Sárospatak

Nagyapám így ír a pataki emlékekről Az élő Gárdonyiban:

A pataki diák

Gárdonyi édesatyja kételkedő-bizonytalankodó természet. Vagyoni helyzete nemigen engedte, hogy fia iskoláztatására megfontolatlanul költsön. Végtelen sok érdeklődés, kérdezősködés után tö­mérdek próbafelvételi kísérletezést rótt csemetéjére, míg kinyögte a véghatározatot: „No, nem bánom, hát menjen diáknak Patakra!”

„Az északsarki expedícióra aligha készültek lázasabban, mint az én diákavatásomra – írja Gárdonyi Diákszállítás című novellájában. – Apám a beíratás előtt már három hónappal pácoltatta a fejemet különféle tanító urakkal, hogy tetemes tudománnyal állhassak meg a tanár urak előtt:

Szegény anyám – jegyzi meg az iskoláztatásra ítélt szegény Géza fiam –, annyit varrt, mintha egy egész árvaházat kellett volna felru­háznia. És úgy megrakta mindenféle ennivalóval a ládámat, mintha valami nemzetközi falásversenyre készültem  volna.”

Elérkezett a beíratás szomorú napja. Az utolsó hazai jó vacsora után Gézát édesapja gyöngédeden odavonta maga mellé a díványra, és sok bölcs ta­náccsal látta el. Egyebek között arra figyelmeztette: „Ne felejtsed el, fiam, tanácsaimat, mert én ezeket a nehéz tapasztalások iskolájában tanul­tam.”

„És én – írja Gárdonyi – ezt a megjegyzést nem is felejtettem el soha, hanem a bölcs tanácsait még aznap este elfeledtem mind egy szálig.

Az apám meg volt győződve, hogy Sáros­patak az ország legjobb iskolája s hogyha egy csöpp talentum szunnyadoz bennem, ott úgy megnevelik, úgy meghizlalják, hogy kiváló ember lesz belőlem.”

A tudós professzorok azonban nem fedeztek ­föl Ziegler Gézában tehetséget. Még kevésbé lát­ták Ziegler Gézában Gárdonyi Gézát. Az 1874–1875-i iskolai év kiábrándító csalódást zuhintott a szülők nyakába. Az első félévi Tabella, vagyis az osztálykönyv így tárja fel lapjain Géza-végzetét:

„Ziegler Géza született 1863-ban, római kato­likus vallású, atyja Sándor, gépész, lakik Jajhal­mán, Zemplén megyében. Félévi végosztályzata: gyenge közepes.” Vallástanból az osztályzat: „nincs”, de pótlására a Jegyzet rovatban szinte megrökö­nyödve dőlnek hátra a betűk: „utóvizsgára utasít­tatik”. Szépírás: „írása olvashatatlan”.

Gárdonyi Géza huszonöt évvel később (1898. február 17-én) Radácsi Györgyhöz, a főiskola akkori közigazgatójához írt levelében az eredményt egy­szerűbben foglalja össze: „…februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt.”

Szinte elképzelem, ha e sorok valami gyenge lábon álló diák kezébe kerülnek, micsoda lelkese­déssel élvezi belőle a nagy írót megszégyenítő bizo­nyítékokat. Szinte hallom is, ahogy könyvéből fel­kiált: „Gárdonyi Géza mindenből megbukott! ­Még hittanból is!”

És elképzelem, milyen megdöbbenéssel tekint­het a „szépírás: »írása olvashatatlan«” szavakra ma a sok ezernyi nyájas olvasó, aki bizonyára önfeled­ten így szisszen fel: „Ó, bár ez az »olvashatatlan írás« még ma is ontaná a betűket a szedőgépbe!”

Abban az időben a középiskolás tanterv előírása szerint heti 4 órát szántak a magyarra, 8 órán át kínozták az első gimnazista kiskoponyákat a latinnal. Két órát fordítottak földrajzra, történelemre, és 4 órát számítástanra. A tanórák megmaradó idejét a melléktárgyaknak vetették oda martalékul: heti 3 órán át énekeltek, kettőn tornáztak. Ugyanannyin szabadkézi-rajzoltak, és végül 4 órán át szépírásoztak. Négy óra szépírás alatt még az egyiptomi hieroglifák szépírását is meg lehet tanulni. Gárdonyi még a magyar szépírást sem győzte.

Gárdonyinak fenyegető életkérdés az első félév sikere. Atyja a tandíjat a nyári bércséplések idején apránként gyűjtögette, rakogatta össze, és bizakodó vággyal emlegette a tandíjmentesség lehetőségeit.

Mi okozhatta a tragédiát?­

Nehéz ma erre határozott feleletet adni.

Talán a legmegnyugtatóbb válasz: Gárdonyi osztálya igen népes, ahol a szürke falusi gyerek elveszett a tanárok által nagyrészt ismert pataki csemeték seregében. Bátortalan, félszeg, beteges külsejű, torokfájós. Az osztályában talán egyetlen római katolikus vallású gyermek a professzorokban nem kelthetett bizalmat a jelenre, még kevésbé a jövőre nézve. (Tóth Kálmán miskolci újságíró állítása szerint ugyan Makláry Pap Miklós tanár felfedezte volna benne a jövő nagy íróját. Ez azonban nélkülöz minden alapot.) A falusi elemi iskolás képzés se lehetett valami mélybe vájt fundamentum a továbbépítésre. Malyáta Igác uram ugyan kitűnő pedagógus hírében állt, de ez a kiválósága falusi gyermekek nevelésére lehetett korlátozva.

Kétségtelen, hogy Gárdonyi Géza mindig szerette a könyvet. Rengeteget és rendszertelenül olvasott gyermekkora óta. Miért állott volna éppen a tankönyveivel hadilábon? A rémregények idegenből átfaragott nehéz stílusú szövege mellett gyerekjáték volt megértenie Erdélyi Andali Péter Magyar olvasókönyvét, a sárospataki Magyar nyelvtant, Szász Károly Számítástanát vagy Batizfalvi Földrazi elemekjeit. E gyermeklelkétől messze kalandozó tudományosságokat a ponyvairodalom után bizonyára játszva beszedte Gárdonyi.

Mindig szorgalmas fiú volt, s már gyermekkorában komolykodó, társai kerülésére hajlamos. Tehát nem valószínű, hogy esetleg a cimborái vonták el a tanulástól. Különben is megbízható, derék, jó helyen lakott. A főiskola háznagya, Janiga János a szállásadó gazdája, keménykezű, 48-as magyar. (Innen az ismeretsége Ziegler Sándorral.) Népszerűtlen mestersége, hogy a kollégiumi diákok viselkedésén őrködjön, s a rakoncátlant a magas dierktórium elé vezesse. A diákok „meg is tisztelték” e méltóságáért: „Jön a Kopó”, bökdösték egymást oldalba suttogva, ha a lépteit hallották a közelükben.

Ennek a Kopó Janigának a kemény szárnyai alá dugta be Ziegler a maga kis csibéjét. A „csibeketrec” egy alacsony, viceházmester berendezésű szoba, ahol kívüle a Kopónak ugyancsak első gimnazista fia, Janiga Vince is élvezte az élet örömeit. Ziegler Géza nemcsak egy kenyéren élt Janiga Vincével, hanem az iskolában is egy padban ült vele. Janiga Vince, a Kopóra emlékeztetőül, diáknyelven Vau, nem tartozott a legcsendesebb egyéniségek közé. Még a neve napján se lehetett a felköszöntőjébe sok jót belefoglalni. Még ma is járja Patakon Gárdonyi osztályáról a híres kérdés-felelet:

– Hányan vagytok az osztályban, fiam?

– 48-an, meg Janiga.

Eszerint Janiga külön osztályt képviselt a rosszaságával. Ziegler Géza végzete, hogy éppen e csintalan gyerek mellé ültették párnak. Vince rakoncátlansága mellett Géza szelíd, jó természete a tanárok előtt sem juthatott kifejeződésre. Olyan osztályban, ahol examináláskor fél század gyerek veendő keserves munkába, várható-e egy-egy tanár megkülönböztető érzékétől, hogy a spanyol nádból Janiga után Gárdonyinak is kétszer ne jusson?

Gárdonyi idő múltával kedélyesen gondolt pataki diákélete színes emlékeire. Meg is örökí­tette kezdő tollforgató korában, talán több őszinte­séggel, mint sikerrel (Álmodozó szerelem. Regény. Győri Közlöny. 1886). Makláry Pap Miklós tanáráról pedig, akinek a botból és a da­ciból legtöbbet köszönhet, azt írja egyik levelé­ben (1898. február 7.):

„Igen szeretetreméltó, jó professzor volt, és éppen nem neheztelek rá…”