Göre Gábor

Göre Gábor figurája családunk számára igen kedves. Emlékszem, amikor gyerekkoromban összegyűltünk és olvastuk történeteit.

Ma Szőlősgyörökön abban az utcában lakom, ahol a Göre figura megszületett.

Dédapámat barátai Görének szólították, és ő maga is vállalta ezt a nevet. Feszty Árpád tanyáján a gerendákba írt verseit ezzel a névvel szignálta.

Saját levélpapírjaira Göre figurákat nyomtattatott.

Barátja, Fadrusz János Göre figurát készített.

A háború előtt hét Göre filmet forgattak. Az elsőt 1913-ban.

Tordai Ányos így ír Az amit nem tudunk Gárdonyiról című munkájában:

“Az Arany-emlegette epikai hitel abban mutatkozik Gárdonyinál, hogy történeteinek alakjainak valamiféle nyomát mindig megtalálhatni élete folyásában. Ezért is érezzük közvetlennek, igaznak írásait. Tudatosan is gyűjtötte a jellemző alakokat. Noteszába jegyezgette minden ismerősét, látogatóját s az itt-ott szemébe ötlött érdekes emberi megnyilvánulásokat. Mindig élő alakokról mintázott. Nemcsak igen sok novellájának, kisebb regényének alakját vagy egy-egy életmozzanatát köti össze az életrajz Gárdonyi életével és környezetével, nagy munkáinak mintáit is sokszor kimutatja. Az «Egri csillagok» főszemélyeinek hol külsőben, hol belsőben családjának és egri meg régi pesti társaságának tagjai álltak modellt öntudatlanul.

Ezt a Gárdonyi-hitelt legélesebben (és legártatlanabbul) Göre Gáboron mutathatjuk be. Az életíró szerint Gárdonyi a Göre-típust győri és szegedi újságíró-múltjából, a nevet meg Szőlősgyörökből vitte Pestre a Magyar Hírlaphoz, aztán a Kakas Mártonhoz. Gárdonyi édesanyjának egyik szomszédja volt Györe Gáspár uram. A Györe névből nyírta ki az ipszilont, a Gáspárt meg Gáborra fordította, nehogy valaki ráismerjen a falu szülöttére. Monogrammja megmaradásáért gondolta ki így a nevet. Göre testi-lelki alakját meg ugyancsak a szőlősgyöröki Cságolyi bácsiról formálta, aki jómódú, «mindvégig pógár embör» volt s a bírói tisztet is viselte egy ideig a nagybot, nagykalap és nagycsutora díszeivel. Mikor meg képen is meg kellett jelennie a Göre-trifóliumnak, így adta az utasítást Gárdonyi Mühlbeck mesternek: «Készítsen három parasztalakot. Egyik olyan legyen, mint Pósa, a másik, mint én, a harmadik, mint Wolfner. »”

Nagyapám Az élő Gárdonyi című életrajzi írása több fejezetében is említi Göre Gábor figuráját.

Gárdonyi édesatyja

„Hasonlított III. Napóleonhoz, csak a bajuszát nem hordta olyan hosszúnak.” Ez a portré, ahogy a fia lerajzolja és bemutatja a Gyermekkori emlékeimben. „A szeme szürke, de nyájas és nyugodtnézésű. Tekintetét ha akarta, oly erősen tudta rászögezni bárkire, hogy nem lehetett kibírni. Persze, csak akkor nézett így, ha valaki lóhátról beszélt vele. Máskülönben az ő lelke olyan volt, mint a tavaszi napsugár. Rendesen sötétszürke ruhát viselt vagy sötétbarnát s hozzá kemény, fekete Kossuth-kalapot. Nyáron barnát, finom szalmából fonottat. Haját fölfelé fésülte s hátul kissé felbokrozta, mint ez az ötvenes években divatozott.”

Mozgásában merev úri méltóság és nyugalmas úri lassúság keveredett. Lassúságában a hatalmas testi erő lassúsága érződött. Megjelenése annyira úrias, hogy ebből a munkaadóival szemben sok kellemetlensége származott. A bécsi élet, a bécsi iskolázás és az orrán állandóan csillogó cvikker, no meg, hogy a gépek mellett is nemegyszer szarvasbőr kesztyűben dolgozott, volt az oka, hogy az urasággal számtalanszor összecserélték.

Lassú mozgása, vaskos izmai és derék szálember kinézése után valami erős idegzetű magyarnak ítélnénk. De nem volt az. Idegeit megőrölte a szabadságharc utáni anyagi összeroppanás és a folytonos kenyérgondok. Éjszakánként alig aludt néhány órát. Nyugtalan vívódásai föl-fölrázták. Fölébredve éjszakai baglyoskodásából az volt a vigasztalódó szavajárása: „Bolond az, aki többet alszik, mint amennyit muszáj.”

E szavak mögött meglapuló humorra emlékezve és kiforgatva mondatja később Gárdonyi Göre Gábor Kátsa cigányával: „Baland azs, aki tebbet dalgazsik, mint amennyit musáj.”

Gárdonyi édesatyja szerette a könyvet. Azok közé a betűfalók közé tartozott, akik elolvastak mindent, válogatatlanul.

Agárdon Nádasdy gróf könyvtárát bújta végig. A grófnő megengedte Zieglernek, hogy a könyvtárát élvezze, mert látta, hogy gépésze a könyvtáblát sohasem tekinti szalonnaaprító deszkának. Agárdról elkerülve, Székesfehérvárott, Budán kölcsönkönyvtárból élősködött Ziegler. A regények különösen érdekelték. Ha regénybe fogott, amit éjszaka olvasott, reggel elbeszélte feleségének, s így a gyermekek is hallották.

Ha valami különösen kíváncsisággerjesztő volt az elmesélt történet, Gárdonyi édesanyja tovább olvasta a regényt, nappal. Ilyenkor aztán… Megkésett az ebéd. Elfutott a leves. Odasült a hús. Égett ropogósra sikerült a tészta. A férj jóllakott délben a mérgelődéssel. Napnyugtakor aztán, ha Ziegler a munkából hazatért, ajtóbedörrentő bosszúságát szavakkal csillapította volna. De a bosszúság rendesen azzal tetőződött, hogy a feleség védekezésében elmondta, mivé fordult a regény a folytatásban. Ziegler Sándor a zsörtölődéseknek azzal vetett véget, hogy azontúl német regényt olvasott, amelyből neje egy betűt sem értett.

Gárdonyi atyja magába zárkózott, hallgatag magyar. Társaságot nem keresett. Látogatóba nem járt. De azért ha vendége érkezett, mindig szívesen látta, s mindig felfrissült lélekkel anekdotázott, tréfált neki. Megvolt az a jó tulajdonsága teljes életén át, hogy a komoly ügyeket is a fonákjukról szerette megvilágítgatni. Ha valami történetet beszélt el, abban rendesen több volt a sajátja, mint az eredeti. Témájából a valóságot a humor kedvéért gyakran feláldozta, csak azért, hogy mulassanak rajta.

Könyvtára csak öt-hat kötet. Egy német fizikakönyv, egy régi Biblia, Renan Jézusa és Császár Ferenc Mithologiája. Ma csak a Renan van meg közülök.

Humoros elbeszélőkészségét Géza kétségtelenül atyjától örökölte, s befelé mosolygó, magába zárkózott természetet is.

Garabonciás Diák (1887. december 25.)

Ezt a lapcímet Vas Gereben tolla csöppentette ki először (1861-ben). A lap négy hónapos korában kimúlt. Címét az irodalmi ócskaságok közé söpörték. Pedig magyarosabbat aligha húzott volna elő gondolatai fiókjából egyetlen tollforgató. A győri Garabonciás Diáknak csak annyi a köze Vas Gereben szülöttjéhez, hogy a rég elfelejtett címet Szávay Gyula 1882-ben újból előássa és lapja tetejére illeszti, Győrött. A Garabonciás Diák így Pestről vidékre utazott. Cégérévé vált egy vidéki élclapnak.

Vidéki élclap? Bizony, nevetséges vállalkozás, mindkét értelemben. Az olvasót vidéken könnyű megnevettetni, de csak az erszényig. Az erszénybe vidéken is komoly képpel nyúl, még az is, aki addig nevetett.

Szávay Gyula fiatal jogászi vérmérséklettel reménykedett a nevettetés anyagi sikerében. Abban az időben a fővárosi lapok mágnese még nem rángatta-kapkodta fel oly garmadájával a vidéki újságírótollakat. Így Szávay gyakorlott írógárdával indulhatott vállalkozásának: Ábrányi Emil, Ujváry Béla színműíró, Gerő Gyula főmunkatárs és más helyi kiválóságok támogatták.

Mire Gárdonyi Győrbe érkezett, az ékes nevek kihulltak a lapból. Gárdonyi a szerkesztőségben csak egyedül Szávayt találta, ahogyan a Garabonciás Diákkal vesződik, kínlódik.

Szávay 1887 karácsonyán a Garabonciás Diák szerkesztése terhét teljesen Gárdonyira akasztotta. Ekkor jelent meg Tsörge Ádány levele a zű nászáhol Tzompó Mihálhol. Ez a levél igazi Gárdonyi tolla pelyhe-fosztókája. A melhöz hasonló lyókat kévánok olvasásából rögtön gyanúba foghatjuk a Tsörge-Tzompó búzaszagú atyafiságot Göre Gábor bíró urammal, kivált, ha a Tsörge Ádány betűit egy kissé jobban megolvassuk. Bizony készakarva se lehet letagadni a Gárdonyi-toll-apaságot. Íme, az első közlemény:

„Tsörge Ádány levele a zű nászáhol Tzompó Mihálhol.

Tisztős nászom!

Mán mondok megnízöm azta Deják Ferenczöt, a Zannyukkaa, mer úvvót a Zújságbo, hogy kivertík vasbú osztég fölűtették egy toromra, még a zis benne vót, hogy a kirá mög a fölséges minisztérgyom is mönnizte. Má Nászom az szíp löhet, igy gondúkodttam a zannyukommaa. A kukoricza meg az Szőllő jó fizetött, mondok, hát ezt a pizt rászánom. Jaj Éldös nászom, csak törött vóna ki az kerekem küllője, vagy lött vóna valami más veszödelöm, csak marattam vóna otthunn, mér, mer annyi bajjom vót, hogy még az létániábo is fővöhetnének mártérosnak. Mikó begyüttünk Győrbe, mögkérdözöm, hogy hun lőhet fölűnyi. Aszonták, hogy abba a nagy házbo. Bemönök a Zanyukkaa, osztég aszondom egy embörnek, hogy ki a kocsissa annak a gőzösnek, mer én mögfogadom. Aszonták, hogy váccsak bilértöt a pénztálná. Odamönök az Bilértes úrhol osztég aszondom: Aggyon az úr bilértet. Aszongya: hová? Mondok: az Naccságos Deják Ferencz úrhol, akit kivertek vasbú. Aszonygya: Budapestre? Mondok: Oda hát! Aszongya: Möllik osztál? Mondok: Hát a Paraszt osztába Én is mög a Zannyuk is. Aszongya: Fizessön kee Öt Pöngőforintot, mög negyven Krajczárt. Mondok: alig lösz tán három pöngő is. Aszongya: Itt nöm löhet alkunnyi. Mondok: Ne izéljen a Zúr, hiszön tudom én jobban, velem is aakúttak mikó fuvaros vótam. Aszongya, hogy nem szót semmit, hanem bécsapta az ablaktyát. Ájnye annyuk mondok, micsinyájunk? Aszongya, hogy csak agyuk mög a mit kir. Oda mönök az üveg kasznyijáhol, akibe űt, osztán békajáttok: Hajja-e az úr nem löhetne az bakra űnyi az kocsis mellé. Aszonygya, hogy röhögött. Mondok: Hát talán az saroglábo is mögférnénk a zannyukkaa. Aszongya, hogy izé semmit se mondott, hanem még mindétig röhögött. No mondok hát aggyon az úr, ahogy monta, de legalább azt a negyven krajczárt engeggye ee. Nem engedte eer hát csak mögvöttem a biléttyit, hanem még azt mögkirdöztem, hogy eevisznek-e ezért Pestig. Mikó má mögvót az bilét, mondok a Zannyuknak: Gyere. Osztég kimöntünk az Zajtón és beleütünk a kocsiba. Szip kocsi vót. Kannapékök vótak benne. Nem mertünk leúnyi, mér mer mondok akkó talán többet kő füzetnyi. Röggetű estig ott átunk, délbe ettünk szalonnát, de vizet nem tuttunk innya. A Zannyukom mindig fohászkodott, hogy jaj béh soká indul mán a gőzös. Este asztán hat órakor mögindút. Mögát sokszor, de vigyáztam, hogy előbb ki ne szájjunk. Eccő csak aszt kajáttyák: Pápa, kinézek a Zablakon, hát odaszó egy kondoktor, hogy mit keresek az kopétába. Mi köze hozzá mondok: Pestre mögyök a Zannyukkaa az naccságos Deják Ferencz urhó. Aszongya: hogy szájjunk ki. Mán mondok én kifüzettem az bilétet még Győrbe, hát nem is szállok ki Pestig. Aszongya, hogy nem Pestre mén ez a gőzös. Dejszen mondok majd emögy e Pestre is. Lássa Nászom kihúztak az kupétábú osztán egy pengőt fizettem Pápán. Hijába montam, hogy a kocsis a hibás mér hozott e Pápáro. Illen hunczutok az urak mellel maradvány Hű násszo

Tsörge Ádány salytos és nömös.”

Ez az írás tehát kétségtelen Göre Gáboré, de a név: Tzompó Mihály és Tsörge Ádány nem. Mert Tzompó Mihály és Tsörge Ádány uram öt esztendővel Gárdonyi levele előtt pottyant ki a teremtés műhelyéből a Garabonciás-lappal együtt. Gárdonyi csak folytatta ott, hol Tzompó Mihály 1887-ben karácsonyfagyújtáskor elhagyta a diskurzust Tsörge Ádánnyal.

A tréfás tartalmú leveledzés nem új ötlet: a korabeli vicclapok folytonos rovata. Gárdonyi a Füllentő iskolájában élvezett ehhez hasonlatos penna-rágást: „Borteleki nömöss Ivó Dániel úr levele a tekintetes Újságfundáló Urhol” címen. Hogy e „jó borézü estoriá”-nak zamatjából a Garabonciás Diáknak is csurranjon-csöppenjen, Gárdonyi a diákkori mulattatóból rendelt Győrbe is, Szalay Pál uram Eger-kalamárisából. (Garabonciás Diák, 1888. február 19.) „Borteleki uram”-at a Garabonciás Diák „Tekts, Törkölyössy Aszu Boldizsár barátságos Epistolája a Garabonciás Ujságf undáló Urhol” változatban veti ki, a győri közönség kacagtatására.

Gárdonyinak is született egy eredeti figurája a Garabonciás Diák hajlékában: a „Dödölle Mátyás pógárembör eskolaszék mögjegyzései.” Ez a Dödölle Mátyás azért teremtődött, mert Tzompó Mihály uram ugyanakkor a pesti utazással foglalatoskodott, amikor a gatyás eskolaszék megpiszkálását Gárdonyi elengedhetetlen heti programnak tekintette. Dödölle Mátyás „pógár”embörre így hát nagy szükségfordulat. Dödölle egy héttel előzte meg a Divatgrófot. Gárdonyi színpadi kudarca miatt teljesen megfeledkezett Dödölle Mátyásról, úgyhogy mikor a dühét a színészekre a Garabonciás Diák asztalánál kiszusszantotta, „köserves íletöm estóriájá”-t megint csak mint „irom én Tzompó Miháj” kezdi el, rövid „előköhintés” torokreszeléssel. Gárdonyi tulajdonképpen csak a Divatgróf bukása után lesz Tzompó Mihály hivatalos írótolla. (1883. április 1-jén, alkalomszerű dátum.)

Ugyancsak a Garabonciás Diáktól öröklött figurái Gárdonyinak a Pagát Pepi ultimói, a Don Gitáró Janno románcai, a Fifikus Mátyás trafálja a dógot és a Bernát Gazsi nro. 2. Ezek az alakok később gárdonyiasra kiöltöztetve tovább mókáztak, még akkor is, mikor Gárdonyi a Garabonciás Diákot örökbe fogadta a főszerkesztő tartozásainak ellenértékéül.

Gárdonyi a Garabonciás Diákot a Győri Hírlaptól átcipelte a Hazánk szerkesztőségébe, ahol a Skorpio élclap, a Hazánk melléklete szórta a tréfás sziporkákat. A Skorpio Gárdonyi Garabonciása betoppanására kimúlt.

Hogy mi minden huncutság gyülemlett a Garabonciás Diák felgyűrt szélű sapkája alá Gárdonyi tollából, azt sok volna így, egy szuszra elsorolni.

Gárdonyi írt e lapba prózát, verset. Írt, mind a kettőből, egyre többet. Az év végén már annyit, hogy nem győzte tintával: otthagyta Győrt a lappal együtt. A Garabonciás Diákban megjelent érdemesebb Gárdonyi-írások: Aff és Kaff (vadregényes ballada prózában), Lord Blimblum, Lakodalmi költség (cigánytörténet), Zephiriánka (karikatúra), Sírok titka (részlet egy verses elbeszélésből; a folytatás, hogy megíródott volna, nincs nyoma), Szappanbuborékok. Ezeken kívül versek a rég elfelejtett lányokhoz: Marcsához, Krisztinához, Liszkához, Vilmához, Nancsihoz, Lujzához, Mucusnak és a Kató-versek. (Ez a Kató nem Pék Kató, hanem egy másik devecseri lányismerős: Suly Kató.)

Prózájából az Aff és Kaff két kiskutya szerelmes története rövid szavas párbeszédben. A gyenge témát Gárdonyi később se tudta volna ötletesebben, ügyesebben megoldani.

Versei itt még a rímesmesterség iparosasztalánál való gondolattalan rímkalapálás. Annyira az, hogy szinte lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy Garabonciás-verseinek címeit Gárdonyi életrajzába belehintsem-e. Elegendő lett volna ez időből csupán a Hazánkban megjelent verseiről megemlékeznem, a Levelek a tengerről sorozatról, amelyet felesége elválása folytán elszakított kisfiához írt Grison, „én édes kis másom, Isten ajándéka! Szívemnek álmából testesült gondolat!” megszólítással, könnyezéssel:

„Hasztalan keresed apádnak alakját

Elmosódik az majd, mint az álomképek:

Csókom nem ér hozzád, sóhajom nem érzed

S vissza is riadsz tán, ha majd visszatérek.”

A Garabonciás Diák Gárdonyi kezén kimúlt.

Munkatársai elfogyadoztak. Gárdonyi maga próbálta írásaival jóllakatni a Diákot. De nem győzte koszttal. Gárdonyi tehetsége konyhájáról terítettek a Tanítóbarátnak, és még a Hazánknak is a Garabonciásnál, a Tanítóbarátnál, laptulajdonosi kényszerből, a Hazánknál főmunkatársi kenyérkeresetből.

Nem győzte.

Egyévi próbálkozás után Gárdonyi irodalmi tűzhelyéhez se fája, se szene, se húsa, se zöldsége. A megoldás: elmenekül jobb vidékre, a Tisza-parti Párizsba, Szegedre.

Gárdonyi–Dankó

Dankót Pósa mutatta be Gárdonyinak a Hungáriában. Dankó Gárdonyitól is kért taktust. Nem egyet. Sokat. És nem csak szövegtaktusokat. Zenét is. Gárdonyi volt Dankó zeneértő tekintélye. A Dankó-dalok bizalmas bírálója. A Gárdonyi-hagyatékban lévő eredeti Dankó-kéziratok (59 nóta) és levelek tanúsítják, mennyit csiszolt, javítgatott Gárdonyi Géza Dankó Pista szerzeményein. Lehet, hogy a zeneértők ajkbiggyesztve mondják: „Bár ne javított volna…”

Mégis, Gárdonyi baráti beavatkozását Dankó Pista el nem engedte, egy nótájánál se.

A Hungária-asztal márványán toppant e világra a szivarfüstös levegőből a legelső Göre-nóta is. Akkor, mikor még Gárdonyitól ha megkérdezik:

– Te Géza, ismersz te valami Göre Gábor nevű bírót Lepénden?

Azt felelte volna rá:

– Bizony nem ismerek én. Még csak azt se tudom, hol a sárfészekbe lehet az a Lepénd.

Ha Lepéndet nem is tudta, melyik ország végén fekszik, de a Haragszik a felesígöm, azért támadt kedvem níköm nótáját megszerzette. A Hungária márványa volt a nóta bölcsője. A vers mellé Dankó odaceruzázta az „ongorára és emböri szályra való” kvótát is. Külön magának meg a hegedűre valót is. (1899. október 4.)

Pósa Gárdonyi érkezése után egy évre (1889. november 24.) megvált Szegedtől, ráhagyva asztalát és Dankót Gárdonyi pártfogására és szeretetére. Gárdonyi Dankót ültette az asztalfőre. Szeretetében pedig túl igyekezett licitálni Pósát, akit ünnepélyes vacsorával búcsúztattak. Műsoros est. Első szám: Gárdonyi verse Pósa Lajos stílusban. A versből csak a kezdősorokat ismerem:

„Csicsíja bubuja

Alszik a Katinka

Aranyos pillangó

Fából gyertyatartó.”

Utána Dankó Pista következett. Külön nótát faragott az utolsó vacsora tiszteletére. A nóta utókorra maradt refrénje: „Hej kocsmáros, mit ugrál kend jobbra balra!” Dankó után Gárdonyi következett az ünnepségen. Gárdonyi köszöntője Pósa tiszteletére. A nyilvánosság előtt tanító kora óta nem szerepelt szerző a baráti körben hatásosan szorított kezet Pósával az utolsó halpaprikás mellett.

„Kedves Pósika! – szónokolt Gárdonyi –, egy kis ház kapujára ott a templomtéren kiakasztódott a tábla: bútorozott szoba kiadó. Soha nem gondoltam, hogy én egy ilyen kurta háromszavas táblára könnyes szemmel nézzek. Ma mégis megtörtént…

Legyen költészetére nézve – fejezte be a szónok mondókáját – a Szegeden eltöltött idő csecsemőkor. Kívánjuk, hogy éljen a dicsőséges és fényes gyermekkor végső határáig. És ezzel, azt hiszem mindnyájan lekívántuk róla azt, ami neki olyan zokon esett, hogy öregnek neveztük.”

A szónokot ezután számosan üdvözlik, s ez annyira szíven érinti Gárdonyit, hogy előrántja zsebéből Pósa búcsúja című tréfás versét, amely végső soraiban így ünnepel:

„Gyermekreményim s dadák tanyája,

Örökre tán, Szeged, Isten veled.

Fölszállt a gyermekköltemények ára,

Fölszállok hát én Pestre, föl velek!

Ha visszatérek, paprikák hona,

Egyek, ha – más nem – itt sokszor, koma!”

Göre Gábor bíró úr levelei

Ha az írók születése napját megörökíti az irodalomtörténet, miért ne tehetné ugyanezt alakjaik világrajövetelének napjával is. Különösen, ha az író véletlenül oly pontos könyvelő, hogy miután a Magyar Hírlap szerkesztősége asztalánál lankadttá írta magát, otthon, a hangos családi körben még előnyitja a naplóját és bevezeti a napi rovást: az eseményeket. Mit szerzett papíron? Napi bejegyzései alapján nyújthatom az utókornak a pontos dátumot Göre Gábor bíró uram születése napjáról, hogy aki évente csutorával vagy puszta rágondolással emlékező pillanatot szentel e névnek, ismerje meg: 1892. június 6-án este 10 órakor látta meg a magyar földet Göre Gábor bíró úr, Lepénden.

Ezen a napon kapta a bíró úr az első tintatejet, hogy életet szopjon belőle. A hosszú élet nedűjét. Azét a hosszú életét, amit az apa maga se nézett elő csecsemőjéből. Igaz, mások se bólintottak rá, hogy „szerencsés órában született”.

Azonban hangsúlyozom: csak a Göre név született ekkor. Az alak előzőleg is ott homályzott Gárdonyi koponyájának csontboltozata alatt. Mert Göre Gábor sohase járt élő valóságként a Föld útjain. Bármennyire szeretnének is Gárdonyi egyes életrajzírói az agyagba lelket lehelni. Göre Gábor a mátrikulába bejegyezve nincs. Hatnakovics karádi elöljáró élő személye se volt olyan, aki Gárdonyi Göre Gábor mezét úgy, ahogy volt, felölthette volna.

Gárdonyi írói pályáján végigcammog egy csizmás falusi kisgazdaalak, aki Gárdonyi előtt viszi csíkos tarisznyájába rejtetten a falu humorát. Gárdonyi sokszor odafordul ehhez a tarisznyához, s kilop belőle egy-egy vidám falatot újságjainak.

Göre Gábor bíró első formája a Garabonciás Diák oskolaszéki Dödölle Mátyása. Ez a Dödölle Görére még csak azzal formáz, hogy a paraszti észjárás kicsattanó, egészséges humora szólal meg szavaiban. Tzompó Mihál köserves életöm estóriája leveledzéséről meg az a látszat, mintha egyazon oskolába’ egyazon mestertül tanulta volna a bötűt Göre Gáborral, Lepénd község állami elemi népiskolájában. Ebbe az iskolába bejárogathatott Aszondom Benedek, meg Fifikus Mátyás is, mert mindketten ugyanazon lepéndi stílusban rágják a szót. A Garabonciás Diák tolla legalábbis olyanformán vallja. Lepénd község tulipános ládájából szedődtek elő a Szögedi Paprika Galiba Ádány levelei nászáhol, Böllér Mihályhol; Galambom Pétör (1889. január 13.); Gugyis Kelemön (ugyankkor); Dorozsmaji Gyárfás virslis képviselő közügyi töprengései (1889. nov. 10.); Tzompó és Kárász beszélgetései is. De egyívásúak velük a szögedi Hüvelyk Matyi (1890. január 5.) Lőrincze, a város cselédje, és Kőtsönös Rókus háziúr mondókái is. Ezek, mindannyian Göre Gábor bíró úr háza során laknak, csakhogy időben elébb. Abban a sorrendben, ahogy említettem őket. Kőtsönös Rókus szomszédos Durbints sógorékhoz. Még az alakja is olyan gebecsontú, ahogy az „ulyságtsináló úr a Hüvelyk Matyiba kipingáltatta emböri ábrázattyát”.

De hogy a lepéndi atyafiság közül Kátsa se panaszkodjon, az első lélekvándorlásnál Kátsa Kótyél Tutyi Gyurka névre hallgatott (Szögedi Paprika, 1889. június 30.), a második vedlésnél Csucsi Álmos hirtelen klarinétos néven (Szögedi Paprika, 1890. február 16.) Párisból és Amerikából „epistolázott” az itthonvalókkal mint valóságos „hazsai mívés”. Majd Lepénd községben Kátsa cigányként veti a vályogot hétköznap és nyiszálja a hegedűt ünnepen meg a „lakziba”.

Ennyi sok név után jutott el Gárdonyi a Göre–Durbints–Kátsa lepéndi Laokoón-csoporthoz. Ezt a Laokoón-csoportot ugyan nem a kígyó fonta össze, hanem az ital, mikor a pincéből egymásba kapaszkodva hazaballagáskor dallikóztak; görög embernek való az, hogy a kígyó tartsa össze köztük a barátságot. A magyar bor mellett alkalmatosabb módon fonódik össze.

Gárdonyi a Göre nevet Szőlősgyörökből vitte Pestre, a Magyar Hírlaphoz. Gárdonyi édesanyja szőlősgyöröki lakos. Házának negyedik szomszédja volt Györe Gáspár földműves. Jómódú gazda. Komoly tekintély ott, helyben. Tekintély külön a pocakra, és külön az értelemre is. (Bár az értelme nem haladt tovább az elemi tudományoknál.) Györe nevéből nyírta ki Gárdonyi az ipszilont. A Gáspár névből meg Gábort fordított, nehogy ráismerjen valaki faluja szülöttére, és tiltakozzon Gárdonyi humora ellen. Gárdonyi Géza monogramja megmaradásáért gondolta ki a Göre nevet, amely így is annyira eltérő, hogy nagy sokáig senki sem sejtette benne Gárdonyit.

Hogy került Görére a bírói méltóság? És ki volt a modell?

Erre is felelek:

Gárdonyi édesanyja szőlösgyöröki háza során a harmadik szomszéd (Györe Gáspártól a nyolcadik) az öreg Cságolyi bácsi. Jómódú, mindig víg „pógárembör”. Rövid ideig a bírói tisztet is viselte Györökben, a nagybot, a nagykalap és a nagycsutora díszeivel. Méltósághordozó, értelmes külsejű paraszt. Két lóbőrcsizma, belegyűrve hatalmas két szárú fekete nadrág, a pocakon kétarasznyi széles fehér ingöv, egészségjelző, fölötte állig futó ezüstgombos lajbi, kis inggallér és vékásfej. Ilyenféle rajzolatú büszke magyar volt ez a Cságolyi bácsi, akinek mindig rájárt a szája a tréfára, de komoly cselekedeteiben több mulattató rejlett, mint a tréfáiban. Jellemző rája az a tette – amelyre még gyermekkoromból emlékszem –, hogy aratáskor a gabonája kévéiből saját maga lopatott. Elhordatta az Itzig meg a Singer zsidóhoz, s egész évben hol a Singerhez, hol az Itzighez járt a gabona árát leinni. A családja csak hosszú évek során eszüdött a turpisságra. A családi leleplezés következménye, hogy a bírói széket alóla kirántották Szőlősgyörökben. De kárpótlásul Gárdonyi a lepéndi örökös bírói székbe telepítette; és ismertebb bíró Magyarországon tán ma sincs Cságolyi bácsinál. Alakja Göre Gábor néven bevonult az irodalomtörténetbe. Hogy mennyire jó nyomon járok a Cságolyi-Göre-figurával, igazolom Gárdonyi Gézának egy eddig kiadatlan versével:

„Cságolyi bácsi.

Piros öregember a Cságolyi bátyám,

Veszpörémi kulacs lóg mindig a vállán,

Ifjan csizmákat varrt, örökké-tartókat,

Meg is választották hálából bírónak.

Igazságos bíró: a szegényt nem nyúzza.

Bölcs, becsületes.

– Fiam, – szól kulacsán egy nagyot húzva,

Légy mértékletes.

 

Mert a bűnök anyja a mértéktelenség,

Gazdagnál, szegénynél pusztító ellenség.

Lappangva, titkon dúl, nem is vesszük észre,

Csak mikor a kisdob átdobol más kézre.

Jól vigyázz hát fiam: élj az árral úszva,

Igy élni helyes.

Ámde, – szól kulacsát jóízűen meghúzva,

Légy mértékletes.

 

Lásd, az az ember is, ki az újságban áll,

Tízezret sikkasztott, s most a dutyiba hál

Nem volt mértékletes: mindig dőzsölt, ivott.

Isten megbüntette: látod hova jutott.

Ha mértékletes vagy, sohse kerülsz guzsba.

Hát jól igyekezz…

Fiam, – szól kulacsán ismét egyet húzva,

Légy mértékletes.

 

Végy énrólam példát: lásd én bíró vagyok

Becsületem, mint a kárbunkulus ragyog.

Mindig józan voltam: de van is ám hitel!

Kérdezd a kocsmárost, meglátod mit felel:

Aki mértékletes, – ez a dolog nyitja,

Van is hitele…

Tyhű! – szólt a kulacsát lefelé fordítva,

Fiam, hozd tele.”

 

Íme, ez volt Cságolyi bácsi. Göre Gáborrá öltöztetését annak köszönhette, hogy Fenyő Miksa, a Magyar Hírlap főszerkesztője végigolvasva a lapszedést, megrökönyödve szólt a szerkesztőség tagjainak:

– Urak, a mai lapunk szürke és unalmas. Legalább egy érdekes vagy vidám cikk volna benne! Így nem lehet lapot szerkeszteni! Gárdonyi úr, ön írhatna valami mulatságosat!

Gárdonyi fanyaran mosolygott:

– Írhatok.

A többi kollégát nem szerette volna sérteni a mulatságossal. A szedést is lehetőleg kímélni kellett. Már csak a hirdetés szűkebbre szorításával segíthetett a lapon.

Gárdonyi kelletlenül ült az asztalához, s írta meg az első Göre-levelet néhány kurta sorban:

„Tekintetős szörkesztő hivatal!

Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá oda erányul az kérésöm, hogy minökutána bíróválasztás lészön nálunk és az én nevem még soha ki nem szerkesztődött a zulyságba, noha az szögedi árvizkárosok lyavára is adakoztam 40-ven krajtzárt és én illesztöttem az torom gombot az toromra, hát szeretném és az felesigöm is igön óhajti, hogy kiszörkesztenék az nevemet, mert Göre Gábor a zén nevem és az Jézust én énekölöm az paksióba a nagyhétön, máskülönben birónak meg nem választanak, hát szörkesszék ki az bötsületes nevemet, hogy mögválasszanak, mejhöz hasolló lyókat kivánok

Göre Gábor.

A szerkesztő megjegyzése: Ezennel kiszerkesztjük Göre Gábort, hogy őt bírónak megválasszák, s neki bölcsességet és jó adófizetőket kívánunk.”

A levél megjelenése után való nap délelőttjén Horváth Gyula, a lap főszerkesztője és tulajdonosa, Szemere Huba képviselő barátjával komolyan keresi a paraszt levelét a szerkesztőség irattárában.

– De jót kacagtam ezen a buta levélen – mondja Horváth Gyula. Elteszem az irataim közé. Hadd mulassak rajta máskor is.

A levél nincs sehol.

Gárdonyiért futtatnak egy nyomdászgyereket.

Gárdonyi nem tudja, miről van szó. Besiet a szerkesztőségbe. Mosolyog.

– Sajnálom, el kell rontanom az illúziót. Én magam koholtam ezt a levelet.

És előhúzza a fiókjából a fogalmazványt.

Nem hitték neki.

Gárdonyi erre a következő nap megírja a második Görét:

„Tekintetös kiszerkesztő hivatal!

Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok és köszönettel vagyok, mivelhogy immáron biró ur vagyok és mivelhogy a zárvamögyei tótok éhözéssel foglalkoznak, hát kivetöttem 12-t zsák krumplit adóba, és 2-t véka babot, a mit el is loptak az zsákokkal együtt. No ijen szöröntsétlenség. Mondok tisztött falu mindönkinek bötsület adassék, de az tolvaj nem löhetett más, mint az Vida Imre, de mivelhogy ü tisztösségös embör hát ralyta nem löhet keresködni és másnap éjjel visszalopattam tüle, mejhöz hasolló lyókat kivánok

Göre Gábor

biró ur.”

Erre már elhitték, hogy csakugyan Gárdonyi az első levél szerzője, és nem másolat a Göre-levél.

Gárdonyi attól kezdve mindennap kitalálhatott egy Göre-levelet, ha tetszett, ha nem. A Magyar Hírlap szerkesztősége nem is kért, nem is várt mást Gárdonyitól, csak Görét.

És Gárdonyi hónapok múlva megütközéssel kapott észbe: „Nem is írhatok lapomnak komolyat csak Görét…”

Ez nagyon elszomorította. Gyűlöletessé vált előtte Göre, Durbints, Kátsa. De mert arannyal fizették, írta tovább is, kedvetlenül.

„Göre Gábor szózattya”

Tisztölt nemzet, urak és parasztok!

Lyó egíssígöt és a zúlyesztendőbe boldog úlyévet kívánok, no ki hitte vóna, hogy az képviselőházi harangozó úr lögyék az minyisztörelnyök, – annál én is alkalmatosabb embör vónék, no el is kőti az a Vekerle úr pízit, attúl tartok mán is möggebett az húszkrajtzáros mög az 4-gy krajtzáros, alighogy kihúzta az Vekerle úr az lábát, szöröntsére korán túladtam rajtuk az kösség ládájábul, mivelhogy mondok Szilveszter estéjin Tisztőtt eskütt urak legjobb ha az huszasokat és négykrajtzárosokat mögisszuk, no az zsidó nem is akarta elfogadni így a fizetést, de mondok most 11-gy óra van és éjfélig tartozik elfogadni, hát aszondi ráérnék fizetni éjfélután is, mondok nem vagyok bolond és minekutána mögolvastuk, hogy versenyfésülés vót Budapestön, hát kihirdettem, hogy a ki háromkirájokig bé nem fizeti a zadót, hát versenyfésülés alá bocsáttatik, a minek okájér Gölöntsér Andráson kívül mindenki befizette, mivelhogy az kopasz.

No, hogy úgy biztat az Szörkesztő úr, hát én is csinálok könyvet. Hát ezönnel közhírré tétetik, hogy könyv lészön íjjen:

Göre Gábor bíró úr összes leveleji és egyéb költészeti versözettyei, beszámoló beszéde az nagy lyubileumról és tapasztalatai, amiket az Katufrék sógorral és Durbints sógorral, valamint az Maros ebkutyával szörzött. Budapestön, 1895.

Mivelhogy pedig e za könyv az pilyatzra nem kerül, kivetőm a zárát adóba, nehogy elkapkoggyják, hát ára úrnak, parasztnak 1 korona. Ez a zadó pedig az Magyar Hírlaphoz gyűjjék (József körút 47.) idelyibe, hogy tuggyam hány darab könyvet nyomassak és hányat kötözve, hányat kötözetlenül.

Melyhöz hasonló lyókat kívánok

Göre Gábor bíró úr.”

Ki gondolná, hogy a Göre-könyvekre nem akadt kiadó? Gárdonyi a lábát majd elnyűtte a kiadókeresésben, mégsem vállalták el, még a Múzeum körúton se.

„Ugyan kit érdekel az ilyen együgyű történet”, hárította el Wolfner.

Bezzeg, mikor aztán Gárdonyitól elkapkodták az első Göre Gábor-termést, törték magukat érte a kiadók! Pedig az első Göre jelentéktelen formájú könyvecske volt. Külső méretre éppen akkora, mint egy közönséges postai levelezőlap. Százoldalnyi a tartalma, de mintha sűrítve foglalna magában minden zamatos Göre-mókát, egy csokorban. Annyi mókát, hogy a későbbi Görék mintha csak ebből az első soványka füzetből nyúlottak volna tíz kötetre. Az első Görében az illusztráció összesen két Jászai-rajz, azt is a szöveg követelte elő. „Göre Gábor artzképe elűrű, hátúrrú, ahogyan lemérték.” Mennyivel más ez, mint Mühlbeck mester vonalai! Ma sem értem, a kontármunkával hogy is elégedett meg Gárdonyi. Az a Gárdonyi, aki Mühlbeck rajzait úgy osztályozta, mint a diákokét a tanár: egyes, kettes, hármas, négyes. A négyes jegyűt a kiadó visszaadta Mühlbecknek. A kettes–hármast megőrizte. Az egyest felhasználta. Még ily kegyetlen tortúra után is szegény Mühlbecket így szokta volt bemutatni Gárdonyi a barátainak:

„Mühlbeck Károly festőművész, az árnyéknélküli ember feltalálója!”

Pedig tagadhatatlanul kiváló hozzáértéssel ceruzázta, pingálta a Göre-alakokat, s amellett oly lelkiismerettel formálgatta Gárdonyi óhajtásait, mintha azt remélte volna, Gárdonyi valami külön Göre-körképet festet vele majd az lyubileonyi nagykiállításra.

Göre, Durbints, Kátsa alakjára Gárdonyi parancsa ma is él emlékeimben.

„Készítsen három parasztalakot. Egyik olyan legyen, mint Pósa, a másik mint én, a harmadik mint Wolfner. Aztán hozza el hozzám, a lakásomra, majd ott megmondom, melyik kezébe illessze a bírói pálcát.”

Pósa talán sohasem eszüdött rá, hogy az ő összezsugorított alakja viseli a tekintélyes bírói hivatalt Lepénden, és hogy a könyvesboltok kirakataiból az ő kerek képe gömbölyödik elő Göre Gábor mind a tíz kötetéről fehérvászon nemzeti viseletben.

A Pósa-asztal

Kerek tábláját Szegedről gurították fel Budapestre, ékes írótollú, gömböc elnöke elé. 1895. április 24-én. A felgurítást nyomtatott betű ünnepelte Pósa-asztal címen. Nyomtatott betű: azaz folyóirat. Megjelent belőle összesen egy évfolyam és egy szám, azzal a fenyegetéssel, hogy a „jelentkező előfizetők rendőri megfigyelés alá vétetnek”.

E lapocska voltaképpen négy lapocska, (ahogy Pesten mondják: négy oldal), „időhöz nem kötött időszaki közlöny”, leleplezi az Orientben rejtőző asztaltársaság tagjait és Pósa-asztal lábra állításának történelmi részleteit. Különben ki merne arra csak gondolni is, amit a vezércikk merészen állít, hogy ti. „…a Pósa Lajos asztaltársaság nyomai a ködös ókorban vesznek el. Már Plinius megemlékezik egy athéni vizsgálatról, ahol több Posalaios megbuktatott egy Andronikus Merklerios nevű spártai timpánistát. A Posalaiosok az egész középkoron áthúzódnak, de az igazi virágzásukat csak a XIX. század végén érték el.

A kilencvenes években történt, hogy a Posalaiosok elnöki széke megürülvén, az Asztal egy tekintélyes imponáló elnök után nézett a négy folyó országában. Csakhamar felfedezték Pósa Lajos szegedi poétát, aki nevét az asztaltársaságtól vette s aki a meghívásra rögtön felutazott Budapestre, hogy az elnöki széket elfoglalja. Azóta mindig benne ül, kivéve a szombatokat, s a társaság évkönyvei feljegyezték, hogy a Posalaiosok az ő elnöklete alatt tettek szert a legnagyobb népszerűségre. Pósa Lajos nevéhez a reformok egész láncolata fűződik; ő kodifikálta a beiktatási törvényt, amelynek értelmében minden új tag számos liter bort köteles közprédára bocsátani sikerült vizsgája örömére, (egy későbbi törvény a kötelező szódavízhozatást is elrendeli); ő állította össze az új vizsgarendet, s ugyancsak ő foglalkozik jelenleg a vizsgázók egyenruhájának fontos s égető kérdésével.”

Pósa-asztal mellé telepedés nem ment egykönnyen. Furfangos újságírók ravasz kérdéseire körmönfont választ kellett kivágnia a vizsgázónak, amely sokszor bajosan sikerült. Gárdonyi Géza Göre Gábor bíró filozófiájának kifent élével eresztette tömött bajsza alól a jelöltnek az észcsavarintó kérdéseket, amelyekből csak egyet jegyzett fel Gárdonyi naplója ízelítőnek egy ma is élő író tagfelvételéről. A kérdés így pattant elő a tányér- és pohárcsengés zajában Gárdonyi komolyvonású homlokából:

– Miért harapott Éva az almába?

Nem megnevezett írónk a Pósa-asztal öreg tagjaival egyetemben összedugták fejüket, s nagy fontoskodva feszegették koponyájok belsejét a problémán. Vajjon, hát miért? A megoldása éjfél után kettőkor történt, mely ideig a jelölt úrnak fizetnie illett az asztal összes elfogyasztott itókáit, mígnem Gárdonyi elárulta a feleletet:

Bizony Éva csupán azért harapott az almába, mert:

– Nem volt neki kése.

Kiruccanások Pestről

A vidéki emberek hamar egymásra lelnek a főváros forgatagában. Örömmel köszöntenek, üdvözölnek, s ha otthon csak az egyjárdataposás kapcsolta is össze őket, majdhogy egymás karjaiba nem rohannak meglepetésükben. Érthető is. Az, akire rátaláltak, a kisvárosnak, falunak ugyanazt a részét hordja lelkében, mint ők. Mindketten csak kőpaloták közé tévedt idegenei a nagyvárosnak.

Hogy a maradhatatlan vérű Gárdonyi hogyan bírta idegekkel a nagyvárost, csak a naplójából érthetjük meg. Alig akad hónap, hogy ki ne ruccant volna valahová egy-két napra. Ha máshová nem, leszaladt vonaton Győrbe gyermekei látására, kiket a rideg törvény 7 éves korukig anyjuknak ítélt. Gárdonyi 1893. augusztus 25-én érte meg azt a jelenetet, amelyiket A borban színpadra vitt, mikor Mihály bácsi a szekérrel a ház elé állva kérdi Baracsot:

– Gyühetnek?

– Gyühetnek – szólt vissza Baracs zengéstelen hangon, s lerántja ujjáról a karikagyűrűt, s odavágja Szunyogh Rozi lába elé.

E jelenet után Gárdonyi csak havonta egyszer láthatta gyermekeit. Ha több ideje kerülközött, elrándulgatott békességesebb vidékek felé is. Szegedre, Aradra. Nyaranta meg édesanyját látogatta meg Szőlősgyörökön. 1893 júliusában Rohicson járt egészségét foltoztatni, majdnem egy hónapig. Utána Siófokon üdült. Vasúti szabadjegyét higanytermészetéhez mérték. Utazgathatott az országban, amerre jólesett.

Fesztyékkel való ismeretsége idején a budapest–komáromi vonalat még gyakrabban járta. Feszty Árpád tanyájának, Kingyesnek felfedezése (1894. szeptember 12.) Pósával és Lányi Gézával ugyan nem a legszerencsésebben sikerült, mert egy holdvilágos éjszakát végigkocsikáztak a békazenés nádasban, míg végre a fiakkeressel együtt az álmosságtól kimerülve, a fiakker elé akasztott lócsontváz eltévesztette a helyes utat, és rálelt Feszty sárfészkére.

A kingyesi kirándulás nógató bizalmat öntött vállalkozó szellemébe. Olaszországnak is nekiutazott, egyedül. Velence művészien fodrozó hószínű házai, lóherelevelű ablakai, utcai tengere álomvilág ígéretével csalogatta. (1895. április 20–27.) De ily hosszú járatú kirándulásokra, ha folyton vágyott is, lefékezte vágyait erszénye.

Micsoda öröm volt számára, mikor az Otthon hírlapírói körében Bársony Pistát megismerte. Úgy tekintett rá mint a saját falujából akadt atyafira, a másik atyafira az Emke-sarok forgatagában. Szerette volna, ha a villamosok, kocsik megállnak, s megvárják, hogy kibeszélgethessék magukat az otthonvalókról. Mert Bársony Pista vidékisége az első pillanatra éppúgy lerítt az arca szögletes csontjáról, mint Gárdonyié. Megtalálták egymást.

Ahogy Bródy Sándor rohant annak idején az ő Gárdonyijával Jókaiékhoz, Gárdonyi az ő Bársony Pistájával ugyanazt cselekedte. Ő is rohant vele Jókaihoz. A különbség csak az, hogy Gárdonyi megmaradt félszeg néptanítónak Jókai írótolla csarnokában, Bársony Pista pedig a furfangos vadász éles szemével észrevette a könyvek hátára vetett hegedűt, s még mielőtt visszatetszőnek gondolták volna szófukarságát, oly gyönyörűen zendített rá, annyi művészettel, hogy minden társadalmi konvenciót kiforgatva, éjfélig hegedült Jókainak. (1895. január 21.)

Bársony Pista, a vadász nem hagyhatta viszonzatlanul, hogy a hegedűjével így célba talált. Elcsalta Gárdonyit az ő szalonjába: Fülöpszállásra, a nádasba. (1895. augusztus 15.) Kezébe nyomott Gárdonyinak egy rettenetes kétcsövű mordályt, nyakába akasztott egy tölténytáskát, tele patronokkal, hogy Gárdonyi a súlyos teherbe majd beleroskadt. Alig tudott megindulni, s a tizedik lépésnél már átrendezte a puskát balra, a patronokat jobbra, hátha úgy könnyebb. De bizony, nehéz volt az úgy is annak, aki nem szokta.

Rövid bandukolás után Bársony Pista a fülöpszállási réten előkeresett a zsebéből egy ív papirost, s rárajzolt cikázó vonásokkal egy madarat, kiakasztotta egy faderékra.

– No, Göre. Most így fogod a puskát. Így húzod fel a kakast. Így célzol és így állsz neki szét vetett lábbal. A fegyvert válladhoz szorítod. Erősen. A csövön végigsiklik szemed, és lősz.

Gárdonyi felemelte a fegyvert.

Célzott.

Lőtt.

A papírosmadár testén apró, fekete pontok sűrűsödtek.

Gárdonyi talált.

Bársony Pista csodálkozott.

Ballagtak odébb. Bársony egy csalitos szélén vizsgálódásaiba elmerült bábaszarkát pillantott meg.

– Látod azt a madarat? Bábaszarka. Célozd meg.

Gárdonyi célzott. Lőtt.

A szarka lebukott.

Bársony Pista megint csodálkozott. Gárdonyi is.

Bársony azon csodálkozott, hogyan sikerült ezt Gárdonyinak így eltalálnia. Gárdonyi meg azon, mit lehet azon csodálkozni, hogy ő a szarkát eltalálta.

Beültek a csónakba. „Kákás víz. Vízililiom. Árnyékként megjelenő vízivadak.” (Napló.)

Itt már nehezebb a feladat. Mozgó csónak. Mozgó cél.

– Nézd, ott egy búvármadár – susogja Bársony.

– Lőhetem? – kérdi halkan Gárdonyi.

– Próbáld.

Gárdonyi lőtt. A búvár ráterült a vízre. Talált. Ezenkívül ejtett még egy vörösfejű rucát, még egy kis búvárt, egy szárcsát és röptében egy kis halászkát. Eredmény: hat lövésből hat találat. Ilyet még nem látott Bársony mester.

Gárdonyi nem állta meg szó nélkül.

– Te Pista, ez a fegyver meg van babonázva. Annyira tudja már, hová kell lőnie, csak feléje tartom a célnak, és talál.

– No, majd mindjárt meglátjuk.

Egy fecske röppent el fölöttük a magasban. Isten madárkája. Bársony Pista ráfogta a puskáját. Hosszasan célzott. Lőtt. A fecske lebukott.

– Ezt csináld utánam.

Gárdonyi jó megfigyelő szem. Észrevette, hogy Bársony Pista akkor sütötte el a fegyvert, mikor a fecske röppenésében hullámvölgybe lendül. Célzott. A fecske nyílként csapódott alá a magasból.

– Hihetetlen! – álmélkodott Bársony. – Nocsak, még egyszer.

Gárdonyi célzott. Hosszasan. Ismét egy fecske forgott le az égboltról.

– Ilyet még nem láttam! – csóválta a fejét a fővadász.

Gárdonyi ismét fecskére célzott. Hosszan. Hosszasabban, mint előbb. A fecske eliramlott. Másnap reggel, ahogy Bársany Pista fülöpszállási tanyája ajtaján kilépett Gárdonyi, az ereszet fészkén lát egy fecskét. A mellén piros vércsík vonatik végig. Bágyadt, beteg szemével rápillant Gárdonyira, vádolón.

Gárdonyi sohase vadászott többé. Szégyenkezve, sajnálkozva rejtette fiókjába Bársony Pista felszabadító bizonyítványát:

„A legkomolyabban bizonyítom, hogy Gárdonyi Géza barátom hallatlan rekorddal végezte itt első vadászatát. Az első nyolc lövésre, amit életében tett, lőtt egy próbacentrumot, azután egy bábaszarkát, azután röptében egy kis halászkát, meg két fecskét, továbbá a vízen két kis búvárt, egy vörösfejű rucát, meg egy szárcsát. A kilencedik lövést végre elhibázta.

Fülöpszállás. Balassi-rét.

1895. aug. 15.

Bársony István

Gárdonyi valahányszor rápillantott az írásra, eszébe villant a véres vonalka a szomorodott madárszív fölött.

Menekülés a kővárosból

Gárdonyi, hogy élvezhesse a jó szabadlevegőt, eljárogatott botanizálni a budai hegyekbe (1895. május 6-ától) szinte minden héten, s kisdiákos szorgalommal gyűjtögette a füvek, virágok ismeretlen bájosait, illesztette őket durva szövetű itatós közé gonddal, törődéssel. A budapesti zajgó élet, az ínyencfalatú vacsorák sehogy se bírták szokássá fejleszteni nála az úri dőzsölő életmódot. „Minden ilyen mulatság után – gyónja meg naplójában – valami ürességet érzek lelkemben. Nem termékenyít. Nem érzem azt a lelki megtalálást, amit csak egy virág látásakor is érzek. Elvesz belőlem. Kiszárit. Lehangol. (1895. május 15.)

Növénygyűjtő tudományos szórakozásában Gárdonyi egy érdekes herbáriumot eszelt ki magának. Híres nagyságok sírjáról, szülőháza vagy lakóhelye kertjéből egy-egy szál vadvirágot, fűszálat szedett, s gondosan laposra simítva helyezte emlékei közé. Alája írta ugyanoly meghatódott érzéssel, mint amilyennel szomorú témáit rótta sorokba: „mécsvirág (Lychnis vespertina) a segesvári csatatérről, – gyermekláncfű (Tarecuum officinale) Pósa szülőháza udvaráról, – borostyán (Hedera helix) Jókai svábhegyi nyaralójából, – vérehulló fű (Chelidonium maius) a római Colosseum teréről, – ballagó kóró Columbus Kristóf genovai szülőháza kőfaláról”. Nagyon boldog volt, ha a hely méltóságának megfelelő értelmű zöldet tudott szakítani. (Ma e növényeknek jórészt csak a feliratai vannak meg. A Gárdonyi család csemetéi iskolai növénygyűjteményeiket e lapokról lecsent növényekkel egészítették ki. Így a gyűjteményt idő előtt elérte a múlt, csak szemelvények akadnak belőle a hagyatékban. Kár értök!)

Gárdonyi szorgalmas vidékre járása a kővárosból menekülés nyugtalan szándékából fakad. Boldog volt, ha csak a Svábhegyre is kitehette a lábát. Jókaiékhoz. Vagy Óbudára. Cinkotára. Fótra. Vácra. Egy ilyen hajszolt lelkű kódorgásában elvetődött Rákospalotára, ahol a vidék annyira megkapja, hogy házra alkuszik. A házszerzés hirtelen előcsapódott vágya napokig lelkesíti. Feszty Árpád kölcsönzi számára a vételárat. Gárdonyi bővült zsebbel, örömujjongással ugrik vonatra a Nyugati pályaudvaron:

„Végre lesz házam!”

Boldogságában elnézi a vonatot. A személyvonat helyett a gyors piros bársonyos ülésére telepszik. Az első állomás Vác. Ide se jutott volna el másképpen, talán soha. Megelégedett volna annyi földrajzi ismerettel e helyről, hogy Vácnál kanyarodik a Duna és a becsület. Ahogy Vácott a peronra kilép, összetalálkozik régi iskolatársával, Berinza Jánossal, aki elcsalja őt a Pokol-kocsmába (1895. június 30.), a múlt emlékek vidámságba öltöztetése végett. A vidámság azonban másfelé fordul. A csárdába cigánykaraván vetődik. Gárdonyi feledve múltat, házat, bort, barátot, tollára illeszthető témát lát a fáraó kócos ivadékaiban. Felfedezi köztük élő-elevenen Kátsát, s megkapja az ötletet, hogy Göre Gábor bírói széke mellé egy cigányt is ültessen, de egy szobával odább: a dutyiba.

Gárdonyi éjfélkor vetődik haza Pestre. A rákospalotai házat elvitte a gyorsvonat: mire Gárdonyi újra kiutazik, eladták.

Kátsa cigány megmentette Gárdonyit Eger városának. (1895. július 11.)

Dante

Örök név. Mögötte képzeletben háttér mélyül. Mérhetetlen távolok. Tüzes leheletű sziklák. Sistergő lángtóban vonagló csupasz testek. A bűn döbbenetes megtorlása a vallás ígéretének teljesedésével. A fájdalom átsikolt a rettenetek birodalmán. Hangja túlhasítja az égzengés dübörgését, és túlsüvíti a földre roppanó villámok csattanását.

Ez Dante Pokla az emberi elképzelés szerint.

Mit láthatott benne Gárdonyi. Képzeletében vászonra vetítve megközelítőleg se annyit, mint a Pokol híres illusztrátora: Dorée. Mégis lelkesedett érette.

Gárdonyi írói talentuma a Feszty-körkép titkársága idején különösen hajlott a hatalmas méretekben terjengő fantáziára. Színes elképzelései a Göre Gábor falusi levelezései mellett fékezhetetlen csapongással tobzódhattak, mert hisz Göréhez a magyar kulacsból szítt filozófia és a paraszti nyelv ismerete mellett magas szárnyalású írói elképzelés nem kívántatott. Pihent fantáziájának elég az Erdélyben száguldó vonatablak keretében megpillantani egy eléje surranó őserdőt, képzelete már színjátékot tervez belőle, Az erdő élete balettet (1895. szeptember 30.), mellyel, ha párizsi szerző, talán világsikert arat, de mert magyar író, Az erdő élete balettért egy gratuláló kézfogást se kap. Se meg nem zenésítik. Se elő nem adják.

Képzelőtehetsége nem éri be ennyivel. Csillapításul még többet, nagyobbat, szebbet akar. A Feszty-körkép titkárának a lelkébe felszívódott művészi lehetőségek, távlati megoldások képzeletét elragadják egy új körkép elgondolása felé: Dante hatalmas művét, a Pokolt vászonra tervezi. A tervet saját maga állítja össze, rajzolja meg. (Vázlatának egy része annak idején a Magyar Génius folyóiratban is megjelent.) Szerencséje volt Gárdonyinak, hogy Dante remekét a körkép elgondolásáig csak diákkori olvasmányként ismerte, így az eredetiség, ami a tervből első ránézésre megragadta a nézőt, annyira finom és ötletes, hogy kivitelére, pénzügyi megoldására rögtön kerül vagyonos vállalkozó. Gárdonyi egyik vázlata alapján a Feszty-körkép titkárából máról holnapra a Pokol-körkép igazgatójának lép elő, s a „földi Lucifer” a Pokol első ötletéért ezer forintot vág zsebre a szerződés aláírásakor. (1895. december 9.) Gárdonyi ebből, az édesanyjának ajándékozott összegből szerezte az egri lakóházat. („A Pokol kapujából kerültem az Isten közelébe: az egri sánc tetejére.”) A Dantéval elért váratlan életfordulóra Gárdonyi megszerzi könyvtárába a Pokolt, egyszerre kétféle kiadásban is, azzal az elhatározással, hogy ezen megtanul majd olaszul, és közben lefordítja.

Gárdonyi Dante-fordítása a magyar irodalomban szívesen fogadott munka. (Megjelent: 1896. április 25.) Élvezhető és népszerű a Pokol, amelynek rohamos kelendősége bizonyság rá, hogy Dante magyarba igazgatása az írónak és a kiadónak egyaránt sikere, és öröme mindazoknak, akik az olvasásban szórakozást látnak, és nem munkát.

Amennyire dicsőséges a fordítás sikere, annyira szégyenletesen omlott össze a gyönyörű körképterv. Fesztyné írásai szerint ítélve, vásári mutatványosbódék művészietlensége volt az egész körkép. (Fesztyné A tegnap című könyve.)

„Bádog-barlangokban, bádog-sziklákon, vörösfényű villanykörtéktől megvilágított, bádog-fantáziával megrajzolt, bádogból kivágott bádog kárhozottak gyűjteménye volt ez. Szegény bádogpokol az ő (Gárdonyi) agyában fogant meg. Ő is fordította a költeményt. De hogy ki vágta, rajzolta, ragasztotta össze ezt a bádogcsudát? Ki, vagy kik? Nem tudom.

Olyasféle volt az egész, mint a mostani barlangvasút.

Bizony, csúfosan megbukott.”

Mi az oka a bukásnak?

Semmiképpen sem az elgondolás. Inkább az, hogy a kép hamar-frissen készülésénél mindenki késett: Márkus Géza, az épülettervező és kőművesei, a későig húzódó tél miatt. A képvásznat Bécsből rendelték, a festők amiatt késtek. A művészek, modellek a nedves épületben éjjel-nappal dolgozva, sorra betegedtek meg. Gárdonyi maga is dolgozott a képen: a kézmodellről (Lizáról) kezeket festett sietős munkában. Május 2-án a hivatalos kiállításmegnyitó. Ámde hol tartottak még május 2-án!? A fele Pokol se volt még a kárhozottak számára berendezve. A bűnösök csak szénnel odavázolva. Olajjal odakenve, csak itt-ott fetrengett, kínlódott belőlük egy-kettő. Mindjárt a bejáratnál Kháron csónakja már rég megtelt pokolba taszítottakkal. Kháronnak még mindig hiányzott a lapátja. A tüzet fújó háromfejű Cerberus két feje még a festéktubusba volt becsavarva. A kietlen mező – hová az égből a meztelen lelkek milliárdjaira lángpehely és tűzeső száll alá – izzó homokfövenye még csak sárga aláfestést kapott, s olyan volt, mintha az egész tér Szinyei Merse majálisának indulna. Nem is szólva az esőről, amelynek a megérkeztéről még tán a pokolbéli meteorológiai állomás se tudott. Így volt az végig. De két hét, és összevágták-csapták a körképet. Megnyitották 1896. május 16-án. A képen még így is hátra volt legalább egy hónapra való munka, amelyet úgy pótoltak, hogy éjszakánként felállították az állványokat, és festették, kenték, pamacsolták, hol Kháron csónakja keserveit, hol a forró szuroktó fájdalmait, hol a tüzes esőtől ázó kárhozottak kínját, mindaddig, mígnem megtudták, hogy őfelsége, I. Ferenc József nem érdeklődik a Pokol iránt, s a kiállítás látványosságai közül ez az egy lesz, amelyet legmagasabb látogatásával nem fog megtisztelni. Erre, mintegy vezényszóra, abbamaradt az elkárhozottak szenvedésének fokozása. Se újabb alakok, se újabb kínok nem kerültek a Pokolba.

A királyvizit elmaradása után a Pokol kapuján naponta ezrével betóduló közönség mintha visszariadt volna a Pokol szenvedéseitől. Hasztalan hirdették a deszkakerítésen és ablaktalan falakon piros plakátszőnyegek a három szót: „Menjen kérem a Pokolba!”

És hasztalan íratta meg Dankó Pista Gárdonyival a Pokol-indulót:

„Azt hallottam Budapesten

Megnyílott már a Pokol,

Vigyázzon kend komámasszony,

Nemsokára meglakol,

Ha meghallja az ördög,

Hogy a nyelve hogy pörög,

Úgy elrántja Budapestre,

Még a csontja is zörög.”

És hasztalan zenésítette meg a népszerű Dankó a népszerű Gárdonyi szövegét. Nem ért semmit. Se hirdetés, se tréfás jeleneteknek napilapokba illesztése, se Göre Gábor pokollátogatásának megírása – nem segített. A Pokol-induló is csak azoknak vált indulójává, akik tervezték, szervezték, pamacsolták, ecsetelték. A vállalkozó, az igazgató, titkár beléveszítette vagyonát, s így sóhajtott:

„Uramisten! Csak egyszer kiszabaduljak ebből a pokolból!”

Író és újságíró

A Magyar Hírlap úszott a Göre-levelek örömében, boldogságában. Az előfizetők tódultak. Kíváncsibb érdeklődők nem restellték, hogy hajnalban várják a lapkihordót. Diákok az utcán, az első óra alatt, pad alá bújtatva derültek a falusi szellemességen. Ráérő vidékiek Göre kedvéért nem egy helyen a vasútállomásra kijárogatva várták a pesti újságot.

Gárdonyinak Göre Gábor országos sikere és kedveltsége mellett méltán lehetett oly érzése, hogy a Magyar Hírlap Görét nem kellőleg honorálja. Gárdonyi hát bontakozni kívánt a Magyar Hírlapéktól. Ok is volt rá. A Magyar Hírlap 1896 elején megvonta a vasúti szabadjegyet Gárdonyitól. (1896. március 6.)

Ez a vasúti jegy gyengéje volt Gárdonyinak. De nem is csoda: a vasúti jegy megtagadása elszakította gyermekeitől. Nem járhatott Győrbe akkor, amikor akart. Mikor jólesett. Mikor szeretetre vágyott. Mikor élvezni akarta apróságai kedves együgyű értelmetlenségeit. Csacsifülességét. Elvégre ő is csak apa volt, és gyermekeiben jövendő büszkeségeket fedezett fel, éppúgy, mint minden szülő a saját ága fakadásában.

1886 egy új kedves kapcsolatot is hozott, amely attól fogva még több szállal fűzte a Szabolcska családhoz. A postás hozta az örömhírt Felfaluból, éppen a vasútijegy-kérdés szőnyegre vetődése idején. Ez az örömhír így szólt:

„Kedves Géza bácsi.

Örömmel jelentem, hogy ma hajnalban szerencsésen megszülettem. Édesanyám elég jól van. Én is csak megvagyok valahogy, csak még sokat kell sírnom.

Édesapám majd bővebben ír nemsokára, most csak ezt akartam mondani.

Felfalu, 1896. f ebr. 4.

ifjabb Szabolcska Mihály

milléniumi baba.”

És mi volt az a bővebb írás?

Szabolcska Misi baba keresztapjának Gárdonyit jegyezte a keresztlevélbe. Gárdonyi türelmetlenkedve, öröme vágyón várta, hogy vonatra ülhessen és elrobogjon Felfaluig.

Fenyő Sándor Gárdonyinak ezt a vasútijegy-fájdalmát nem sejthette, nem gyaníthatta. Megrökönyödve pillantott hát Gárdonyira, amikor az bejelentette:

– Uram, én e perctől kezdve nem vagyok a Magyar Hírlap dolgozótársa. Megyek oda, ahol legalább egy vasúti jegy erejéig megbecsülnek! Ajánlom magamat!

Amint kilép a körútra, Sipulusszal ütközik össze. Látja Gárdonyi morcos ábrázatát, hallja a panaszt:

– A Budapesti Hírlap vasúti jegy és egy Magyar Hírlap-i szerződés erejéig Gárdonyi Gézának mindig rendelkezésére áll – vigasztalta Sipulusz.

Gárdonyi megköszönte az udvarias jóindulatot. Éjfélre járt már ekkor az óramutató. Gárdonyi hazatért, hogy lepihenjen. Mire Gárdonyi fölébredt, ott volt a jegy. A MÁV-pecsétes, első osztályú, tojássárga igazolvány oly fürgén bújt elő a nyomdászfiú fehér borítékjából, mint a tavaszi napos csirke a tojás héjából. Gárdonyi boldogságában rohanva rohant Sipuluszhoz, s elfogadott, aláírt minden írást olvasatlanul, amit csak eléje raktak.

Aláírhatta örömmel. Újságíróskodása a Magyar Hírlaptól szabadulásával megszűnt. Ezután író lesz, aki, mint Gárdonyi vallja, „előbb gondolkozik és azután mártja meg a tollát”, és nem újságíró, „aki előbb mártja meg a tollát és csak azután gondolkozik”. Ez a foglalkozásváltás Göre Gábor bíró uramnak nem volt kedve ellen.

Göre bíró rögtön megállapítja a rokonságot Kakas Mártony sógorékkal (1896. március 21.), s attól fogva Göre Gábor szorgalmasan írogatja leveleit a „Tisztött Mártony” sógorhoz.

A Kakas Mártonban megjelent első Göre-levelet Gárdonyi nagy megrökönyödésére a Magyar Hírlap betű szerint átvette és közölte, azzal a magyarázattal, hogy a Magyar Hírlapnak „kizárólagossági” joga van a Göre-alakra, névre, -írásra. Ezt a „kizárólagosság”-ot követelő hangot Gárdonyi azonban hamar beléjük fojtotta.

Siska utolsó órája

Gárdonyi karácsonyi novellájának élén ékeskedett ez a cím. Ki sejtené a benne forgó veszedelmet. Gárdonyi se sejtette. Szerény karácsonyi tárcának szánta a Budapesti Hírlap betűmezejére. Személyesen ballagott fel vele Rákosi Jenőhöz, hogy a kellemesünnep-kívánás kedves kézszorítását is lerója.

Rákosi Jenő elolvasta a cikket. Kitűnt, hogy a szóban forgó Siska kövér disznó, s hogy az utolsó óráját hosszú hegyes késsel tűzték a mellébe, a gyereksereg és a házihurka, -kolbászra vágyó had örömére. Ebből nem is kerekedett volna baj, hanem ott volt a hiba, hogy Rákosi Jenő jobban értett a Siska hízlaláshoz, mint Gárdonyi, lévén Rákosi fiatal éveiben a gazdálkodás művelője, s a hetyke, zöld gazdászkalap méltó viselője.

– A disznó nem ólban hízik, kedves Gárdonyi! – kockáztatta meg Rákosi Jenő, hogy kiigazíttassa a szerzővel a cikket.

– Hanem…

– Hanem hidasban. Legyen szíves, korrigálja a szöveget. Aztán nyújtsa be a nyomdának.

Rákosi visszaadta a kéziratot.

Gárdonyi nem az az író, aki magánál hatalmasabb tekintélyt ismer, ha írásról és faluról kerül szó. Bebizonyította ő már Göre Gábor hírre vergődésével paraszti ismereteinek kiválóságát.

– Márpedig az én Siskám ólban hízott, és nem hidasban! – ágaskodott Gárdonyiban a határozottság. – A hidasban csak nevelnek Siskákat, és nem hízlalnak. Ebből nem engedek.

És a Siská…-val beállított a Pesti Hírlapékhoz, ahol örültek a karácsonyi cikknek, Gárdonyinak, Siskának és nem töprengtek azon a karácsonyi nagy ólomöntés mellett, hogy vajon Siska tekintélyéhez mi méltóbb, ha ólban szerzi a szalonnáját és háját, vagy ha a hidasban.

Az első váltó (1897. április 5.)

Az első váltó volt, egyszersmind az utolsó is.

Az élet sokszor furfangosan veti kockáit.

Gárdonyinak is egyszer furcsán vetette. Olyan­kor íratott vele alá váltót, mikor éppen vagyo­nossága arany dombocskáján mosolyoghatott. Az egri házalapítást a takarékosságán összehordott forintokból elintézte. A ház kikerült a Pokol-körkép első ötletének jutalmából. Az építkezés meg Gárdonyi édesanyja szőlősgyöröki falusi nádfede­leséből. A számításba mégis belecsúszott a várat­lan szerencse: a Gárdonyi telkével szomszédos sző­lőcske eladó! 150 forint!

Ennyi kiköltekezés után hol terem most 150 forint.

És minden forrás mintha egyszerre tömte volna el csurgóját. Sehonnan nem csöppent egy rézkrajcár se. Hiába próbálkozott a Singer és Wolfnernél, eredeti gyereklexikon-ötletével, – ­nem vállalkoztak. A Pesti Hírlaphoz átallotta, hogy forduljon, a többi napilap megismerve a Pokol-körkép miatti végrehajtójárást Gárdonyi lakásán, udvariasan kitért a pénzkiutalástól.

Beállított hát a Nemzeti Színház­hoz.

­– Jó színdarabötletem támadt. Göre Gá­bort színpadra viszem!

–  Kéziratot kérünk. Jó ötlettel nem állha­tunk a lámpák elé.

Gárdonyi elpanaszolta színházi látogatását az ép­pen Pesten időző Szávay Gyulának (a Győri Hírlap főszerkesztője barátjának), s azt is elsirán­kozta:

– Ha én azt a szőlőt most meg nem szerez­hetem, ki tudja, lesz-e valaha alkalom hozzá az életben? Hátha megveszi más…, és akkor… várhatunk egymásra, melyikünkre rakja rá a te­mető földjét hamarább a sors, mert korábban nemigen válik eladóvá se az enyém, se az övé.

Szávay másnap reggelre odaküldte Gárdo­nyinak az aláírt váltót, a pesti lakására. Gárdonyi örömmel robogott a délutáni vonattal Egerbe édesanyjához. Hazaérve, alighogy megcsókolják egymást, édesanyja egy expresszlevelet kotorász elő öreg sublótja mélyéről.

– Fiam, levelet kaptál. Sürgős!

Gárdonyi feltépi:

Egy másik váltó. Szabolcska Mihály aláírásával. Háromszáz forintról.

Szávay az Otthonban elbeszélte Szabolcská­nak Gárdonyi pénz után vágyódását.

Az én falum (1898. aug. 27.)

A kiadó először a Pesti Hírlap Legjobb Könyvek kék táblás könyvsorába állította. E kék mun­déros irodalom szabványos ruhája takarta a ma­gyar falu városba vetődött egyszerű érzéseit. A könyv első lapján Gárdonyi tiszteleg Mikszáth Kálmánnak, A jó palócok szerzőjének. Gárdonyi Mikszáthnak ajánlja a művét, hálából a Figurák­hoz írt előszóért.

Az én falumból igazi poétalelkület zendül elő. Az „Egy tanító feljegyzései márciustól decemberig” sor lapul Az én falum cím alatt, s egy tanító szíve dobogását érzi az olvasó az iskolapad előtt tavasztól karácsonyig.

Gárdonyi Az én falumban írásművészetének eladdig nem várt különös finomságával vonogatja tollát. Erős, egészséges magyar alakok emelik ki a könyvet a köznapiságból, és viszik sikerre. Egyszerű kopo­nyából kiszökkent világfelfogások, egyszerű szívből felfakadó hatalmas érzések illeszkednek itt egymás mellé. Mély lelkűnek és emberségében nagynak érzi az olvasó a föld munkásait, a szántóvetőt, aki ekéjével betűsorokat ír a földre, Isten könyvébe. E betűsorokból kiolvassa az ég felé könyörgést a Mindenek Ura:

„Add meg a mi mindennapi kenyerünket.”

Az én falum valójában néptanítói feljegyzésein alapulnak. Hirtelen húzza elő a fiókjából a szerző. (1898. június 14.) Ezek a kis történetkék már jó ideig kiállották az eltarthatóság próbáját. A legtöbbje 1883–84. évi feljegyzés. Devecser, Sárvár, Dabrony a három-egy Gárdonyi-falu. Ziegler Géza néptanító jegyezgette fel valamikor irkalapokból összetákolt naplójába, és Gárdonyi újságíró, Gárdonyi író tépegette ki az irkalapokat a naplóból a pesti újságok számára. Jó volt az az őrző kincsesláda-asztalfiók, soha nem fogyott ki belőle Az én falumnak való. Még a legutolsó Az én falum-kiadásba is kerül belőle új bélelő.

Az én falum kiadatása sok utánjárásába került. Először a Singer és Wolfnernak kínálta a kötetet, de Wolfner kapart egyet a fején:

– Ki az ördögöt érdekel ma a falu.

Gárdonyi nem riadt vissza ettől a véleménytől. Ellenkezőleg: jó jelnek tartotta. Tapasztalta már, hogy a kiadó csak azt az írást kedveli, ami kaptafa. Arról azt véli, kelendő. Hirtelen arra gondolt, hogy saját kiadásban jelenteti meg a könyvét, de a saját kiadás vesződséges műveleté­ről akkor már szerzett némi okulást, Göre Gábor bíró úr könyvével kapcsolatosan. Próbálkozott hát előbb másutt: Légrádynál, aki ímmel-ámmal fogadta az ajánlatot. De kiadta. Talán szívességből. Talán, hogy Gárdonyit lapjához ezzel továbbra is megragassza.

Az én falum első kiadású kötete valamivel testesebb volt, mint a Wolfner-féle Egyetemes regénytár egy-egy könyve. S ez első kiadás 1898. augusztus végétől decemberig eltűnt a könyvpiacról. Az együgyű történetkék begyökereztek az olvasó szívébe. Olvasók, kritikusok a mű bővítését kívánták. Légrády a nem várt eredményre hirtelen kivonta a művet a Legjobb Könyv­ek kék mundérjából. Az új kiadást (1898. december 16.) külön jelentette meg, Gárdonyival vaskosabbra szabatva a kötetet. A második kiadás is fél év alatt elfogyott a könyvárusok polcáról. Erre a kiadó a szerzővel két kötetre méreteztette „ki az ördögöt érdekel ma a falu” könyvét.

Könyvei úgy értek az idővel, mint a gyümölcsök. Nem restellte köteteit minden kiadáskor cicomázni, bővítgetni, s ha valaki fellapozza bármelyik első kiadású kötetét, és egybeveti a későbbivel, tapasztalhatja az érési folyamatot, az író gondos színezését, hamvassá alakítgatását tolla termékeinek.

Különösen Az én falum későbbi kiadásaira illik a „sokat javult!” tanári ítélet. Gárdonyi sohase volt saját műveitől elragadtatva. Igaz, hogy mint alkotóművész nem is láthatta műveit soha tisztán. Benne látta a munkáiban azt is, ami képzeletében benne úszott, de betűiben sohasem ért partra. Emiatt sokszor említette:

„Kár, hogy nem olvashatom saját munkáimat. Kár, mert ítélni tudnék!”

Szerencsére nem hajszolta az elis­merést. Ezért tudott tárgyilagosan javít­gatni.

Az én falum különösen ki volt szolgáltatva saját ridegen ítélő bírói tekintélyének. Még a halála után maradt jegyzetekben is sok Az én falum-foltozó. Hogy mást ne említsek, e jegyzetek szerint Kevi Pál halálának a történetét bővíteni óhajtotta a szerző, annak a megírásával, hogy az öreg Kevi és Keviné egybe kerülését, élet­küzdelmét a halálos ágyon az öreg Kevivel föl­említgetteti. Bővíteni akarta azután a Hópehely-történetet is, a Hópehely temetése cikkel. Hó­pehelyke iskolába jár, palatáblát hord a hóna alatt, s buckós almát a köténykéje zsebében. „Lelke az égből röppent alá s rátapadt a falu sarára, ahon­nan széttekint mosolygó csillagszemével. De alig­hogy körülpillant, meglátja a küzdelmes kemény életet s alig hogy megérzi a szülők szívének me­legét, – elolvad. Sár és por lesz belőle, mint más emberből, akik előtte éltek száz meg száz évvel, vagy utána következtek száz évvel. Kinek az élete volt hosszabb az övé-e vagy azoké, kik már elmúltak, vagy akik csak még eljövendők?!

Az élet küzdelme a végtelenségben halad.”

Nyomtatásban megjelent könyvei közül Az én falum szerezte neki a legnagyobb örömöt. Az időben, mikor földi élete utolsó heteit szenvedte, a napilapok szenzációként közölték Cutden angol konzul (Antwerpen) egri látogatását, és hosszan leírták, hogy az angol konzul hogyan tanult meg ma­gyarul:

„A háború alatt a francia fronton szolgál­tam – beszélte el Cutden különös zümmögésű magyar hangsúllyal –, egyszer magyar katonák voltak az ellenfeleim. Ezek a magyar katonák esti pihenéskor a lövészárokban vidáman énekeltek. A sohasem hallott, különleges melódiák leptek-e meg, vagy hogy a pokol országútján megzendülő vidámság hatott-e rám, nem tudom, elég annyi, hogy sebesülten a kórházba szállítottak, a véletlen és a sors a szenvedő testek javítóműhelyében egy magyar tiszt mellé vezetett. Ettől a tiszttől tudtam meg, hogy él egy nemzet Európában: a magyar. Ettől a tiszttől tudtam meg, hogy az a dal, amit a lövészárokban hallottam: magyar nóta. Ettől tudtam meg, hogy ezer éve él a magyar a Kárpátok ölelő karjaiban, irigy szomszédok között. Megismertem a magyar nép történelmét, életmódját, s a sebesült tiszt elbeszélése után elhatároztam: megismerem ezt a népet s önzetlen szolgálatára szegődök a magyar nemzetnek.

 Megtanultam magyarul.

Az első könyv, amit magyar nyelven olvastam: Az én falum. Éreztem e kötetek olvasása­kor, hogy a sorokban eljutottam egy nemzet lel­kének látásához. Éreztem, hogy e könyv több, mint írás. Ez a könyv a magyar nép kemény la­pokba szorított szíve, melyben az Alföld derűje mosolyog s az ezeréves szenvedés fájdalma sír.

Eljöttem, íme, Angliából, hogy személyesen köszönjem meg a szerzőnek a kellemes perceket, amiket a könyv olvasásakor átéltem s tolmácsol­jam feleségemnek az üdvözletét is, aki még ma is sokszor megkönnyezi a Kék pillét.”

 Petőfi dicsőségében (1898. december 23.)

Gárdonyi Géza a Petőfi Társaság tagja!

Tizen indultak a megüresedett tagságért az Akadémia földszinti márványoszlopos, Lotz-ké­pes kis szorongatójában. A tíz jelölt közül másodiknak ért be Gárdonyi. Előtte Bartha Miklós, a függetlenségi publicista, a negyvennyolcas eszmék népszerű tollú harcosa, kiváló vezércikkező vezetett három szavazatkülönbséggel. Gárdonyi után meg Makai Emil, a fiatal poéta következett öttel kevesebb választói lelkesedéssel.

Ha a választás értékmérő az író működésére, Gárdonyi jó barátai közül Bartók Lajos, Váradi Antal, Ambrus Zoltán, Pósa Lajos, Rákosi Viktor, Kenedi Géza, Kiss József, Jakab Ödön, Sebők Zsiga, Bársony Pista, már mind hajlott hátú, öreg petőfistákként mozogtak az irodalmi életben, mikor Gárdonyi még csak fiatalos büszkeséggel állott a mérce alá. Bár anyakönyvi kivonat alapon nem sok, pár esztendő választja el Gárdonyit Petőfi fényében csillogó barátaitól.

A dicsőség fénye ragyogását Gárdonyi nem is annyira abban érezte, hogy a társaság most rá is vetít egy kévét Petőfi sugaraiból, hanem abban, hogy Bartha Miklós nemzetiszínű szalagos szíve mellett ott érezheti az ő szíve dobogását is: 1848 Petőfi zászlaja alatt találta meg 1848-at.

Gárdonyi, mikor a választással az Akadémia kistermébe bevonulhatott, még nem jutott az Egri csillagokig. Göre Gábor tekintélye vagy ver­seinek csengő sorai csalták-e inkább a szavazó­cédulákat az urnába, kideríthetetlen. A nyomta­tott betűk világában egyedül a népszerűség nem mindig jó higany az irodalmi hőmérő üvegcsö­vében, mert néha egy kis hirtelen napsütés fel­szökteti a fokok skáláján a numerust. Félő volt, hogy a társaság így jár Gárdonyival. De a Petőfi Társaság hőmérőjét igazolta az idő. Szavazáskar alkalmas helyen állott.

Gárdonyit talán befelé melegítette e kitün­tetése. Ezt azonban nemigen olvashatta le az ar­cáról földi ember. Még Fesztyné sem, aki Gárdonyit A tegnap könyvében öntelt, beképzelt, nagyságáért áhítozó egyéniségnek jellemzi. E so­rok írójáról senki sem vonhatja kétségbe, hogy nem jól ismerte Gárdonyi Gézát. Ez oknál fogva állítom, hogy Gárdonyi kérve-kérte a petőfiseket, ne válasszák meg tagnak. Ez a kérés nem a társaság lebecsülése okából történt, hanem mert Gárdonyi érezte, hogy a nyilvános szereplés nem az ő levegője. Irtózott a székfoglaló asztal zöld posztójától, a kíváncsi szemektől, akik az íróra úgy néznek fel, mint a színpadra, s legtöbbször nin­csenek megelégedve a felső világítással.

Gárdonyi könyökéből hiányzott a csont. Ha nem így lett volna, hamarabb is bekerül jó barátai írói körébe. Választása előtt Szana Ta­mást, a Petőfi Társaság titkárát kérte, ne jelöl­jék: „addig, míg a társaság a felolvasásokon kívül egyebet nem tesz, én tag nem leszek. Olvas­son. ki-ki magának”, írja levelében (Napló. 1898. december 23.)

Mégis… Megszerezték Petőfi lobogója alá. Bartha Miklóssal együtt léptették Petőfi dicső neve mellé.

Bartha Miklós a nemzet zászlajával letakarva pihen a Kerepesi temetőben.

Gárdonyi az egri vár egy bástyáját kapta sír­emlékéül.

A Petőfi Társaság e választással a jövőbe látott.

A bor (1900. június 4–18.)

1901. március 29-én játszották először. 1902. április 1-jén ötvenedszer. 1910. december 25-én századszor. Az én falum egy novellájából eleve­nedett színpadra, hová magával vitte a falut. A falusi üde levegőt. A magyaros hangot. Olyan for­mában, aminőt eddig nem élvezett sem a zsö­llyék népe, sem az irodalom.

A színművet előadatni nem volt könnyű.

A Nemzeti Színház csak azért fogadta el, mert Beöthy László ösztönzésére íródott. Az igazgató így nem térhetett ki a szerzőtől kicsalt darab színrehozatala elől. Fázott tőle Beöthy. Ezért nem is hozta, csak a színi szezon gyengébb látogatottságú idején, öreg márciusban.

A színmű gyorsan íródott. A megírásában is volt már valami eredetiség. A Göre-színmű gondolata Gárdonyi fantáziáját évek óta mozgatja. 1898. július 30. az első bejegyzés a naplóba: „…gondolkozom Göre-színdarabon.”

Ettől kezdve 1900. július 1-jéig semmi újabb nyom.

Hogy a két terminus között van-e kapcsolat? Nem merném határozottan vallani! Az 1898. évi megjegyzés arra a Göre-drámára vonat­kozhatott, amely a hagyatékban vázlat formájá­ban ma is megtalálható. Úgyhogy A bor gondo­latának születésnapja az az 1900-as dátum, amely­nek folytatásaiban A bor megalkotása kimutat­ható.

1900. június 4-én foghatott a darabhoz. Ekkor kötözgette, csomózhatta ös­sze a vázlat fonalait. És írta le először a címet: A bikavér.

Másnap a bevezetésen töpreng. De tintája, tolla sehogy sem akar Bikavért ereszteni.

Június 6-án borongós, csepergős az idő. Tollára úgy hat a borús ég, mintha nem is toll, de festőecset mozogna a kezében. Nem bírja a napsugártalan levegőt. Alkotóereje csökken. Gondolattermelő kerti sétára ki nem mozdulhat. Az esőzuhogás elüldözi az ötleteket. Vonatra ül. Gyerünk! Pest felé!

Künn az eső vékonyra szabdalt csíkjai csap­kodják a vágtató vonatot. Az első osztályú fülke piros bársonyán megleli a magányosságot és a nyugalmas helyet. Íme, itt van! Ezt kereste a Bikavér megírásához. Kézitáskájában talál egy kevés írópapirost.

„Kál-Kápolna!”, hangzik a kalauzkiáltás az esőzuhogásban.

Odabent a vonatban ekkor már fog a ce­ruza: Ír. Ír. Nem törődik azzal, hogy tüs­szögő gőzparipája hogyan száguld. Ír. Ír. Mire Ludasra ér, elfogy a papirosa. Elcsípi a ka­lauzt:

– Kalauz úr, szerezzen nekem valahonnan írópapirost.

– Majd végigkérdezem az utasokat.

– Nincs! – tér vissza a kalauz.

Vámosgyörknél megáll a vonat. Gárdonyi kihajol a záporba:

– Meddig állunk?

– Két perc.

Egy iskolás gyerek ólálkodik az állomáson.

– Fiam – kiált rá hirtelen Gárdonyi – ­gyere csak, gyorsan. Nesze, itt egy korona, sza­ladj át ide, a fűszereshez, és végy rajta irkát. De rohanj!

A fiú fut. Az irka megérkezik. Vonalas irka, kockás irka, tiszta lapú irka. Van papiros!

A vaskígyó fütyül, továbbindul. A színjáték folytatódik. Pestre ér. A munkakedv­nek még nincs vége.

„Át kellene ülnöm egy másik vonatra! – ­tétovázik tovább Gárdonyi. – A fővárosi zaj, az ismerősök, a jó barátok kizökkentenek a gondolat­ból… Eh, maradok!”

A kocsiját egy félóráig tolatják a pályaud­varon, egyik sínről a másikra. Az eső, mintha az égen millió vízvezetékcsapot nyitottak volna meg. Ömlik a víz. Végre újra érzi, hogy kattog­nak a váltók, röpülnek a telegráfoszlopok, s a szántóföldi táblák vakbarázdái rulettként for­dulnak el a szeme előtt.

Nagyváradon utasok szállnak be hozzá. Lármájukkal, beszédjükkel megzavarják.

Kapja a táskáját: leszáll.

Átköltözködik a szomszédos sínen álló üres vasúti kocsiba. Viszik

Comments are closed.