: Szerbiának ököl. A hadüzenetkor meg: Mától kezdve az V. parancsolat nem bűn… Krisztus elfordítja fejét a Földről. 1917 november 14-én így szól a napló: «Véleményem szerint a háború még évekre nyúlik… A vége tehát, hogy minket széttörnek, felosztanak.» A költők nemzetük prófétái… Megtörtént. És következett a forradalom, a kommunizmus. «Csatlakozás Oroszország poklához, szörnyűködik a napló, a polgármester Egerben Fischer Manó… A templomokat fosztogatják: Nincs Isten! Még Egerben sincs, a papok városában»… A «fejmunkások» gyülekezete beválasztja a Vörösmarty-akadémiába. Gárdonyi válasza: Nem óhajtok a V. akadémia tagjaként szerepelni. A magam emlékeiből írom ide: Hegedűs Márton elvtárssal lejött Pestről Egerbe Móricz Zsigmond is. Nálunk is járt, a cisztercitáknál, hogy adjuk be derekunkat, írjuk alá a hittagadó s rendtagadó nyilatkozatot. S hogy velünk nem boldogult, fölment Gárdonyihoz: vállalja az új akadémiai tagságot. Másnap Gárdonyi jött le hozzánk: bírjuk-e még türelemmel, reménységgel. Bírjuk. Megnyugodva ment haza. Meg is kapta gerinces magyarságának jutalmát: a vörös uralom után alakult Magyar Írók Szövetsége elnöki tisztségébe emelte. S mert elfogadta, kapott is érte Bródy Sándortól keserű szemrehányó nyílt levelet. Sajnos, mint annyi más, szalmaláng volt ez a szövetkezés is.
A sok hányódás, ínség, gyötrődés után is alapjában vidám és melegszívű ember maradt Gárdonyi nemcsak munkáiban, hanem életében is mindvégig. Mint mindenki, aki nemcsak testi, hanem lelki életet is él. Az igaz, hogy ritkán nevetett. Inkább befelé mosolygott. De ha társaságba került, belemelegedett a hangulatba s rendesen ő vitte a szót. Tapasztalhatta mindenki, aki megfordult nála. Ha kedves vendége jött, hozatta azonnal a saját termésű «piros vizet» s vidám pohár s pipaszó mellett folyt a beszéd. Mert a pipa elválaszthatatlan jószág volt tőle. Az 1916. évről összefoglaló beszámolót ír a naplóba. Néhány szomorú sor után így fejezi be: «Dohány dolgában őszig némi keveslet, azontúl bőség, aminő békeidőben se volt. Igaz, hogy háromszoros áron, de minőség tekintetében csupa jó.» Természetesen, fináncnemlátta dohányról van szó. «Minden jó, ha a dohány jó, mondaná Gárdonyi, állapítja meg az életrajz, ha a közmondást vele újra fogalmaztatnák.»
A jó ember elsősorban jó édesatya volt. Említettem már, kiskorában mennyire rabja volt gyermekeinek. Kevés apa írt szebb verseket gyermekeihez, mint ő. Egerben a nagyobbik fiú, Sándor, lett a majordomus, kert és szőlőgazda, Józsi meg irodalmi segédje, életében kiadóival pörösködéseiben képviselője, holta után irodalmi hagyatékának rendezője. Meg is hagyta ide vonatkozó szándékait «Fiaimnak, utasítások» címen. Sokat es sokszor vergődött azon, elég lesz-e írásainak jövedelme hagyatékul kis családjának. Ilyen órában fogant lelkében az elhatározás: «Ezentúl naponta följegyzek egy életre való tanácsot a fiaimnak.» Valóban jegyezgetett is szorgalmasan. A «Földre néző szem» című kötet jó tanácsaiból tanulhat minden magyar ifjú. Naplójában időnkint álmait is följegyezte. De a följegyzéseket külön intézkedéssel zárta el, a nyilvánosságtól: «Fiaim! Ezek a följegyzések nem a nyilvánosságnak valók. Csak azért írtam le némely álmomat, mert azt gondolom, hogyha jó csomó lesz együtt, tanulságos képe az ember karakterének és fantáziája szárnyalásának. .. Hát ne adjátok ki ezeket a jegyzeteket, csak ha éppen nyomorúságba jutnátok. Akkor, ha ezzel segíthettek a bajotokon, elszenvedem érettetek a világ vállvonását.»
De jóbarát is volt. Bizonyítják a jóízű szegedi történetek, amelyeknek középpontja: Dankó, Pósa. Gárdonyi. Különösen meleg érzéssel volt Dankó iránt, aki éppúgy a semmiből küzdötte fel magát, mint ő. Dankó híres nótáinak bizalmas bírálója Gárdonyi. « A hagyatékban levő eredeti Dankó-kéziratok (59 nóta) és levelek tanúsítják, mennyit csiszolt-javítgatott Dankó Pista szerzeményein.» Fiókjában mindig volt dalszöveg Dankó hegedűjére. Mikor meghalt a nótás jóbarát, valamennyit a tűzbe dobta: Legyen hamu, ha te is az lettél. Könnyezve állott halálos ágyánál s hegedűjének húrjait őrizte emlékül. Lelkének marcangoló kínjait, vallási megroppanását Szabolcska Mihálynak tárta fel. Közös sors hozta őket össze: Szabolcska is oly rosszul járt első házasságával, mint ő. Örök kár, hogy életének e sötét éveiben nem katolikus pap-jóbarat volt a bizalmasa. Talán hamarább kikerül az örvényből. Csodálattal olvasom a rideg s különködő Tóth Bélának Gárdonyihoz írt meleg leveleit. Ha megjelent Gárdonyinak egy-egy nagyobb munkája, vagy színpadon aratott sikert darabja: Tóth Béla gratulál elsőnek. «Petőfi óta nem tudok kegyednél nagyobb magyar tehetséget, s ami főbb: Petőfi óta nincsen kegyednél becsületesebb ember és művész» – írja neki, mikor a Petőfi Társaság tagul választotta. Mi kívülállók nem is tudjuk értékelni az ilyen nyilatkozat fontosságát és termékenyítő voltát, ha az a pesti írótársadalom önző és tülekedő világában hangzik el. Fesztyékkel hosszú évekig tartó barátsága ismert dolog. Ott találkozik Jókaival is. Kedves képeket fest az életrajz Sipulusszal, Bródy Sándorral, Bársony Istvánnal, Sebők Zsigmonddal kapcsolódó barátságáról: az életmódjában egyszerű, a társaságban szerény, egész valójában csöndes és békés írót szerette és becsülte mindegyik pályatárs.
(…)
Gárdonyi könyökéből hiányzott a csont, írja fia a jellemző szókat. Valóban szerényebb, kevéssel beérőbb embert keveset hordott a föld háta. Befelé ugyan melegítette minden elismerés, kitüntetés, de a külső fényről, ünneplésről szívesen lemondott. Még az irodalmi társaságok tagsági kitüntetése is nehezére esett, mert magamutatással, hangoskodással járt. Irtózott a székfoglaló asztal zöld posztójától. Kelletlenül mozdult még irodalmi ügyekben is. Jól emlékszem, mennyi kérést, rábeszélést kellett még az Akadémia megbízásához pótolnunk, míg rá tudtuk venni, hogy jöjjön le a színházba s ünnepelje Eger társadalmával együtt Tárkányi Bélát születése százéves fordulóján. Mielőtt kiment a zöld asztalhoz, azt mondta: Úgy érzem magam, mint a hal, mikor partra lökik a vízből. Ez volt első és utolsó nyilvános szereplése Egerben – 25 év alatt! 1911-ben ülhette volna meg harmincéves írói jubileumát. Készültek is rá írótársai. Ahogy neszét veszi ennek Gárdonyi, azonnal táviratoz a P.H.-nak: Tollam ünnepléséről szíveskedjék a társlapokat is lebeszélni, Nemzetem háláját jubileum nélkül is érzem íróasztalomnál. Őmaga azonban szívesen hódolt az érdem előtt. A könyv Rákosi Jenő és Prohászka Ottokár jubileumára írt levelét közli. Ez utóbbi kiváltképpen színes. «Köszöntöm a napba öltözött embert, kit Isten homlokon jelölt a kiválasztottság fényes jegyével, … az ő írása fénybenúszó liliommező… és az ő szónoklása: csillageső a sötétségben… . »