Elismerései

Dédapám a vélemények és kritikák vonatkozásában úgy érzem nagyon nagyon bölcsen látott. A Titkosnaplóban mondja: „A világ szemében én csak kép vagyok. Egyiknek színes, másiknak csak árnyék; mindenképp csak annyira fontos, amennyire az ő élete érdekeit szolgálom, mint a citrom vagy a szőnyeg vagy a gyertya vagy egyéb tárgyak, amelyek a boltban megvehetők és használat után elvethetők.”

Ezt megszívlelve, amikor elismerésről beszélek azt keresem, ki, mikor érezte, értette meg művészi szándékait, ismerte el emberi tartását. Ezért, egy nem szokványos listát teszek közzé. Két szempontot mérlegelek: saját, a művészet értékéről mondott szavait, és életelveit.

Dédapám a Titkosnaplóban fogalmazza meg azokat a művészi értékeket, melyeknek meg akart felelni. Ezek közül néhányat idézek:

„Az ideál : szeretettel néző valóság.”
„Ami kedves, igen becses.”
„Becsessé, érdekessé válik minden, ha valaki szereti. A szív nagy aranyozó.”
„A műalkotás egy szép rezgésnek a megörökítése. Egy lelki mámor feledhetetlenné tevése.”
„Írói főgondom: keresem az emberben az angyalt.”
„Az író munkájának az emberjavítást kell szolgálnia: nem Miseserét énekelni, hanem Alleluját az emberi élet jövőjén. Vödrönként hordani a tiszta vizet a lecsapolhatatlan mocsárba.”
„Minden olyan téma elvetendő, amely nem a szívnek szól. Krisztusnak mily kevés mondása maradt fenn, de az mind a szívnek szól.”

1881 nyarán édesanyja szőlősgyöröki házában fogadja meg, hogy mindhalálig követi az alábbi elveket: Mértékletesség. Hallgatagság. Rend. Határozottság. Megelégedés. Szorgalom. Őszinteség. Igazságosság. Jámborság. Tisztaság. Szemérmesség. Alázatosság (azaz Jézus követés).

Gárdonyi folyóírásos naplójából
„1913. július8. A pozsonyi temetőben egy fiatalembert találtak. Pisztoly hevert mellette. A mellén seb. Mellette egy könyvem, s rajta ceruzával ez a jegyzet: Ez a könyv csaknem visszatartott az öngyilkosságtól…”

Herczeg Ferenc
„A lelkét Apolló istentől kapta. Magában járó ember volt, de nem aszkéta, inkább fölényes és derűs horáciuszi bölcs. (…) Éltének a költészet adott súlyt, tartalmat, méltóságot. A saját tehetségét olyan áhítatos hittel hordozta magával, mint a pap a szent kelyhet. Úgy érezte, hogy az valami drága és ritka kincs, amely nem is az ö tulajdona, hanem azé az istené, akit szolgálnia büszkeség és boldogság volt. (…) Magyar volt. Költészetében a nemzeti elem nem programszerű szándékossággal, hanem mint magától értetődő ősalap érvényesül, akár az orosz íróknál. Egyensúlyozott, egészséges lélek volt, minden írásából tisztaság illata és édes melegség árad. (…) A teremtésben az ember, az emberben a lélek érdekelte. Még történelmi művei sem annyira a miliő, mint inkább a hősök érzelmi életének festésével jellemzik a kort, ami mindenképpen gyönyörű és nobilis módszer…”
(Pesti Hírlap, 1922.október 31.)

Kosztolányi Dezső
„…Vannak viharos lángelmék, melyek magunkra döbbentenek, vannak hideg lángelmék, melyek a gyémánt ragyogásával tündökölnek élesen és keményen, s vannak prófétáló, útmutató előrehajtó lángelmék is. Gárdonyi Géza más volt és sokkal több volt minekünk. Ő a bájos lángelme volt…”
(Részlet gyászbeszédéből, Pesti Hírlap, 1922 november 3.)

Tóth Béla
„Petőfi óta nem tudok kegyednél nagyobb magyar tehetséget, s ami főbb: Petőfi óta nincsen kegyednél becsületesebb ember és művész” – írja neki, Tóth Béla mikor a Petőfi Társaság tagul választotta.

Tordai Ányos
 „… Akik ismerték Gárdonyi Gézát, elmondhatják (az életelvekről): állta fogadását az utolsó leheletig. ”
„…az életmódjában egyszerű, a társaságban szerény, egész valójában csöndes és békés írót szerette és becsülte mindegyik pályatárs.”
„Örömmel kell azt hirdetnünk, hogy alig van Isten-hívőbb, Krisztus-szeretőbb, Mária-tisztelőbb, másvilágban-bizakodóbb, tisztábbtollú és erkölcsösebb írónk Gárdonyinál.”
„Nemcsak nyelvében és írásaiban, lelkében és érzésében is magyar volt Gárdonyi ízig-vérig.”
(Részletek Az amit nem tudunk Gárdonyiról című írásból)

Comments are closed.