Nagyapám Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Szabolcska Mihályról.
Április (1894. márc. 15.)
Gárdonyi Géza első verskötete. Annyi prózai nyomdafesték és keménytábla után meglepetésszerűleg hat. Más írók a vers cifraságaiban élik ki irodalmi kiskorúságukat. Rendszerint verskötettel kezdik. Olyan ez, mint a csecsemőnek a csengő. Gárdonyi egy elégetett verskötettel túljutott a csengőskoron. Gárdonyi lelki szerelme, Pék Katica megfosztotta vagy megmentette az irodalmat Gárdonyi verspróbálgatásainak az utókorra maradásától. A Gergelyi Katicáról szóló egyetlen verset is a Vasmegyei lapok őrizték meg az elmúlástól. Az Április kötetbe érdemesített legrégibb versein: Katicám (1884), Krisztus álma (1888), a Kanásznóta, Levelek a tengerről (1889), Boldog éj (1890), Kossuth Lajos neve (1891), Irma (1891), Annuska lelkem (1891), meg másutt is néhol meglátszik, hogy Gárdonyi keze nem a hivatásos verspengető művészé. Gárdonyi elbeszélő. Testestől-lelkestől az. Ha keze ráfutamodik is néhány akkordra a rímek csengő billentyűjére, az elbeszélő hang itt is előtűnik soraiból: Házassági ajánlat, Az utolsó ember (bundában olvasandó), A kupéban, s valójában csak ezeken kívül zengett, többnyire rövidre kurtított verselt rímei azok, amelyek bájosan csilingelnek. Verseiből itt-ott a népdal egyszerű hangja szól felénk. (Levél a tanyáról, A báró kisasszony.) Néha csak hangulatot kapunk belőlük, néha meg csak írói kedvtelésből fakadt vidám ötleteket. (Te kis hegyi rózsa, A Szikszay ablakában, Emeleti kisasszony.) A kötet beköszöntője gúnyversek. A szerző magamagát gúnyolja. Szokatlan őszinteséggel. Háromszor. Egymásután.
Szerelmes dalai a legáprilisiabbak. Gyakran csak pillanatnyi hevülésűek. (A mama elaludt, Mikor a nagymama.) Néha meg a múlt emlékek felvillanásának poétikus elkapásai. Verseivel Szabolcska egyszerűségéhez igyekezett közelíteni. De néha Pósához térül vele. A kötet megjelenésében is Szabolcska biztatása szunnyad. Megjelenése után Szabolcska üdvözli, s ez büszkeséggel tölti el. E Szabolcska-sorok melegebben hatottak Gárdonyi szívére, mint a nyomtatott kritikák hozsannája. Szabolcska így ír neki:
„Kedves barátom, Géza!
Háromheti bolyongás után ma kerültem haza. Legkedvesebb meglepetésül a te új könyved fogadott. Egypárszor elolvastam ugyan már, de igazán élvezni még csak ezután fogom. Derék, jó dolgot cselekedtél, hogy kiadtad. Magad iránt is, meg az olvasóközönség iránt is. Igaz, őszinte magyaros poéta vagy. Nagy szó ez ma, barátom! Nem azért mondom, mert én is ezt a hangot próbálgatom, hanem mert ebben találom, ebben látom a jövő poézisét. S ez irány felé nekem még mesterkéltek vagyunk mindnyájan. Sőt az még Arany is. A jövő nagy poétája a legmerészebb dolgot is úgy tudja és fogja majd elmondani, mint az abonyi parasztlegény azt a remek együgyűséget, hogy
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Majlándban ezt a harminckettőt.
Szóval a természetesség aranyos korszakát a költészetünkben igazán még csak ezután várom. Mint ennek az egyik előharcosához küldöm el hozzád a lelkemet meleg kézfogásra és forró ölelésre.
A többit majd megbeszéljük élőszóval. Készülök föl B.pestre, ha lesz belőle valami. Ha nem: úgy itt a nyáron, de bizonyosan várlak. Ha én mehetek hamarabb, persze, fölkereslek. Még sokat akartam diskurálni, de itt a posta.
Isten áldjon meg! Könyvedet még egyszer és sokszor nagyon köszönöm. Akármit mondanak majd rá, légy biztos, hogy okosan tetted, hogy kiléptél vele. Sok nagyon jó vers van benne, amik egyenkint fölérnek egy-egy mai ún. jeles poétánkkal.
Felfalu, 1894. IV. 14.
Ölel
igaz szeretettel
SzMiksa.”
Gárdonyi felfedezése
Szabolcska Mihály Gárdonyi felfedezésére indult. Felfaluból Budapestre. Mert ahhoz, hogy Gárdonyit valaki a fővárosban meglelje, olyanféle elszánt gyaloglásra, botorkálásra készülhetett, mint aki az Északi-sarkot keresi: egy összegöngyölt nemzeti lobogóval és egy útirányt jelző mágnestűvel. Bizonytalanra veheti, hogy a mágnestűje vajjon bejelenti-e majd: „Itt az a pont, ahol a tudósok szerint az a kötelességem, hogy örömömben veszekedetten táncoljak.”
Hát Szabolcska Mihály is ilyenféle elszántsággal kereste a pontot, ahol örömében személyesen táncolhat. Ez a pont Gárdonyi Géza volt.
Mert Szabolcska Mihály Gárdonyi Gézát csak levélből ismerte. Írásos levelekből, Göre-levelekből, meg politikai levelekből. Fényképet is váltottak egymással barátságuk szabályos megkötésére, így aztán csak az maradt hátra, hogy szembekerüljenek. Szabolcska a legelső levéltalálkozónál csalta-hívogatta Gárdonyit. Gárdonyi meg ugyanazt cselekedte Szabolcskával, azzal a megtoldással, „nem macskaugrás ide Felfalu”. Amellett valami olyasfélét érzett Gárdonyi, hogy a főváros poétái, mind, megharagudnának rá, ha megtudnák, hogy Szabolcska a pesti poéták közül csak Gárdonyit óhajtja lecsalogatni. „Vagy mind megyünk, vagy Gárdonyit se engedjük! Szabolcska poéta baráti szívét egy embernek birtokba venni nem lehet!”
Szabolcska is sejthetett valami ilyesfélét, mert lám, írásában meghatalmazza Gárdonyit, ha rászánja magát a nagy útra, hívjon maga mellé cimborákat, annyit, amennyi jólesik.
– Jó van ám, barátom – válaszolja erre Gárdonyi –, cimbora csak akad, de hogyan tartasz el te annyi embert?
„– Hogy hogy bírlak én itt ennyiőtöket eltartani? Könnyen barátom! Voltál-e valaha Jármiban, Szatmár vármegyében. Nohát ha lettél volna, ott a templom homlokán láttál volna egy ilyetén büszke felírást:
Építtette a nemes nemzetes Jármy família az eklézsia költségén.
Így tartalak én is el titeket – a magatok költségén. Én adok házat (van öt szobám), kilátást, fürdőt, tájékot, csak szakácsot tartunk közösen.” (Szabolcska levele Gárdonyihoz, 1893. november 24.)
De Gárdonyi addig-addig halogatta, tolta az indulást, míg egy antikváriusnál belé nem lapozott a Koránba, a törökök bibliájába (1895. március 3.), s abból megtudta, hogy ha Mahomed nem megy a hegyhez, a hegy szokott elindulni a Mahomedhez. Hát várt.
És nem csalódott.
A hegy elindult.
Csak az volt a hiba, hogy Gárdonyi is ugyanakkor indult el Bársony Pistával fecskecéllövésre Fülöpszállásra. Így történt, hogy a nagy szellemek ezúttal nem találkoztak. A vonatuk egymás mellett robogott el, és Szabolcska megint csak árkuspapiroson szoríthatott kezet Gárdonyi Gézával. Ezt a barátságos, vidám kézszorítást a múlt időkből, íme, kiragadom:
„Kedves Géza!
Biz úgy történt a’ barátom ö. m. a f.! El se lehet így írott szóval mondani az én nagy odisszeámat. Arra a legtávolabbról se gondoltam, hogy a világon ekkora véletlenségek is eshetnek. Te, aki olyan nehezen, s tudom, alig mozdulsz ki Budapestről, hogy épp akkor veszed nyakadba a világot, mikor két évben egyszer én odamegyek nyaralni. Ki gondolna erre? Ha Fesztyvel beszélhetek ott, megtudom tőle, hogy te hol vagy, de ekkorra meg ekkorra biztosan megjössz, megvártunk volna. Mert a végsőig elszántuk volt már magunkat a te megtalálásodra. De Fesztyt sem lelhettem föl. Notabene, hogy én azonmódon cselekedtem, ahogy csak a legmagasabb furfangos törvény szerint cselekednem lehetett. Küldtem én váltig azt a fiatal inas urat befelé a névjegyemmel, de az minden mennyei szentekre esküdözött, hogy ő akkora darabot se látott reggel óta a nagyságos úrból, mint a tenyerem. Még nekem kellett lovagiasan megnyugtatnom, miszerint eszem ágában sincs becsületes úri személyét a legparányibb kételkedéssel is megbántanom. Ezzel mit tehettem egyebet – ajánlottam neki magamat és világgá mentem. Kint a Körképnél még azt se tudták, hogy a szélrózsa melyik küllője vezetett? Aztán telefonoztam egy irodába, ami úgy volt kinyomtatva a telefonos kalendáriumban, hogy Feszty-féle körképtársaság irodája. Itt aztán módfelett megörültem azon, hogy hála minden mérsékelt haladásnak – a telefonon még eddig nem lehet az embert nyakon ütni. Csengetek egyszer, kétszer s ötpercenkint még vagy ötöt. Hallózok, kérdezősködöm nyájas felebaráti szeretettel utánad, Feszty Árpád után, ahogy dukál. Közbe persze a másik tülkön hallgatództam. Hallottam én ott, barátom, mindent. Harangzúgást, káromkodást, viszont kérdéseket, generálbasszust és központi kisasszonyhangokat, míg végre az irodából kereken kijelentették, hogy nekik semmi közük se Árpád úrhoz, se hozzád, se hozzám, hagyjam őket békében. Mire én még egyszer sorra csengettem minden addig háborgatott helyet és bocsánatot kértem a végkimerülésig. Attól fogva pedig nem mertem hozzányúlni még a vendéglő-csengetyűhez sem, és elhatároztuk a famíliámmal, hogy legjobb lesz nekünk veled Felfaluban találkozni. Várunk!
Felfalu, 1895. VIII. 22.
Szeretettel ölel
barátod
Szabolcska Mihály.”
Szabolcska-fészek (1895. szeptember 21.)
„Te Géza, miért cifrázod ki úgy épp ezt a mondatot? Örömmel fogod tartani szándékodnak. Ez a »mük« felfalusi nyelvjárásunk szerint azt jelenti, hogy csak a szándékra is ezután gondolod rá magadat.” (1893. november 24.)
Így békétlenkedik, marakodik Szabolcska Mihály Gárdonyival, hogy lecsalogassa valamiképpen barátját Erdélybe: Felfalu gyönyörű vidékére. „Ez a völgy volt a régi erdélyi vajdák, fejedelmek Gödöllője. Persze, Gödöllőbb a mi »urunk« Gödölléjénél. Két sósfürdő a szomszédban. Az Istenszéke fölöttünk. A borszéki út a kapum előtt. A kertemet a Maros mossa. Itt még tiszta, mint a gyöngy. Szóval ezt a falut elborult csendjével a jó Isten is nyaralóhelyül teremtette írók és poétak számára!”
Gárdonyi kétesztendei gondolkodás után végre betoppant Szabolcska Mihály ámbitusára. A tiszteletes urat, a Felfalu egyik legremekebb székelykapuja mögött rejtőző igaz magyar poétát eddig Gárdonyi csak papirosról ismerte, könyves írásból meg leveles betűből. Bizony nagyot dobbant a szíve Gárdonyinak, mikor a napfény őszi világításában a nyitott folyosó díványán délutáni pihenésre elnyúlt fekete lüszterkabátos, szürke vasalt nadrágos úrra pillantott:
– No, ez lesz az én Miskám!
Csendes nyugodt lépésekkel halad felé. A heverő úr fejét se mozdítja az idegenre. Hason fekve, könyökére támaszkodva belemerül valami bibliaformájú elöregedett barna lapos könyvbe, s világfeledten böngészi értelmét az érdekes kötetnek.
„Ejnye, a teremburáját ennek a szíves fogadtatásnak”, méltatlankodik magában Gárdonyi-vendég, s hogy egészen közel ér a díványhoz, olyat csap tenyerével a szürke nadrágra, hogy szinte porzik.
– Szervusz, Miska! – kiáltja. – No látod, hogy elgyüttem!
A vasalt nadrág tulajdonosa megrettenve változtat a helyzeten, s felszabadult kezének mozdulatával bizonytalankodik, vajjon mi illendőbb előbb: ha kézszorítást nyújt, vagy ha az ütés helyére kap.
Kezet nyújtott.
– Nagy Lajos vagyok.
– Bocsánat – mentegetődzik Gárdonyi fülig pirultan. – Én Szabolcska tiszteletes urat keresem.
– Amott ül, az udvaron, a malomkő asztalnál.
Gárdonyi gyorsan lerakta kézitáskáját. Rádobta a felöltőjét, és nyugodt ütemes lépésekkel indult a malomkő asztalnak. Az udvar körül gyönyörű hegyes, erdős táj. Illatos erdei levegő. S e zöld színekben pompázó birodalom közepén ott ül Szabolcska, valami számadás oszlopait vesződségesen alapozgatva.
– Szervusz, Miska! – lelkendezett feléje Gárdonyi.
– Szervusz! – felelte Szabolcska öröm-szájjal, Gárdonyi kezét melegen megszorongatva. – Szervusz. – És szemhunyorgatva szemlélődik Gárdonyira. – Szervusz.
– No, én már ismerlek téged. Hát te ismersz-e?
– Én-e? Persze hogy ismerlek. Hogyne ismernélek. Várj csak…, mindjárt… A neved…, az nem jut eszembe.
– No, majd eszedbe jut. Csak gondolkozzál.
Szabolcska néz. Vizsgálódik. Töpreng.
– Foglalj csak helyet. Várj. Mindjárt kitalálom. Csak ezek a számok… Megbolondítják az ember gondolkodását.
A cseléd aludttej-uzsonnát terít Szabolcskának. Gárdonyit is meginvitálja. Az aludttejes üvegek kiürülnek. Szabolcska még mindig nem jött rá, ki is a vendég.
– Mondd meg hát már a nevedet – tör ki végre Szabolcskából a kíváncsiság.
– Mondja a tatár. Dehogy mondom.
Szabolcska kacag.
Gárdonyi mosolyog.
Közben Szabolcska titokban kivallatja Nagy Lajost, a Biblia olvasásában még mindig elmerült urat. Az se tud semmit.
Szabolcska fel-alá járkál Gárdonyival az udvarban, a kertben. Kisétálnak a faluba is és gyönyörködnek a magas tetős székely házakban, a pirosan tarkálló székely népviseletben és a fehér nadrágban járó derék székely legényekben. És Szabolcskából minden ötpercben ki-ki ugrik a szó:
– Ugyan, mondd meg már.
És közben nagyokat hahotázik.
De Gárdonyi csak nem árulja el magát. Este nyolc óra tájban kocsi áll meg a ház előtt. Hazaérkezik a ház úrnője is. Szászrégenben járt. Ismerősöknél. Gárdonyi Szabolcskával a kapuhoz siet. Szabolcska csókkal üdvözli az asszonyt. Utána Gárdonyi felé fordul:
– Bemutatom neked a legkedvesebb és legtréfásabb barátomat.
– No, látod, hogy tudod, ki vagyok! Csak most már te nem akarod elárulni – tör ki a nevetés Gárdonyiból.
– Elárulnám bíz én.
– Kezeit csókolom – fordul a legtréfásabb barát Szabolcskánéhoz –, Gárdonyi Géza vagyok.
– Hát persze – borul Gárdonyi nyakába mind a kettő –, hiszen gondolhattam vóna.
Író és újságíró
A Magyar Hírlap úszott a Göre-levelek örömében, boldogságában. Az előfizetők tódultak. Kíváncsibb érdeklődők nem restellték, hogy hajnalban várják a lapkihordót. Diákok az utcán, az első óra alatt, pad alá bújtatva derültek a falusi szellemességen. Ráérő vidékiek Göre kedvéért nem egy helyen a vasútállomásra kijárogatva várták a pesti újságot.
Gárdonyinak Göre Gábor országos sikere és kedveltsége mellett méltán lehetett oly érzése, hogy a Magyar Hírlap Görét nem kellőleg honorálja. Gárdonyi hát bontakozni kívánt a Magyar Hírlapéktól. Ok is volt rá. A Magyar Hírlap 1896 elején megvonta a vasúti szabadjegyet Gárdonyitól. (1896. március 6.)
Ez a vasúti jegy gyengéje volt Gárdonyinak. De nem is csoda: a vasúti jegy megtagadása elszakította gyermekeitől. Nem járhatott Győrbe akkor, amikor akart. Mikor jólesett. Mikor szeretetre vágyott. Mikor élvezni akarta apróságai kedves együgyű értelmetlenségeit. Csacsifülességét. Elvégre ő is csak apa volt, és gyermekeiben jövendő büszkeségeket fedezett fel, éppúgy, mint minden szülő a saját ága fakadásában.
1886 egy új kedves kapcsolatot is hozott, amely attól fogva még több szállal fűzte a Szabolcska családhoz. A postás hozta az örömhírt Felfaluból, éppen a vasútijegy-kérdés szőnyegre vetődése idején. Ez az örömhír így szólt:
„Kedves Géza bácsi.
Örömmel jelentem, hogy ma hajnalban szerencsésen megszülettem. Édesanyám elég jól van. Én is csak megvagyok valahogy, csak még sokat kell sírnom.
Édesapám majd bővebben ír nemsokára, most csak ezt akartam mondani.
Felfalu, 1896. f ebr. 4.
ifjabb Szabolcska Mihály
milléniumi baba.”
És mi volt az a bővebb írás?
Szabolcska Misi baba keresztapjának Gárdonyit jegyezte a keresztlevélbe. Gárdonyi türelmetlenkedve, öröme vágyón várta, hogy vonatra ülhessen és elrobogjon Felfaluig.
Fenyő Sándor Gárdonyinak ezt a vasútijegy-fájdalmát nem sejthette, nem gyaníthatta. Megrökönyödve pillantott hát Gárdonyira, amikor az bejelentette:
– Uram, én e perctől kezdve nem vagyok a Magyar Hírlap dolgozótársa. Megyek oda, ahol legalább egy vasúti jegy erejéig megbecsülnek! Ajánlom magamat!
Amint kilép a körútra, Sipulusszal ütközik össze. Látja Gárdonyi morcos ábrázatát, hallja a panaszt:
– A Budapesti Hírlap vasúti jegy és egy Magyar Hírlap-i szerződés erejéig Gárdonyi Gézának mindig rendelkezésére áll – vigasztalta Sipulusz.
Gárdonyi megköszönte az udvarias jóindulatot. Éjfélre járt már ekkor az óramutató. Gárdonyi hazatért, hogy lepihenjen. Mire Gárdonyi fölébredt, ott volt a jegy. A MÁV-pecsétes, első osztályú, tojássárga igazolvány oly fürgén bújt elő a nyomdászfiú fehér borítékjából, mint a tavaszi napos csirke a tojás héjából. Gárdonyi boldogságában rohanva rohant Sipuluszhoz, s elfogadott, aláírt minden írást olvasatlanul, amit csak eléje raktak.
Aláírhatta örömmel. Újságíróskodása a Magyar Hírlaptól szabadulásával megszűnt. Ezután író lesz, aki, mint Gárdonyi vallja, „előbb gondolkozik és azután mártja meg a tollát”, és nem újságíró, „aki előbb mártja meg a tollát és csak azután gondolkozik”. Ez a foglalkozásváltás Göre Gábor bíró uramnak nem volt kedve ellen.
Göre bíró rögtön megállapítja a rokonságot Kakas Mártony sógorékkal (1896. március 21.), s attól fogva Göre Gábor szorgalmasan írogatja leveleit a „Tisztött Mártony” sógorhoz.
A Kakas Mártonban megjelent első Göre-levelet Gárdonyi nagy megrökönyödésére a Magyar Hírlap betű szerint átvette és közölte, azzal a magyarázattal, hogy a Magyar Hírlapnak „kizárólagossági” joga van a Göre-alakra, névre, -írásra. Ezt a „kizárólagosság”-ot követelő hangot Gárdonyi azonban hamar beléjük fojtotta.
Az első váltó (1897. április 5.)
Az első váltó volt, egyszersmind az utolsó is.
Az élet sokszor furfangosan veti kockáit.
Gárdonyinak is egyszer furcsán vetette. Olyankor íratott vele alá váltót, mikor éppen vagyonossága arany dombocskáján mosolyoghatott. Az egri házalapítást a takarékosságán összehordott forintokból elintézte. A ház kikerült a Pokol-körkép első ötletének jutalmából. Az építkezés meg Gárdonyi édesanyja szőlősgyöröki falusi nádfedeleséből. A számításba mégis belecsúszott a váratlan szerencse: a Gárdonyi telkével szomszédos szőlőcske eladó! 150 forint!
Ennyi kiköltekezés után hol terem most 150 forint.
És minden forrás mintha egyszerre tömte volna el csurgóját. Sehonnan nem csöppent egy rézkrajcár se. Hiába próbálkozott a Singer és Wolfnernél, eredeti gyereklexikon-ötletével, – nem vállalkoztak. A Pesti Hírlaphoz átallotta, hogy forduljon, a többi napilap megismerve a Pokol-körkép miatti végrehajtójárást Gárdonyi lakásán, udvariasan kitért a pénzkiutalástól.
Beállított hát a Nemzeti Színházhoz.
– Jó színdarabötletem támadt. Göre Gábort színpadra viszem!
– Kéziratot kérünk. Jó ötlettel nem állhatunk a lámpák elé.
Gárdonyi elpanaszolta színházi látogatását az éppen Pesten időző Szávay Gyulának (a Győri Hírlap főszerkesztője barátjának), s azt is elsiránkozta:
– Ha én azt a szőlőt most meg nem szerezhetem, ki tudja, lesz-e valaha alkalom hozzá az életben? Hátha megveszi más…, és akkor… várhatunk egymásra, melyikünkre rakja rá a temető földjét hamarább a sors, mert korábban nemigen válik eladóvá se az enyém, se az övé.
Szávay másnap reggelre odaküldte Gárdonyinak az aláírt váltót, a pesti lakására. Gárdonyi örömmel robogott a délutáni vonattal Egerbe édesanyjához. Hazaérve, alighogy megcsókolják egymást, édesanyja egy expresszlevelet kotorász elő öreg sublótja mélyéről.
– Fiam, levelet kaptál. Sürgős!
Gárdonyi feltépi:
Egy másik váltó. Szabolcska Mihály aláírásával. Háromszáz forintról.
Szávay az Otthonban elbeszélte Szabolcskának Gárdonyi pénz után vágyódását.
Szabolcska megtalálja Egerben Gárdonyit
„Kedves Gézám!
Elveszett az összes lakásaid címjegyzéke. A ménkű meg tudja, hol keresselek. Itt azt hiszem (meg talán bárhol is) rád találnak. Örömmel tudatom veled, hogy a jó Isten (az, aki után te a tisztelt lelkektől kérdezősködöl) átsegített bennünket minden bajon. Egy derék és felettébb optimista fiunk született. Akár hiszed, akár nem, soha sem sír. Igaz, hogy még nem is nevet, de szerfölött komoly. Ha módod lesz rá, kérdezd meg ez ügyben a tisztelt lelkeket! Azt hiszem az előző aérában akadémikus volt. Hallgat és nem csinál semmit, csak eszik. A kutya ugat, a karaván halad – mintha ezt mondaná roppant kicsinyléssel a bábaasszony összes gügyögéseire. Szóval ebből a gyerekből, meglásd, itt is lesz tán valami!
Ha nem írok is, tudnod kell, hogy sokat gondolunk rád! Most Pósát szerettem volna, mint a múltkor téged, befogni keresztapának, de ilynemű célzásaimra az öreg nem reagált. Különben anya és gyermek a körülményekhez képest stb. Géza gyere el a torra hozzánk egy hétre. Itt dolgozhatsz is, amennyit akarsz, akár szót se szólj egész nap.
Gyere el!
Az új rigmusos könyvem készül. Nem sokat ér, de pénz kell! Vagy csak kellene. – Most, tudod, mit akarok csinálni? Népszínművet! Ezé a világ. A drámáé. Óh csak egyszer is lettem volna én a kulisszák között, hogy érteném a scenírozás mesterségét. De így is nekimegyek tán, noha fogalmam sincs róla. Én és az én házam népe szeretettel ölelünk és várunk tégedet.
Felfalu, 1897. XI. 21.
igaz barátod
Sz. Miska.”
A nyughatatlan toll
Az 1897. év tintaszárát bőtermő csapra metszi. Talán éppen ez volt a hiba, hogy sok hajtószemet tűrt rajta, sokfelé ágazott-bogazott, és nem törzset nevelt.
Szinte alig akadt jelentős lap, ahova ne dolgozott volna.
A Pesti Hírlaphoz lelkével-szívével ragaszkodott, és hetenkint jelentette egy-egy cikkel a ragaszkodást. A Budapesti Hírlaphoz inkább csak azért írt, mert hálátlanság lett volna Sipulusnak kedvét szegnie s talán gyűlöletet is fakasztania személye iránt. A Kakas Márton Göréje a Mártony sógorékkal fogta atyafiságba. A Budapesti Hírlap ugyan elkülönültnek érezte magát Kakaséktól, de Gárdonyi havonta legalább egy tárcával megmutatta, hogy még mindig érzi Sipulus udvarias vasútijegy-előteremtő cselekedete miatt a lekötelezettséget. A Magyar Hírlap újra megbékült Gárdonyival, és a kezdeti felkarolás miatti háláját kihasználva szerzett cikket Gárdonyitól.
E büszke fejjel mozgó lapelőkelőségek után szerényebb külsejű lapok is kopogtattak Gárdonyi ajtaján. A Rombay szerkesztésében megjelenő Néplap és a volt aradi főszerkesztője, Méray Horváth nevével ékeskedő Szabadszó. Gárdonyi egyiktől sem tagadta meg sorait.
Ugyanígy a Hét, az Új Idők, az Én Újságom, az 1897. július 1-jén indult Természet (Lendl Adolf lapja) tele Gárdonyi cikkekkel.
Hogyan győzte mindezt ötlettel, gondolattal?
Csak úgy, hogy könnyen mozgott a toll a kezében. Ha a témát elfogta az agya, a megírás hihetetlen gyorsasággal ment. Talán ez is az oka, hogy írásaiban annyi a melegség, közvetlenség, és hogy írásával annyira leköti a figyelmet. A mondatait, ha javította, azon igyekezett, hogy szűkítse, ritkán, hogy bélelje. Szűkszavúsága amúgy is terelte a rövid, tömör gondolatnyilvánítás felé, ha azután igazíthatott is a sorokon, sűrűbbé igazodtak a szavai: több tartalmat rejtettek magukba.
Szabolcska Mihály lenne a tanúm e tekintetben, hogy Gárdonyi mennyire gyorsan dolgozott. Mikor a kiállítás évében Szabolcska felruccant Pestre, hogy megtekintse az országos ünnepséget, Gárdonyihoz váratlanul csengetett be. Gárdonyinak aznapra két novellája volt esedékes.
– Ülj csak le, Miskám, megírom én rögvest, aztán elindulok veled, körüljárom a kiállítási látnivalókat.
Szabolcska megvárta.
Háromnegyed óra alatt kész volt a két novella.
Szabolcska nagyot nézett:
– Hej, kedves Géza pajtás, ha én ilyen gyorsan tudnék írni, egy év múlva az Istenszéke is az enyém volna. (Az Istenszéke őserdővel borított hegy Felfalu határában.)
A későbbi egri években egyszer én is láttam egy ily gyorsírászati jelenetet. Karácsony előtt két nappal történt. Este. Éppen a vacsorát élveztük. A sürgönyosztó csengetett. Távirat a Kakas Mártontól: karácsonyi számába Görét kér.
Sipulus.
Gárdonyi megkérdi csemetéit:
– Hány óra, gyerekek?
– Kilenc.
Este tízkor viszik Egerben vonathoz a postát. Ami tízig a postaládába kerül, az reggelre Pestre ér. Leballag a dolgozószobájába. Letelepszik az asztalhoz. Rágyújt a hosszúszárúra. És ceruzával írja a címet.
Levél az gyesznóölésrül.
Utána mintha valahonnan másolná, rohan, karcol a papirosan a ceruza. Nem tart negyedóráig, mikor már összehajtogatja a lapokat. Borítékba csúsztatja, és kísérősorok nélkül elindítja.
– Mindenhez csak gyakorlat kell, fiam, – tekint rám gúnyosan mosolyogva. – Nesze. Szaladj vele a postára!
Vigasztalódások
A Kisfaludy-kudarc hírére levelek rengetegével árasztották el olvasói, akik nem ismerték lelke érzéketlenségét e külsőségekkel szemben. A levelek egy része ma is meglelhető. Gárdonyi nem rakta el, csak azokat, amelyek gondolatuk miatt érdekesek, vagy írójára nézve jellemzőek. E levelek közül kikerestem kettőt, a két jó barátét. Íme:
„Kedves Gézám!
Mindjárt a Kisfaludy Társaság választása után kellett volna megírnom ezt a pár sort hozzád, de akkortájt, meg azóta is fenekestül fel volt fordulva a házunk. Szegény jó feleségem igen nagy beteg volt, sőt az még ma is. Én magam is kornyadoztam, de ez csak kisebb baj volt a háznál. Félek, hogy nagyon komoly tüdőbaja van, bár némileg csitítgat az a tudat, hogy se az ő, se az én családomban ilyen bajra példa nem volt eddig. Tán a jó Isten most is megment bennünket a katasztrófától. Mert súlyos lenne – érezem – az ő elvesztése.
A tagválasztás híre engem is bosszantott inkább, mint elkeserített. Eleddig rendes dolog volt ott az ilyesmi. Most két nappal a választás előtt azt írta Vargha Gy. nekem, hogy feltétlen biztos Gárdonyi, Fiókra hatan-heten szavazunk. De azért fölmentem volna mégis, ha nincs a jelzett nyomorúságom. A te lelked ösmervén, tudom, nem sokat adsz az egészre, de engem, mondom, napokig bántott ez a hamis ítélet. Szívem szerint már az ajánlóid közt is ott kellett volna lennem, de ebben némileg az új ember köteles tartózkodása s még jobban az én gondolkozásom az efféle irodalmi társaságok felől akadályozott. Üsse meg a mennykő az összes irodalmi ilyes fórumokat. Vagy van tehetségünk, vagy nincs. Ha van: mit nekem az összes társaságok? S ha nincs: mit ér megint az ő emelésük? Uti figura doces. S én tudom, hogy te is így gondolkozol.
Igen jót tennél velem, Géza, ha mostanában meglátogatnál. Ha szíved szerint akarod: van egypár napod nekem arra.
Írd meg, mikor jössz, hogy épp akkor el ne menjek – ha egy napra is, (mert többre most úgyse megyek) valahova.
Minden te szeretteiddel együtt üdvözlünk és ölelünk szeretettel
Temesvár,
1902. febr. 20.
Barátod
Szabolcska Mihály.”
„Látja, szeretett jó Uram!…
Így jár a Petőfi Sándor után való első magyar tehetség – talán emlékszik rá, hogy én ezt nem most mondom elsőben, hanem hirdettem már évekkel a nagy sikerek előtt is. Így jár, ha a Kisfaludy-elegybelegy közé keveredik!
A hibás különben nem az elegybelegy, hanem – kegyed.
Vagy kiket hisz kegyed illetékes bíráinak amaz emberek közül? Nem tudom, ott volt-e a szavazók között Mikszáth, Sipulusz, no meg Herczeg is. Ezek competens urak. Eminentissime Sipulusz, akit én gyönyörű, nagy magyar talentumnak vélek, százszor különbnek az üzlet dolgában ezerszer erősebb bátyjánál. Hogy ez a három úr miként ítéli meg kegyedet, érdekes és meritorius dolog. De a többi?… Ugyan, kíváncsi volt rá kegyed?
Denique, kegyed elhasalt; mert nem tud szanszkritül. Elvégre Fiók Károly se tud; de az mindegy. Okos és becsületes embereknek, – gondolom, – azt kellett volna megfontolniok: ki végzett igazi munkát a magyar kultúrában; kegyed-e, vagy a megválasztott, akihez képest Radó Antalok is góliátok.
Tu 1’as voulu Georges Dandin! – Kegyed alája vetette magát olyan bírák ítéletének, akiknek iszonyatos fölségét kell, hogy a priori megalázónak tartsa. S ezt fájlalom én. – A szelíd, erejében is rettenetesen izmos magyar odatartotta a hátát, hogy végigszánkázzanak rajta ezek a törpék. S végig is szánkáztak rajta, az impotentia diadalmas röhögésével
Látja, édes jó uram!… Kellett ez kegyednek?
Gárdonyi Gézának, szerintem, csak az lehet az ambíciója, hogy Gárdonyi Társaságot építsen s beleválassza maga azokat, akikét érdemeseknek ítél. – De hogy őt válasszák valahova s egy Fiók Károllyal álljon ki tülekedni, aztán meg el is bukjék… Hát kellett az?…
Ablakom alatt a tenger ordít e pillanatban. Semmi sem tud úgy ordítani a világon. S mégis azt akarom, hogy jobban harsogjon a kiabálásom.
– Kár, kár volt ezt a méltatlanságot engedni, tűrni, sőt előidézni!
Monte-Carlo, 1902. II. 8.
Tisztelője és szerető szolgája
Tóth Béla.”
Gárdonyi, az akadémikus (1910. április 14.)
Szabolcska Mihály ajánlotta Gárdonyit akadémiai tagnak, öt sorral:
”Gárdonyi Géza regény és drámaírót az I. osztály széptudományi alosztályába levelező tagnak ajánlom. Gárdonyi a mai magyar elbeszélőirodalomnak egyik legkiválóbb egyénisége. Regényei, elbeszélései, színdarabjai egyaránt nyereségei a magyar irodalomnak. »Április« és »Fűzfalevél, nyárfalevél« című verses könyveiben több olyan költői gyöngyszemet adott nekünk, amelyek soká túl fogják élni a mai átlagos verselő munkát. Ajánlom őt levelező tagnak az I. osztály széptudományi alosztályába.
Szabolcska Mihály
levelező tag.”
Az ajánlást Szabolcskán kívül nem írta alá más senki. Az Akadémiának ez a néhány sor is elég volt Gárdonyi érdemei méltatására. Örömmel fogadták az ajánlást és Gárdonyit. (1910. április 26.) Harminc szavazat közül csak három emelt szót ellene. A nagy többség érezte, hogy bevonulása a márványoszlopok közé a magasságok lépcsőjén, a nemzeti nagyságok csarnokába időszerű.
Gárdonyi ugyan nem kérte rá Szabolcskát.
”Olvastam a lapokban, hogy Szabolcska akadémiai tagnak ajánlott” naplósoraiból legalábbis az tűnik ki, hogy a tagajánlás Szabolcska baráti szívéből önként fakadt.
Gárdonyit meglepte, hogy a tudós társaság nagy többsége lelkesedett érte. Ezt a szeretetet többre becsülte saját dicsőségébe emelkedésénél, a kitüntető akadémiai tagságnál.