Nagyapám  Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Pósa Lajosról.

Szeged Pilvaxa

A szegedi Hungária újságíróasztalán tiszteletre méltó márványlap díszlett. Az idő tájt feketekávés csészék sorakoztak rajta, s akik az öntöttvas lábak köré telepedtek, még csak álmukban se mertek arra gondolni, hogy nekik az élet egy-egy ilyen márványlapot – a falba is illeszt majd. Rajta felül aranytoll lesz, és aranykalamáris. Alatta név. Az ő szerény nevük. Külön-külön. És két évszám: az egyik az öröm évszáma, a másik a szomorúságé. És e két számot összeköti egy gondolatjelecske. Ez a kis jel az aranyhíd, az Örökkévalóságnak hídja. Dicsőséges életük e hídon át jut majd a nemzet emlékkönyvébe.

1889-ben a Hungária újságíróasztala Mikszáth-asztal, később Pósa-asztal, Dankó-asztal, Gárdonyi-asztal. Csodálatos asztal volt ez. Olyan igazi mesebeli asztaltábla, mely Szegedről elvándorolt, s megkereste a világ négy sarkát. Mikszáthé elvándorolt a szabadelvű pártba. Pósáé Pestre az Orientbe. Dankóé San Remóba. Gárdonyié meg Egerbe.

Mikszáth asztalánál politizálni lehetett.

Pósa asztalánál tréfát szerkeszteni, meg csingilingi-versecskézni.

Dankóénál zenélni meg köhécselni.

Gárdonyiénál meg csak komolykodni.

Szegeden a Hungária kávéház üvegfallal elválasztott rekeszében ültek össze délutánonkint cukros feketebab lére a szegedi írók és íróbarátok. Gárdonyi idejében Pósa Lajos töltötte ki az elnöki karossat. A kitöltés Mikszáth után kissé vékonyabbra sikerült, de nem sokkal.

A Hungária asztalánál avatták fel az újonnan érkező tollat szegedi íróvá. Addig csak „gyüttment” volt ott, még az országos hírű Jókai is, míg a vérszerződést a feketekávés csészéből ki nem hörpintette. S ha a felhörpintés megtörtént, a szegedi irodalom bizalommal kapaszkodhatott kétfelől a mester karjába, nem volt joga onnan a jövendő nagyságokat lerázni.

Gárdonyi is eljárt a Hungária vaslábú márványához. Kiitta mindennap a szokásos vérszerződést, és melengette a jó barátság hevét Pósa Lajossal meg Dankó Pistával, a fekete pemethajú  muzsikuscigánnyal. Szeged fülemüléjével. A magyar zene Petőfijével.

Dankó Pista ott élt a Hungária kávéházban. Azért írom, élt, mert Dankó inkább otthon, a lakásán számított vendégnek. A magunkfajta földi halandó ott él, ahol az éjszakáit átálmodja. Dankó a Hungáriában éjszakázott. A Hungáriában álmodott lágyan dallamos magyar melódiákat. Dankó fülemüleségének a Hungária volt a virágos mezeje, orgonabokra, hol kibocsáthatta dalait éjjel, a csillagfény sugarai felé. Ilyenkor aztán a magyar földről felröppent angyalkák kikönyököltek a felhőszegélyre, s gyönyörködtek a fel-felszálló hazai akkordokban.

Dankó Pista dalait ott szerezte, a Hungáriában. Az írók asztala volt a kottafüzete. Megbecsülhetetlen jó papiros a fehér márvány. A ceruza, tinta egyformán fogja, és pincérszalvéta a törlőgumija. E fehér márványlapra pontozta át Dankó öt vonalra hegedűn négy húron pengetett, cincogtatott ötleteit.

Erre az asztalra írta s szedte-rakta rímekbe Pósa Lajos is sok-sok csilingelő szavú költeményét.

A Hungária márványán fonódott rímekbe ez a verse is:

„Nem jó mindig a fonóba eljárni.

Legényeknek szép lányokkal cicázni.”

Amikor Pósa ezt a versét megírta, még nem ismerte Dankót. Pósa akkor a szegedi színház tikársága tekintélyét viselte, és nem a Pósa bácsiét. Ez az oka, hogy amikor verse a Szegedi Naplóban megjelent, Dankó Pista csapzott hajával és cigánysága összes feketeségével tétovázás nélkül odamerészkedett Pósához, s büszkén bejelentette:

– Pósa úr kérem. Muzsikát írtam az ön versére.

– Muzsikááát?

– Muzsikát. Csak az a baj kérem, Pósa úr, de ne tessék érte haragudni, a muzsika jó, de a vers nem jó.

– Nem jó? Hát ha nem jó, írj különbet.

– Nem az a baj kérem, hogy egészen nem jó. Csak hiányzik, belőle egy taktus.

– Már hogy a pokolba hiányozna.

– Pedig hiányzik kérem. Nekem hiányzik.

– Neked. Nem neked írtam én azt a verset, te tücsök.

– Tudom én azt kérem. De ne tessék azért haragudni… Ha abban a versben még egy taktus vóna… Írjon a vershez még egy taktust, Pósa úr. Igen kérem, Pósa úr. Még egy taktust. Én érzem, hogy a hegedűmmel ez a vers dalszárnyra kapna. Csak egy taktuson múlik instálom.

– A nóta jó?

– Meghiszem azt! Eljátszom instálom. Eljátszom én rögvest.

Azzal hirtelen nyaka alá szorította a hegedűt, hunyorított egyet a bandának, s ott, az újságírók nagy álmélkodására, megbűvölésére, eljátszotta a „Nem jó mindig” vers dallamát. Pósa szíve megdobbant a zenére, s a márványasztalon odaköltötte hozzá Dankó kedvéért a hiányzó egy taktust:

„Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni.

Legényeknek szép lányokkal, menyecskékkel cicázni.”

Ezután Dankó újra hegedűre fogta a verset. Pósa könnyezett örömében. Magához ölelte Dankót, s így tartotta, szívéhez szorított barátsággal egy életen által.

Gárdonyi–Dankó

Dankót Pósa mutatta be Gárdonyinak a Hungáriában. Dankó Gárdonyitól is kért taktust. Nem egyet. Sokat. És nem csak szövegtaktusokat. Zenét is. Gárdonyi volt Dankó zeneértő tekintélye. A Dankó-dalok bizalmas bírálója. A Gárdonyi-hagyatékban lévő eredeti Dankó-kéziratok (59 nóta) és levelek tanúsítják, mennyit csiszolt, javítgatott Gárdonyi Géza Dankó Pista szerzeményein. Lehet, hogy a zeneértők ajkbiggyesztve mondják: „Bár ne javított volna…”

Mégis, Gárdonyi baráti beavatkozását Dankó Pista el nem engedte, egy nótájánál se.

A Hungária-asztal márványán toppant e világra a szivarfüstös levegőből a legelső Göre-nóta is. Akkor, mikor még Gárdonyitól ha megkérdezik:

– Te Géza, ismersz te valami Göre Gábor nevű bírót Lepénden?

Azt felelte volna rá:

– Bizony nem ismerek én. Még csak azt se tudom, hol a sárfészekbe lehet az a Lepénd.

Ha Lepéndet nem is tudta, melyik ország végén fekszik, de a Haragszik a felesígöm, azért támadt kedvem níköm nótáját megszerzette. A Hungária márványa volt a nóta bölcsője. A vers mellé Dankó odaceruzázta az „ongorára és emböri szályra való” kvótát is. Külön magának meg a hegedűre valót is. (1899. október 4.)

Pósa Gárdonyi érkezése után egy évre (1889. november 24.) megvált Szegedtől, ráhagyva asztalát és Dankót Gárdonyi pártfogására és szeretetére. Gárdonyi Dankót ültette az asztalfőre. Szeretetében pedig túl igyekezett licitálni Pósát, akit ünnepélyes vacsorával búcsúztattak. Műsoros est. Első szám: Gárdonyi verse Pósa Lajos stílusban. A versből csak a kezdősorokat ismerem:

„Csicsíja bubuja

Alszik a Katinka

Aranyos pillangó

Fából gyertyatartó.”

Utána Dankó Pista következett. Külön nótát faragott az utolsó vacsora tiszteletére. A nóta utókorra maradt refrénje: „Hej kocsmáros, mit ugrál kend jobbra balra!” Dankó után Gárdonyi következett az ünnepségen. Gárdonyi köszöntője Pósa tiszteletére. A nyilvánosság előtt tanító kora óta nem szerepelt szerző a baráti körben hatásosan szorított kezet Pósával az utolsó halpaprikás mellett.

„Kedves Pósika! – szónokolt Gárdonyi –, egy kis ház kapujára ott a templomtéren kiakasztódott a tábla: bútorozott szoba kiadó. Soha nem gondoltam, hogy én egy ilyen kurta háromszavas táblára könnyes szemmel nézzek. Ma mégis megtörtént…

Legyen költészetére nézve – fejezte be a szónok mondókáját – a Szegeden eltöltött idő csecsemőkor. Kívánjuk, hogy éljen a dicsőséges és fényes gyermekkor végső határáig. És ezzel, azt hiszem mindnyájan lekívántuk róla azt, ami neki olyan zokon esett, hogy öregnek neveztük.”

A szónokot ezután számosan üdvözlik, s ez annyira szíven érinti Gárdonyit, hogy előrántja zsebéből Pósa búcsúja című tréfás versét, amely végső soraiban így ünnepel:

„Gyermekreményim s dadák tanyája,

Örökre tán, Szeged, Isten veled.

Fölszállt a gyermekköltemények ára,

Fölszállok hát én Pestre, föl velek!

Ha visszatérek, paprikák hona,

Egyek, ha – más nem – itt sokszor, koma!”

Újságíróskodás Pesten

Betegen, kimerülten tért a fővárosba. (1891. november 17.) Orvost keresett először. Annyira legyengült, hogy szinte alig vonszolta az életet. „Ideges gyomorbaj!”, állapította meg az orvos. „Pihenés az egyetlen gyógyszer.”

Hogy megélhessen, így, beteg-kimerülten, az orvosi recept ellenére is kierőszakolt agyából naponta legalább egy novellát. Első novellái közül a Hogy készül a dráma? cíművel bejutott a Pesti Hírlap büszke csarnokába. (1891. december 3.)

Először életében!

A Pesti Hírlap eddig elérhetetlennek tetsző vágyak, álmok birodalma volt Gárdonyinak. Ez a váratlan siker az ismét öngyilkosság felé komorodó Gárdonyi tollának többet jelentett minden orvosnál, meg minden patikánál. Fényességes szép jövő derengését látta hirtelen maga előtt. Olyant, amilyenről ábrándozott akkor, mikor tollában csak ő maga bízott. Senki más.

Fővárosba érkezésekor Pósa, Bródy, Sziklay, Sebők fogadta. Pósa mindjárt az első este elvitte az Otthonba. Bemutatta Gárdonyit. Gárdonyi tisztelettel és alázattal pillantott körül, mint a szalonba tévedt mezei egér a zongora lábánál. Meglepte ez a körülötte hirtelen felcsillanó fényesség.

Nem látott ő még soha egy gyülekezetben ennyi sok tehetséget. Nagyságot. Nem számított ő rá soha, hogy bekerül az írótoll perzsaszőnyeges termeibe, hol a toll ennyi kiválóságával egy lélegzetre szívhatja a levegőt! Nem gondolta, hogy valaha kezet is foghat így, együtt mindnyájukkal, a kortársakkal.

Gárdonyi szíve örömtől repesett. Egyetlen, aki szívét egy pillanatra megállította, Rákosi Jenő volt. Rákosi Jenő, aki hosszú életén át arról volt nevezetes, hogy a gyengéket magához szerette, támogatta, serkentette s nem bocsátotta ki figyelme meleg sugarából. Rákosi Jenő! Talán életében ez volt az első hideg szava az áldott lelkű nagy írónak, amelyet Gárdonyi felfogott naplójában:

„Balog Pál bemutatott Rákosi Jenőnek.

– Mit csinál itt Pesten? – kérdi igen nyájasan.

– Feljöttem – mondok –, itt fogok ezután dolgozni.

– Hol?

– Mindenütt.

– Minek jött fel, barátom – felelte igen feketén –, akik itt vannak, azoknak is alig van kenyerük.”

Gárdonyi a pesti kenyértelenséget nemigen tapasztalta. Írásaival így, betegen is naponta 7-8 forintot előteremtett. A Pesti Hírlap, Magyar Hírlap, Budapest, Mátyás Diák betűi ontották a Gárdonyi-termést.

Elhelyezkedése is simán rendbe igazodott: Bródy Sándor fogta be maga mellé. Az egri diák az egri diákot. 1891. december 11-én Gárdonyi Géza a Magyar Hírlap belső munkatársa címet nyomatta újonnan rendelt névjegyére. Amellett az Én Újságomban Pósa kedvéért a Nagyapót mesélteti hétről-hétre.

Az 1892-i újév e kettős szereposztásban köszönt Gárdonyira, aki alig egy hónap alatt keményen megveti a lábát a kőrengetegben, Budapesten.

„Göre Gábor szózattya”

„Tisztölt nemzet, urak és parasztok!

Lyó egíssígöt és a zúlyesztendőbe boldog úlyévet kívánok, no ki hitte vóna, hogy az képviselőházi harangozó úr lögyék az minyisztörelnyök, – annál én is alkalmatosabb embör vónék, no el is kőti az a Vekerle úr pízit, attúl tartok mán is möggebett az húszkrajtzáros mög az 4-gy krajtzáros, alighogy kihúzta az Vekerle úr az lábát, szöröntsére korán túladtam rajtuk az kösség ládájábul, mivelhogy mondok Szilveszter estéjin Tisztőtt eskütt urak legjobb ha az huszasokat és négykrajtzárosokat mögisszuk, no az zsidó nem is akarta elfogadni így a fizetést, de mondok most 11-gy óra van és éjfélig tartozik elfogadni, hát aszondi ráérnék fizetni éjfélután is, mondok nem vagyok bolond és minekutána mögolvastuk, hogy versenyfésülés vót Budapestön, hát kihirdettem, hogy a ki háromkirájokig bé nem fizeti a zadót, hát versenyfésülés alá bocsáttatik, a minek okájér Gölöntsér Andráson kívül mindenki befizette, mivelhogy az kopasz.

No, hogy úgy biztat az Szörkesztő úr, hát én is csinálok könyvet. Hát ezönnel közhírré tétetik, hogy könyv lészön íjjen:

Göre Gábor bíró úr összes leveleji és egyéb költészeti versözettyei, beszámoló beszéde az nagy lyubileumról és tapasztalatai, amiket az Katufrék sógorral és Durbints sógorral, valamint az Maros ebkutyával szörzött. Budapestön, 1895.

Mivelhogy pedig e za könyv az pilyatzra nem kerül, kivetőm a zárát adóba, nehogy elkapkoggyják, hát ára úrnak, parasztnak 1 korona. Ez a zadó pedig az Magyar Hírlaphoz gyűjjék (József körút 47.) idelyibe, hogy tuggyam hány darab könyvet nyomassak és hányat kötözve, hányat kötözetlenül.

Melyhöz hasonló lyókat kívánok

Göre Gábor bíró úr.”

Ki gondolná, hogy a Göre-könyvekre nem akadt kiadó? Gárdonyi a lábát majd elnyűtte a kiadókeresésben, mégsem vállalták el, még a Múzeum körúton se.

„Ugyan kit érdekel az ilyen együgyű történet”, hárította el Wolfner.

Bezzeg, mikor aztán Gárdonyitól elkapkodták az első Göre Gábor-termést, törték magukat érte a kiadók! Pedig az első Göre jelentéktelen formájú könyvecske volt. Külső méretre éppen akkora, mint egy közönséges postai levelezőlap. Százoldalnyi a tartalma, de mintha sűrítve foglalna magában minden zamatos Göre-mókát, egy csokorban. Annyi mókát, hogy a későbbi Görék mintha csak ebből az első soványka füzetből nyúlottak volna tíz kötetre. Az első Görében az illusztráció összesen két Jászai-rajz, azt is a szöveg követelte elő. „Göre Gábor artzképe elűrű, hátúrrú, ahogyan lemérték.” Mennyivel más ez, mint Mühlbeck mester vonalai! Ma sem értem, a kontármunkával hogy is elégedett meg Gárdonyi. Az a Gárdonyi, aki Mühlbeck rajzait úgy osztályozta, mint a diákokét a tanár: egyes, kettes, hármas, négyes. A négyes jegyűt a kiadó visszaadta Mühlbecknek. A kettes–hármast megőrizte. Az egyest felhasználta. Még ily kegyetlen tortúra után is szegény Mühlbecket így szokta volt bemutatni Gárdonyi a barátainak:

„Mühlbeck Károly festőművész, az árnyéknélküli ember feltalálója!”

Pedig tagadhatatlanul kiváló hozzáértéssel ceruzázta, pingálta a Göre-alakokat, s amellett oly lelkiismerettel formálgatta Gárdonyi óhajtásait, mintha azt remélte volna, Gárdonyi valami külön Göre-körképet festet vele majd az lyubileonyi nagykiállításra.

Göre, Durbints, Kátsa alakjára Gárdonyi parancsa ma is él emlékeimben.

„Készítsen három parasztalakot. Egyik olyan legyen, mint Pósa, a másik mint én, a harmadik mint Wolfner. Aztán hozza el hozzám, a lakásomra, majd ott megmondom, melyik kezébe illessze a bírói pálcát.”

Pósa talán sohasem eszüdött rá, hogy az ő összezsugorított alakja viseli a tekintélyes bírói hivatalt Lepénden, és hogy a könyvesboltok kirakataiból az ő kerek képe gömbölyödik elő Göre Gábor mind a tíz kötetéről fehérvászon nemzeti viseletben.

A Pósa-asztal

Kerek tábláját Szegedről gurították fel Budapestre, ékes írótollú, gömböc elnöke elé. 1895. április 24-én. A felgurítást nyomtatott betű ünnepelte Pósa-asztal címen. Nyomtatott betű: azaz folyóirat. Megjelent belőle összesen egy évfolyam és egy szám, azzal a fenyegetéssel, hogy a „jelentkező előfizetők rendőri megfigyelés alá vétetnek”.

E lapocska voltaképpen négy lapocska, (ahogy Pesten mondják: négy oldal), „időhöz nem kötött időszaki közlöny”, leleplezi az Orientben rejtőző asztaltársaság tagjait és Pósa-asztal lábra állításának történelmi részleteit. Különben ki merne arra csak gondolni is, amit a vezércikk merészen állít, hogy ti. „…a Pósa Lajos asztaltársaság nyomai a ködös ókorban vesznek el. Már Plinius megemlékezik egy athéni vizsgálatról, ahol több Posalaios megbuktatott egy Andronikus Merklerios nevű spártai timpánistát. A Posalaiosok az egész középkoron áthúzódnak, de az igazi virágzásukat csak a XIX. század végén érték el.

A kilencvenes években történt, hogy a Posalaiosok elnöki széke megürülvén, az Asztal egy tekintélyes imponáló elnök után nézett a négy folyó országában. Csakhamar felfedezték Pósa Lajos szegedi poétát, aki nevét az asztaltársaságtól vette s aki a meghívásra rögtön felutazott Budapestre, hogy az elnöki széket elfoglalja. Azóta mindig benne ül, kivéve a szombatokat, s a társaság évkönyvei feljegyezték, hogy a Posalaiosok az ő elnöklete alatt tettek szert a legnagyobb népszerűségre. Pósa Lajos nevéhez a reformok egész láncolata fűződik; ő kodifikálta a beiktatási törvényt, amelynek értelmében minden új tag számos liter bort köteles közprédára bocsátani sikerült vizsgája örömére, (egy későbbi törvény a kötelező szódavízhozatást is elrendeli); ő állította össze az új vizsgarendet, s ugyancsak ő foglalkozik jelenleg a vizsgázók egyenruhájának fontos s égető kérdésével.”

Pósa-asztal mellé telepedés nem ment egykönnyen. Furfangos újságírók ravasz kérdéseire körmönfont választ kellett kivágnia a vizsgázónak, amely sokszor bajosan sikerült. Gárdonyi Géza Göre Gábor bíró filozófiájának kifent élével eresztette tömött bajsza alól a jelöltnek az észcsavarintó kérdéseket, amelyekből csak egyet jegyzett fel Gárdonyi naplója ízelítőnek egy ma is élő író tagfelvételéről. A kérdés így pattant elő a tányér- és pohárcsengés zajában Gárdonyi komolyvonású homlokából:

– Miért harapott Éva az almába?

Nem megnevezett írónk a Pósa-asztal öreg tagjaival egyetemben összedugták fejüket, s nagy fontoskodva feszegették koponyájok belsejét a problémán. Vajjon, hát miért? A megoldása éjfél után kettőkor történt, mely ideig a jelölt úrnak fizetnie illett az asztal összes elfogyasztott itókáit, mígnem Gárdonyi elárulta a feleletet:

Bizony Éva csupán azért harapott az almába, mert:

– Nem volt neki kése.

Menekülés a kővárosból

Gárdonyi, hogy élvezhesse a jó szabadlevegőt, eljárogatott botanizálni a budai hegyekbe (1895. május 6-ától) szinte minden héten, s kisdiákos szorgalommal gyűjtögette a füvek, virágok ismeretlen bájosait, illesztette őket durva szövetű itatós közé gonddal, törődéssel. A budapesti zajgó élet, az ínyencfalatú vacsorák sehogy se bírták szokássá fejleszteni nála az úri dőzsölő életmódot. „Minden ilyen mulatság után – gyónja meg naplójában – valami ürességet érzek lelkemben. Nem termékenyít. Nem érzem azt a lelki megtalálást, amit csak egy virág látásakor is érzek. Elvesz belőlem. Kiszárit. Lehangol. (1895. május 15.)

Növénygyűjtő tudományos szórakozásában Gárdonyi egy érdekes herbáriumot eszelt ki magának. Híres nagyságok sírjáról, szülőháza vagy lakóhelye kertjéből egy-egy szál vadvirágot, fűszálat szedett, s gondosan laposra simítva helyezte emlékei közé. Alája írta ugyanoly meghatódott érzéssel, mint amilyennel szomorú témáit rótta sorokba: „mécsvirág (Lychnis vespertina) a segesvári csatatérről, – gyermekláncfű (Tarecuum officinale) Pósa szülőháza udvaráról, – borostyán (Hedera helix) Jókai svábhegyi nyaralójából, – vérehulló fű (Chelidonium maius) a római Colosseum teréről, – ballagó kóró Columbus Kristóf genovai szülőháza kőfaláról”. Nagyon boldog volt, ha a hely méltóságának megfelelő értelmű zöldet tudott szakítani. (Ma e növényeknek jórészt csak a feliratai vannak meg. A Gárdonyi család csemetéi iskolai növénygyűjteményeiket e lapokról lecsent növényekkel egészítették ki. Így a gyűjteményt idő előtt elérte a múlt, csak szemelvények akadnak belőle a hagyatékban. Kár értök!)

Gárdonyi szorgalmas vidékre járása a kővárosból menekülés nyugtalan szándékából fakad. Boldog volt, ha csak a Svábhegyre is kitehette a lábát. Jókaiékhoz. Vagy Óbudára. Cinkotára. Fótra. Vácra. Egy ilyen hajszolt lelkű kódorgásában elvetődött Rákospalotára, ahol a vidék annyira megkapja, hogy házra alkuszik. A házszerzés hirtelen előcsapódott vágya napokig lelkesíti. Feszty Árpád kölcsönzi számára a vételárat. Gárdonyi bővült zsebbel, örömujjongással ugrik vonatra a Nyugati pályaudvaron:

„Végre lesz házam!”

Boldogságában elnézi a vonatot. A személyvonat helyett a gyors piros bársonyos ülésére telepszik. Az első állomás Vác. Ide se jutott volna el másképpen, talán soha. Megelégedett volna annyi földrajzi ismerettel e helyről, hogy Vácnál kanyarodik a Duna és a becsület. Ahogy Vácott a peronra kilép, összetalálkozik régi iskolatársával, Berinza Jánossal, aki elcsalja őt a Pokol-kocsmába (1895. június 30.), a múlt emlékek vidámságba öltöztetése végett. A vidámság azonban másfelé fordul. A csárdába cigánykaraván vetődik. Gárdonyi feledve múltat, házat, bort, barátot, tollára illeszthető témát lát a fáraó kócos ivadékaiban. Felfedezi köztük élő-elevenen Kátsát, s megkapja az ötletet, hogy Göre Gábor bírói széke mellé egy cigányt is ültessen, de egy szobával odább: a dutyiba.

Gárdonyi éjfélkor vetődik haza Pestre. A rákospalotai házat elvitte a gyorsvonat: mire Gárdonyi újra kiutazik, eladták.

Kátsa cigány megmentette Gárdonyit Eger városának. (1895. július 11.)

 Petőfi dicsőségében (1898. december 23.)

Gárdonyi Géza a Petőfi Társaság tagja!

Tizen indultak a megüresedett tagságért az Akadémia földszinti márványoszlopos, Lotz-ké­pes kis szorongatójában. A tíz jelölt közül másodiknak ért be Gárdonyi. Előtte Bartha Miklós, a függetlenségi publicista, a negyvennyolcas eszmék népszerű tollú harcosa, kiváló vezércikkező vezetett három szavazatkülönbséggel. Gárdonyi után meg Makai Emil, a fiatal poéta következett öttel kevesebb választói lelkesedéssel.

Ha a választás értékmérő az író működésére, Gárdonyi jó barátai közül Bartók Lajos, Váradi Antal, Ambrus Zoltán, Pósa Lajos, Rákosi Viktor, Kenedi Géza, Kiss József, Jakab Ödön, Sebők Zsiga, Bársony Pista, már mind hajlott hátú, öreg petőfistákként mozogtak az irodalmi életben, mikor Gárdonyi még csak fiatalos büszkeséggel állott a mérce alá. Bár anyakönyvi kivonat alapon nem sok, pár esztendő választja el Gárdonyit Petőfi fényében csillogó barátaitól.

A dicsőség fénye ragyogását Gárdonyi nem is annyira abban érezte, hogy a társaság most rá is vetít egy kévét Petőfi sugaraiból, hanem abban, hogy Bartha Miklós nemzetiszínű szalagos szíve mellett ott érezheti az ő szíve dobogását is: 1848 Petőfi zászlaja alatt találta meg 1848-at.

Gárdonyi, mikor a választással az Akadémia kistermébe bevonulhatott, még nem jutott az Egri csillagokig. Göre Gábor tekintélye vagy ver­seinek csengő sorai csalták-e inkább a szavazó­cédulákat az urnába, kideríthetetlen. A nyomta­tott betűk világában egyedül a népszerűség nem mindig jó higany az irodalmi hőmérő üvegcsö­vében, mert néha egy kis hirtelen napsütés fel­szökteti a fokok skáláján a numerust. Félő volt, hogy a társaság így jár Gárdonyival. De a Petőfi Társaság hőmérőjét igazolta az idő. Szavazáskar alkalmas helyen állott.

Gárdonyit talán befelé melegítette e kitün­tetése. Ezt azonban nemigen olvashatta le az ar­cáról földi ember. Még Fesztyné sem, aki Gárdonyit A tegnap könyvében öntelt, beképzelt, nagyságáért áhítozó egyéniségnek jellemzi. E so­rok írójáról senki sem vonhatja kétségbe, hogy nem jól ismerte Gárdonyi Gézát. Ez oknál fogva állítom, hogy Gárdonyi kérve-kérte a petőfiseket, ne válasszák meg tagnak. Ez a kérés nem a társaság lebecsülése okából történt, hanem mert Gárdonyi érezte, hogy a nyilvános szereplés nem az ő levegője. Irtózott a székfoglaló asztal zöld posztójától, a kíváncsi szemektől, akik az íróra úgy néznek fel, mint a színpadra, s legtöbbször nin­csenek megelégedve a felső világítással.

Gárdonyi könyökéből hiányzott a csont. Ha nem így lett volna, hamarabb is bekerül jó barátai írói körébe. Választása előtt Szana Ta­mást, a Petőfi Társaság titkárát kérte, ne jelöl­jék: „addig, míg a társaság a felolvasásokon kívül egyebet nem tesz, én tag nem leszek. Olvas­son. ki-ki magának”, írja levelében (Napló. 1898. december 23.)

Mégis… Megszerezték Petőfi lobogója alá. Bartha Miklóssal együtt léptették Petőfi dicső neve mellé.

Bartha Miklós a nemzet zászlajával letakarva pihen a Kerepesi temetőben.

Gárdonyi az egri vár egy bástyáját kapta sír­emlékéül.

A Petőfi Társaság e választással a jövőbe látott.

Egri csillagok (1897. november 9–1898. február 17. és 1898. május 15–1899. október 26.)

Regényírása kezdetét azzal árulta el, hogy Egerből levelet menesztett az Egernél nem sokkal kevesebb tornyú Pécs város polgármesteréhez, Ma­jorossy Imre uramhoz. (1897. november 13.) Ezt a leve­let a Pécsi Híradó a válasznál is hamarabb kö­zölte.

A hírben volt valami országszerte meglepetést keltő. A Göréjéről. és novellájáról ismert Gárdonyi­tól a magyar irodalom eleddig nem várt mást, csak Görét és novellát. Kétkötetes történelmi regényre még legtávolabbi gondolatban sem számíthatott a magyar olvasótábor.

Gárdonyi nyilvánosságra nem szánt pécsi le­vele arról szólott, hogy Egerben regény készül, s ennek a regénynek a hőse Bornemissza Gergely, aki – mint Tinódi Lantos Sebestyén döcögős pennájával megverselte – Pécs város szülötte, pécsi kovács fia.

Gárdonyi arra kérte a pécsi polgármestert, ha a föld alól is (kétszer aláhúzva), de neki kerít­sen egy olyan írást, könyvet vagy levelet, amiből kibötűzhető valami a Gergő gyerek múltjából. De bizony Majorossy bátyánk még a föld alatt is hiába keresgélt. Szomorodott szívvel csak annyit jelenthetett: a Gergő gyerek végleg eltűnt.

Gárdonyi másfelé kutatgathatott. De szerencsére, amit nem oldott meg Pécs, megoldotta Bécs, a császári levéltár. Megörült a fekete-sárga ládák adattermésének. Annyira megörült, hogy azon melegében nekilátott a regényépítésnek. De nem úgy ám, ahogy a regényben ma olvassuk. A két gyerek nem fürdött a patakban a Mecsek táján. A kis Évát se rabolta el a török, hanem ott kezdődött a regény, hogy Éva asszony az urának a ruháját foltozza Fejérvárott. Rátapint a ruhá­ban az egri vár rajzára, a török gyűrűre, s ugyan­akkor megjelenik a félszemű Jumurdzsák, és elra­bolja Éva gyermekét.

A regény e nehezen mozdulása-indítása kezdettől fogva nem tetszett Gárdonyinak. Számolt is azzal, hogy a regény elejét újramesterkedi.

No de az sem olyan egyszerű.

Kezdő regényírótolla minden váz­lat nélkül ereszkedett neki a regénynek. Ez a mu­lasztása később meg is bosszulta magát. Elakadt a re­génnyel a 135. lapnál. (1897. december 9.) Elfulladt végleg. Egy hónapig nem bírt rajta mozdítani. Ek­kor eszüdik rá, hogy cselekményvázat építsen. Váz nélkül soh’se tudja, merre kuszálódjon a mesefonál.

Összetákolja a vázlatot.

De hogyan?

A regényt három részre osztja.

Mi ez a három rész?

Nem tudom.

Próbálkoztam vele, hogy kiderítem. Nem sikerült. Én vagy két részt látok benne: a két kötetet. Vagy ötöt: az öt fejezetet.

A vázlat összeállítása után a Gergő Diák cím lekerül a keménytábláról. Az új cím: Holdfo­gyatkozás. De Gárdonyinak ez se tetszik. Csak két hétig állja a helyét. Lesz másik: Hol terem a magyar vi­téz! Ez jobb. Ezt is kinövi egy hónap alatt, és ke­rül helyébe a Török gyűrű. Ez meg aztán csak egy napig él. Kiderül, hogy a török gyűrű hamis érték. Ezután következik: Hold és a csillagok, amiből végre a maradandó két szó alakul: Egri csillagok, – és ezt illeszti a regénye élére.

A 135. lapos regényszakadásnál kétségbe­esetten tépelődik: „még mindig nem tudom mi lesz a regény közepe. Az éjjel nem is tudtam aludni emmiatt.”

E kátyúba zökkenésből ugrat át tollával Dá­vidkánéhoz. Hónapokig elvesződik, mígnem Dá­vidkánétól visszatérhet Gergőhöz. De először is forrástanulmányozásra szánja idejét. Komolyan. Lelkiismeretesen. A török kosztümkönyvek, a Had­történelmi Közlemények, a Nemzeti Múzeum régi­ségtárain át eljut újra a bécsi császári levéltárba és a konstantinápolyi szultánmúzeumba.

Konstantinápoly (1899. május 22.) a perzsa ünnep borzalmai, kerengő dervisek, Boszporusz, Jedikula, szelamlik… Nem sorolom tovább. Jórészt le­írta ezeket az Egri csillagokban, és amit ott nem, azt kalandozásai könyvében. (Az Amiket az út­leíró elhallgat című kötetben.)

1899. június 5-én kerül haza, Egerbe. Kime­rülve az úttól, a látottaktól. Rengeteg adattól dagadozó fejjel fogja kezébe a pihent tollat, és hihetetlen iramban önti kalamárisa a cselekményt, amelynek az egri ostromot érintő följegyzéseit talán nem lesz érdektelen, ha töredékeiben idejegyzem:

„1899. szeptember 11. Az első ágyúzás.

1899. szeptember 17. Pető dikciója a vacsoránál.

1899. szeptember 28. Dobó imádsága.

1899. október 6. Szent Mihály-napi ostrom.

1899. október 7. Az V. rész első cikke: Bornemisszáné Szarvaskőn.

1899. október 12. Hegedüs ostrompénzkérése és akasztás.

1899. október 13. Éva–Miklós az alagútban és a robbanás.

1899. október 19. Ostrom a tárgyakkal.

­1899. október 23. Október 12-iki ostrom.

1899. október 26. Az Egri csillagoknak az 1051. lappal a végére jutottam.”

A regénynek ez a befejezése nem jelentett tel­jes munkavégződést. Még két hónapig foltozgatja a regényét. Ez a foltozás 1290 kézirati lapra bő­víti az írást.

1899 karácsonyán a Pesti Hírlap azzal lepte meg olvasóit, hogy megkezdte az Egri csillagok közlését.

Gárdonyi nem várt boldog karácsonyfát lá­tott regénye hosszú hasábokra szedett betűiben. Légrády Gárdonyival kötött novellaszerződésén nem módosított az Egri csillagok megjelenésekor. Minden regényközleményt novellaalapon hono­ráltak. A második héten kitűnt, hogy tévedésből. A harmadik héten kitűnt, hogy mégse tévedésből. Légrády Imre Gárdonyi tollának nagyrabecsülé­séből cselekszik így:

Nem járt rosszul a Pesti Hírlap a bőkezűsé­gével.

Légrády maga említette is egyszer Gárdonyi­nak:

„Csak látszólag voltam gavallér. A regény eredményes sikert jelentett a lapnak.”

Az Egri csillagok lelkiismeretes kutatómunkáról tanúskodik. Alakjat, bár a történelem távlatában mozognak, Gárdonyi környezetében élő emberekről másolta. Gárdonyinak külön fekete táblás kockavona­las noteszkája volt, ahová minden ismerősének nevét betűsorban beállította, jellemének egy-két éles vonásával. Ha írt, alakjait innen rántotta elő.

Az Egri csillagoknál is így volt. Minthogy mindig élő alak után jellemzett, itt se kerülhette el a végzetét néhány ismerőse.

Érdekli-e ez ma az olvasóközönséget, – nem tudom. Talán annyiban, hogy Dobó István vasruháját Gárdonyi édesatyára, Ziegler Sándorra szíjazta. De már hogy Gergely vitéz alakja Hor­váth Béla egri városi tanácsos jó barátja; András bíró Eger Gárdonyi idejebeli polgármestere: Janko­vich Dezső; Mekcsey egri képezdész lakótársa; Zoltay: Sipulusz; Pethő: Pósa. ­És hogy az egri nőket is említsem: Éva: Tima Hermin, a dabronyi főtanító lánya; Baloghné: Gárdo­nyi édesanyja; stb.

Bizonytalankodást érző szívszoron­gással bocsátotta útra regényét.

„Tetszik-e majd a közönségnek…?”

Az adatgyűjtés és adatok regénnyé öntése anyagilag, és szellemileg is nagy áldozatot kívánt tőle. Meg is írja a naplójában regényéről:

„…ha tetszik, ha nem, én többé aligha vál­lalkozom ily alapon regénycsinálásra. Gazdag em­bernek való mulatság az ilyen! Aztánhát ki az ör­dög keres manapság regényben igazságot?”

Színműírási láz

Nem tudom, ki kezdte először a kortársak között a színműírást. Azt hiszem, Herczeg Fe­renc az Ocskai brigadérossal. Hogy Gárdonyi nem Herczeg sikerétől kapott színműírási lázat, az bizonyos. A Göre-színdarab megírása Gárdonyit már a nagy kiállításkor foglalkoztatta, azok­ban a napokban, mikor a Pokol-körkép miatt a végrehajtó többször tiszteletét tette nála, és apránkint lefoglal­gatta minden mozdítható holmiját.

De hogy Gárdonyi A borral szerencsésen járt, a színműirodalom a kollégák között is fel­lendült. Gárdonyi barátai valamennyien színmű­vön töprengtek, Dankó Pistától kezdve Bródy Sándorig. Dankó Cigányszerelme, Rákosi Jenő Endre és Johannája, Bródy A dadája, Tóth Béla Boldogasszony dervise, mind Gárdonyi sikere ösztönzésére indult. Nem mondom, hogy az irigy­ség gyökeréből táplálkozott a lelkes felbuzdulás, mert hiszen akiket említettem, annyira közel simultak Gárdonyi baráti szeretetéhez, hogy az irigység legcsekélyebb szálát sem merném keresni szívükben.

Rákosi Jenő A bor után meghívta Gárdo­nyit az előadására. Gárdonyi tanácsolt. Rákosi Jenő igazított a művén.

Hogy miket?

Nem tudom.

Gárdonyi naplója nem jelzi.

Rákosi Jenő után Bródy Sándor állt Gárdonyi elé A dada ötletével.

Hogy hű legyek az igazsághoz, idézek a naplóból:

„Otthon. (Hírlapírók Köre) Bródyval, ki a Dada c. darabja tervezetét mondta el. Néhány jó tanácsot adtam neki az alakok szimpatikusabbá tételére.” (1900. május 12.)

Mikor már látta Gárdonyi, hogy minden tollforgató barátja színművön töpreng, mosoly­gott magában és szinte csodálkozott, mi van Pósával, Tóth Bélával!? Még Eötvös Károly, a tiszaeszlári pör híres védője is, az Abbázia kávéházban egy délután azzal marasztalta Gárdonyit:

– Gyere csak, Gézám. Van egy jó színdarabtémám. Aztán leszel szíves azt nekem beosztani felvonásokra meg jelenetekre, mert én az ilyen színdarabaprózáshoz nem értek.

Eötvös után már bizonyos volt, hogy Pósa is színművön mesterkedik, de tudta róla, amilyen aprólékos verscicomázó az öreg, sohse készül el vele.

Ezek után Tóth Bélán a sor.

Hogy éppen levelet menesztett hozzá, meg­említette neki:

– Illene már, hogy a Nemzeti Színház Tóth Béla tollából is hozzon gyönyörködtetőt.

Mikorra a levél Tóth Bélához belibbent, éppen készen volt a mű.

No, megörült Tóth Béla a buzdításnak!

„Szeretett Jó Uram!

Az ön kedves leveléhez fogható nagy, cso­dálatos és hihetetlen babonaság még nem esett meg rajtam.

Abban az órában érkezett ez a levél, mikor befejeztem a Boldogasszony dervise című elbe­szélésemből írott színjátékom harmadik, utolsó felvonását.

Mi ez?… A szívek telepathiája? Vagy két elmének hasonló következtetése és ítélete? Egyszerre, egy időben bukkant reá a kegyed jósága és az én merészségem, hogy nekem dara­bot, magyar darabot lehet, szabad, sőt talán kell írnom?

(…) Ma egy hete még meg sem álmodtam volna, hogy vasárnap este kész színjátékom lesz, itt, az asztalon. Úgyszólván sohasem gondoltam olyasmire, hogy darabot írjak.

De lelkemben, tudtom nélkül, magától mégis érlelődnie kellett valaminek. A múlt héten va­lami hajtani kezdett, hirtelen…

A Boldogasszony dervise kilenc év óta író­asztalom fölött függő három megszokott, megunt képe kezdett világosodni, domborodni? Mit tudom én? Történt valami.

Szerdán megvettük azt a régi könyvet – ­nem volt itthon példányom –,  mert akartam olvasni; éreztem, hogy az itt lévő francia és né­met fordítás nem elég.

S ma itt a színjáték. Csak másolni kell, géppel.

(…) Mi lesz a sorsa? Én életem legderekabb munkájának vélem, mert soha sem hittem még így. Embereim diktáltak minden szót. Láttam, hallottam őket.

Kegyed az életem párján kívül az egyetlen lélek, aki erről tud. Kérem, hallgasson is. Nem azért, mert félek az engemet gyűlölő egész iro­dalom a priori ármánykodásától; de vén legény vagyok már, s megvallom: röstelleném, ha a ki­dobásom igen publice történnék. Hát csak sza­marazzanak össze a bíráló urak piano.

Somlóhoz most már nem mehetek; mert – mint talán tudja kegyed – ő az Annuska főpró­bája után igen kedves levelet írt nekem, ígérvén, hogy ezentúl minden főpróbára páholyt küld; s ezt én megköszöntem. Ha e véletlen levélváltás után most mennék hozzá: Uram, darabot írtam! ő is azt hinné, én is azt érezném, hogy ez az, amit én kigyaloglásnak hívok.

Menjen minden a maga útján. A rendes, hi­vatalos formaságok között.

(…) Hát persze, ha kegyed azt a színjátékot elolvasná, az igen-igen nagy dolog lenne. De kérni se merem.

1902. jan. 18.

A szeretet érzésével

Tóth Béla.”

Örült Tóth Béla darabjának. A színműírási láz azonban Gárdonyit se hagyta el. Gárdonyit kapta el a láz első áldozat­nak, s Gárdonyinál ragadt meg legtovább. Évekig. Hét színdarabig, egymásután.

Dankó Pista–Lányi Géza

Szeged óta nem került szóba Dankó Pista, pedig Gárdonyinak épp annyira a szívéhez nőtt, mint Pósa. Csak Dankót esténkint elfoglalta a „művészet”. A kiállításkor az Ősbudában aratta a di­csőséget, utána meg a Wekerle kávéházban, ami­ből látható, hogy ő is éppúgy otthagyta Szegedet, a halászlé-várost, mint a többi csillag, akik Mik­száth, Pósa ragyogása idején annyian rajzottak már a Tisza-parti Párizsban, hogy szinte alig fértek föl a város egére.

Dankó utánalépett Pósának, Gárdonyinak, azért is, mert neki szöveg kellett. Szöveg nélkül nem volt cigány Dankó. Dankó szövegéhsége betömhetetlen volt. E telhetetlensége miatt meg is neheztelt Gárdonyi egyszer Dankóra, de szeren­csére csak a naplójába bosszankodta bele ezt a ne­heztelést:

„Délután nálam volt Dankó a feleségével. Megint nóta kellett neki. Meg is írtam. Ha ez nem kellett volna, meg se látogatott volna. Ilyenek az emberek.” (1896. augusztus 31.)

De szedte a sátorfáját Dankó, azért is Szegedről, mert neki nemcsak nóta kellett, hanem még más is: zenekritikus és korrektor. Olyan, aki a magyar dal varázsát érzi. A magyaros dallamot érti. Ilyen ember Gárdonyin kívül Dankó szerint más e földkerekségén nincs! Nem is adott ki Dankó Pista egyetlen nótát sem addig, míg Gár­donyi nem mondta rá: „Pista! Ez gyönyörű! Kiadhatod!”

Az egri Gárdonyi-múzeumban 59 Dankó-­nóta eredeti kézirata tanúskodik, ki volt Gárdonyi Dankónak. Miket, hogyan javítgatott Dankónak öt vonalra aggatott póklábain Gárdonyi, s mennyi vita, levélváltás térült-fordult közöttük, míg megállapodtak, melyik vonalra akasztják a hang­jegyet. Mindezt igazolja Gárdonyi és Dankó jó köteg­nyi levelezése.

Gárdonyi zenekedvelő társaságában Budapes­ten még egy új tag jelentkezett: Lányi Géza cim­balmos. Dankó cigány mindig irigységgel lesett Lányira. Irigyelte tőle Gárdonyi barátságát. Lányi meg cimbalmosirigységgel lesett Dankóra. Iri­gyelte tőle Gárdonyi barátságát. A két muzsikus féltékenysége mulattatta Gárdonyit. A düh Lányi­ban drótidegeken táncolt. Dankóban meg gyenge húrokon. Először az Új Idők pályázatán (1895 júniusában) robbant ki köztük a háborúság, amikor 300 magyar nóta közül Dankó Pista Zúg a szélvész, háborog a Ba­laton dalának ítélte a 200 forintos babért a Herczeg–Pósa–Gárdonyi-hármas bíróság. Ebbe az ítéletbe a drótidegek belepattogtak. Lányi sápad­tan járt hónapokon keresztül. Gárdonyit az utcán levegőnek nézte, mígnem Gárdonyi a Magyar Hír­lapban cikket eresztett meg: Dankó Pista hegedűjének nincs párja e földön, de Lányi Géza cimbalmá­nak se. Mindkettő király a maga birodalmában.

Tetszett a cikk Lányinak. De ekkor meg Dankó savanyodott el tőle, hogy őt Gárdonyi Lányi­val egy szintre hozza. De azért nem mert róla szólni Gárdonyinak. Magába fojtotta a prüszkö­lését.

Gárdonyi leolvasta a cigány észjárást Dankó arca színe feketéjének sárgába borulásáról. Mikor legközelebb Dankó szövegért kilincselt, fanyar mosolygással nyújtotta át neki Gárdonyi a szöve­get:

„Hét országban nincsen olyan cimbalmos

Mint a híres Lányi Géza cimbalmos…”

Dankó nem mert ellenkezni. Megírta a ze­nét. De ez a zeneszerzés se múlhatott el vita nél­kül. Dankó Pista még a tüdeje foltoztató olasz­országi útján sem állhatta, hogy ne magyaráz­kodjon s ezzel ne húzza-halassza a Lányi-nóta megjelenését. Íme:

„Kedves Gézám!

A kedvedért megteszek mindent. De azt mon­dom neked, hogy mind a ketten nagyot vétkezünk a magyar nemzet ellen, ha azt a cimbalmos-nótát úgy nem hagyjuk, mint ahogy először megszüle­tett, azután Lányit is megfosztjuk attól a gyö­nyörtől, hogy a róla szóló nótát széltében-hosszá­ban énekeljék. A nóta, ahogy te kireparáltad, soha se fog elterjedni, mert annak igazán a magas mennyországba jár a vége s egy rezerva torok is kellene hozzá, hogy ha az egyik megreped, hát kéznél legyen a másik. Ellenben, ha úgy, mint én azt először megkomponáltam, el nem terjed, hát ünnepélyesen kijelentem, hogy a földhöz vágom dalköltői tollamat és sohse veszem a kezembe. Azért az Istenre kérlek, akinek a magyar nótára gondja van, hagyjuk úgy, mind a nótát, mind a verset, ahogy azt először az Isten megadta.

Annak a sok pénznek, amit írtál, hogy a hangversenyből kapok, már abból a hangverseny­ből, ami elmaradt s amit megjósoltam neked: mondom, annak a sok pénznek egy zsákot vettem és abba’ fogom tartani.

San-Remo, 1899.                                          

Ölel igaz barátod

Pista.”

Dankó halála (1903. március 21.)

Az első, akit ifjúkori barátai közül sírba döntött a kaszás. Az elmúlás nem érte váratlanul a hozzátartozókat. Dankó évekig betegeskedett.
A füstös kávéházi levegő miazmái a tüdejét is megfertőzték, és San-Remo tengerpárás éghajlata se fordította virulóra egészségét.

Dankó halálos ágyánál ott volt Gárdonyi és Pósa.

Elbúcsúztak Dankó Pistától, könnyel, kéz­szorítással.

Hegedűjének utolsó húrjait Gárdonyi őrzi. Utolsó hegedűjét Pósa Lajos. Ezt kapta örök­ségbe a két itt hagyott jó barát.

A meszelő- és vaslapátárus cigányasszony fiának koporsóját Szeged és az egész magyar nemzet koszorúba font gyászfátylas virághalma borította.

Sírjánál elhúzta prímás nélkül maradt régi szegedi bandája a híres szerzeményét.

”Szépen szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja.”

Utána meg:

”Eltörött a hegedűm, nem akar szólani…”

Gárdonyi nem kísérte ki barátját a szegedi temetőbe. Ő maga is beteg volt. A munka betege. Szívének betege. Idegeinek betege. Egerben siratta Dankó Pistát. Sírt, mint egy gye­rek. Napokon keresztül minduntalan, ha eszébe jutott Dankó Pista sorsa. Gárdonyt, a rideg, fagyos, kemény embert megtörte a szegedi gyász.

Pedig könnyen vigasztalódhatott volna, ha csak Dankó Pista életéré gondol. Hiszen abban az életben annyi volt a humor, hogy Kátsa cigány bármennyit kért belőle kölcsön, még másoknak is maradt mindig, bőven. Gárdonyi tolla fel is jegyzett belőlük jó néhány ívre valót, s ha majd az Aranymorzsák című könyve kiadásra rendező­dik, mulathat az arcrángató tréfán az olvasó.

Dankó humorában volt valami falusi vonás, sohasem érezte, mi őrajta a mulatságos. Komoly arccal került a nevettetés közepébe.
És értetlenül, hogy rajta most miért is nevetnek.

Hogy Gárdonyi Egerben házat szerzett, nosza Dankó Pista is várta az aranyesőt s gyűjtö­gette az esővizet. De mintha a jó Isten se szánt volna Dankónak más fedelet hat szál szögelt deszkánál.

”Édes Gézám – panaszkodik Dankó egy levelében – a világ legszerencsétlenebb embere én vagyok. Volt ezer forintom s mintegy 3-4 száz forint ára ékszerem. Arra szántam, hogy valami falun veszek viskót, – s akkor a nyavalya körülfogja a tüdőmet s a budapesti professzorok elkergetnek San-Remóba. Én meg elmulasztom a Wekerle Kávéházzal a szerződést, s elvesztek ezen a télen legkevesebb 6-7 ezer forint kere­setet.

            Hát micsoda költői barlangot tudtam volna én annyi pénzből szerezni s mennyi édes órát sze­reztem volna szegény édesanyámnak és elárvult rokonaimnak.

1898. Merán.

Isten áldjon:

Ölel Pista.”

Hát, ha a jó Isten nem is szánt Dankó fölé tetőt, de azért a jó bort mintha nem sajnálta volna tőle. Legalábbis úgy mutatta-mímelte, hogy nem sajnálja, mert egy évre rá Dankó öröm­mel jelenti San-Remóból Gárdonyinak:

”Mielőtt eljöttem, jó példádat követve vet­tem Kiskőrös mellett, Csengődön 8 hold homok­buckát szőlőnek. Az ősbudavári és a magyar színház kávéházi keresetből tisztán maradt 1600 forint, – azt már mind beleöltem a telepítésbe, mert mire beállítom a szőlőt, a sógorom számí­tása szerint benne lesz 2339 forintba 3 évi mun­kálattal együtt (ebben benne van a 600 forint ára karó is), de azután lesz belőle 2000 forint évi jövedelmem, a szőlő értéke pedig megüti a tíz­ezer forintot. Ha egészségem lesz, a hiányzó pénzt kihangversenyezem, sőt még egy épületet is meg­nótázok rá!… Megnótázom Csengődőt. Jó reklám nem árt neki, kivált ha borom terem…

            San-Remóba 700 forinttal jöttem.

            Ha ez elfogy, avande haza, fordíttatni!

            Ezelőtt tíz esztendővel Pósát fordítottam cigány nyelvre. Sohse gondoltam, hogy földfor­dításokba is beleavatkozzam.”

Gárdonyi örömsorokkal üdvözölte a barát­ját, aki leveléhez mellékelte bírálatra két nótáját (Gyöngyélete van a szőlősgazdának és Csengődi nóta).

Gárdonyi derült a nótákon, de mint vérbeli szőlősgazda nem helyeselte a szőlőkaró-vásárlást. Minek az? Hiszen a homokot elkergetheti a szél a szőlő alól. Két év sok idő. A józan gazda elő­ször telepít, s azután karóz, és nem fordítva.

De Dankóval már nem lehetett józanul be­szélni. Gárdonyi levelére így válaszolt:

”Barátom!

Minden eszem és kedvem abban telik. Alig várom már, hogy ültethessek. Öt részre fogom osztani ú. m. Jókai-domb, Pósa-völgy, Göre-jár­vány, Feszty-határ és Nóta-fészek. A vincellér pedig Gábor lesz ö. m. a. f. (zaftos megjegyzés).

A karókra vonatkozólag én helyeslem, amit cselekedtem, ui. hogy megrendeltem őket Ko­máromból, mert a pénz elfogyhat, ha kéznél van, de a karókból nem lehet harapni. Addig majd elhelyezem a sógorom birtokán, amíg szükség lesz rá.”

Szegény Dankó Pista!

Ezeket a karókat már nem ő tűzdeltette le Csengőd homokjába. Elmúlt közülük. A vígság közül. A jó barátok közül. Az ő számára a szegedi temetőbe fordítottak földet, s megjelölték márvánnyal és örök rá emlékezéssel, valahányszor egy-egy nótája végigzendül az országban, itt vagy amott a húrokon.

Lech-mezei nyilak (1909. szeptember 3–7.)

Az Isten rabjai után új regénytéma körül forog Gárdonyi gondolata. Ebben az új regényben eddigi történelmi kutatásainak eredmé­nyeit vetette volna fölszínre: az ősmagyarok harc­modorát és a hittérítő szerzetesek életét.

A regény honfoglaló eleink rablókaland­jairól regélt volna. A kalan­dozások kora érdekes­sége regényirodalmunknak, még érintetlen pázsitja. Gárdonyi tolla eddigi munkássága mellett könnyen járhatta volna.

Gárdonyit e regényírásnál is előfogta szo­kott lelkiismeretessége:

”Megtekintem a helyszínt.”

Elutazott Augsburgba (1909. szeptember 3–7.), hol a rablókalandok gyászos sikerű vállalkozása ala­posan megtépázta az ősmagyar portyázók fegyverei legyőzhetetlenségének hírnevét.

”Megnéztem a csatateret a toronyból, és a vizet a városon kívül.”

Az volt a meggyőződése, hogy a magyarok nem az eső miatt vesztettek csatát, hanem a Lech-patak vize miatt se. Hanem az a mező, ahol bátor kalandoraink ütközetbe rohantak, minden oldalán hatalmas hegyekkel, meredek sziklafalakkal szegélyezett, s a németek a sziklák mögé húzódva az erdő lombjai takarásával kitűnő felvonulási helyet kaptak, ahonnan a magyar csapatok elrendeződése, mozdulatai, a harcosok száma teljes biztonsággal megítélhetőek voltak. A magyarok város ellen vonulását megaka­dályozták a kőfalak. A völgyből menekvést meggátolta a közben hátukba került ellenség, amely a keskeny völgyzáró utat sziklákkal is eltorlaszolhatta.

A magyarok az erdő miatt tájékozatlanul nézhettek szembe az ellenséggel. A sűrű felhőkben reájuk csapódó ellenséges nyilak ellen hasztalan ­védekeztek. A németeket az erdő lombja és a sziklafalak megóvták a lóháton hadakozó magyarok hadiszerszámai kártevéseitől.

Gárdonyi regénye egy hittérítő barát leve­lével indul:

”Nagytiszteletű Prior, szeretett atyám!

Én az éjjel megszöktem. A kötelet megtalál­játok az ablakvason, és csodálkozni fogtok, hogy miért szöktem meg?­

            Azért, mert én meg akarok halni.

            Huszonkét éves vagyok: elég érett a gon­dolkodásra. Nem hiszem, hogy az élő pap is ak­kor kedves az Istennek, ha éjjel-nappal térden áll, mint a fából faragott szentek. A papnak dol­goznia kell éppúgy, mint a többi embernek. A világ tele van pogánnyal s mi a falak közt tölt­sük-e életünket?

            Keleten egy nagy nép telepedett meg a Duna mellékén. Dühös pogányok, amint jól tudod. E nép közé papi holttesteken át fog átjutni Jézus. Legyek én az első holttest. Legyen az én vérem­ a kereszténység első harmata azon a földön.

            Jól tudjátok, hogy mindig a martirok élete volt az olvasmányom, és most tudjátok meg azt is, hogy sokszor arcra borulva kértem az Istent: részeltessen engem a martirok dicsőségében.

            Isten megmutatta az utat.

            Az a rab magyar, akit a klastromban nekem kellett a német beszédre megtanítanom, nem­ tanult meg németül a három lefolyt év alatt, de én megtanultam tőle magyarul.

            És most megyek. Nem tart vissza könnyező arcotok látása, nem tart vissza az öleléstek, a sza­vatok. A város utcái sötétek: nem látja senki, mely úton mentem el.

            Eltűnök, mint a szélfútt falevél.

            Krisztus országában ismét találkozunk.

            Szerető testvéretek

            János.”

—–

 

”Atyám. Már elértem a határt, s a pogány országőrök egyik kunyhójában vagyok.

            Nem emeltek rám fegyvert, mert látták, hogy se kardom, sem íjam, csak az egy vándor­botom és bibliám.

            Mégis megállítottak és kikérdeztek:

            –          Ki vagy és mit akarsz?

            –          Isten szolgája vagyok. Árpád népéhez utazom.

            Meglepte őket, hogy a nyelvükön szólok. Bámulva kérdezték:

            –          Magyar vagy te?

            –          Nem tartozom semmiféle nemzethez. Ne­kem minden ember testvérem és minden föld hazám.

            Megint elbámultak a feleletemen, de nem faggattak tovább.

            ­Ezek a határőrök, úgy látszik, nem olyan va­dak már, mint a többiek. A civilizált föld szélén való tartózkodásuk némileg megszelídítette őket: Láthatták, hogy keresztény vagyok, mégse bán­tottak, sőt az ebédjükhöz is meghívtak.

            Az ebéd vaskondérban rotyogott. Gyanakvó pillantást vetettem belé, hogy nem gyermekhús-e? Bárányhús volt.

            Az ebédnél aztán elkérdeztem őket, hogy Árpád hol lakik és hogy jártak-e erre hittérítők?

            Hát Árpád Budán lakik, amely Akvinkum romjaiból épült még Attila idejében, s hittérítők nem jöttek át a vadak közé.

            Ebéd után aludtam s most neked írok. Tal­án az első levél ez, amely Magyarországból nyugotra megyen.

            Mikor eljöttem tőled, az asztalomon hagy­tam a búcsúzásomat. Másnap jutott eszembe, hogy az ablak nyitva maradt, és az ajtó is, és hogy éjjel vihar volt. Ha netalántán a szél kivitte volna a levelet, újra leírtam.

            És minden hétfőn írok neked ezentúl. A le­veleket megszámozom és mihelyt embert tudok, aki városunkba megy, egy csomóban küldöm el.

            Kérlek, ha tíz évig nem kapsz tőlem írást, tudakold meg mártírságomat és kéresd vissza a bibliát és az írásokat, amelyeket hátra hagyok.

            Azt hiszem, a barbárok nem fogják a bibliát elégetni, mert képek vannak benne s tudod, hogy a képeskönyveket a barbárok rabolják is.”

Jancsi fráter e levele a regény összes kéz­irata. Folytatása sohasem készült el, pedig Gár­donyi teljes életén át tanulmányozta az ősma­gyar kalandozás idejét. Foglalkozott vele. Könyv­tárának egy szekrényét tölti meg az e korra vonat­kozó kötetek gyűjteménye. A szekrény ott áll az íróasztala oldalánál, csak hogy minél jobban kéznél legyen. Az A honfoglalás kútfői, a Hadtör­ténelmi közlemények, a Waffenkunde,
a Rovásírás, a Regösénekek és más efféle könyvek, amelyek ma is ott várakoznak az üveg alatt Gárdonyi tolla mű­vészetére.

A regénynek humoros alakjául a jó borivó szentgalleni barátot szán­ta, aki meg merte várni a magyarokat. Ez a barát a megszö­kött Jancsi fráternek szerzetestársa lett volna. A regényben Jancsi fráter elcsalná magához a magyarok táborába. Gárdonyi elképzelése szerint a hit­térí­tők első pillantásra bizalomkeltő, meg­nyerő külsejű szolgái Istennek, akiknek az áj­tatosság inkább a szívökbe zártan él. Mély val­lásos érzéssel és zsolozsmás hajlongással a beéke­lődés a pogány vadságba bajosan sikerülhetett. A szerzetesek naplélekhez férkőzni csak úgy tud­hattak, ha színleg átvették a pogányok szokásait. Sőt a keresztény egyháznak első lépéseiben utá­noznia kellett a pogány szertartások külsőségeit is. A tömjénáldozat a római vallásban Gárdonyi szerint a pogány istentisztelet maradványa.

Az Isten rabjaiban említi a pogány javasasszony könyvének elégetését. A Gellérthegyen című novellája is ráirányítja a figyelmet a ke­resztény kultúra terjesztésének vandalizmusára, ami, hogy szükséges volt-e, a mai kor szemüve­gén át bajos eldönteni. Zeneileg is érdekes felfedezésre jutott a pogány kort illető­leg. A pogány áldozati énekekre a hittérítő papok gúnyos, nevettető szövegeket komponáltak, és híveik­kel azt énekeltették. A pogány áhítat érzé­sét ezzel a módszerrel is űzték a konok lelkek­ből. Gárdonyi ily gúnyos éneknek vélte a

”Csicseri borsó, vadlencse,

            Fekete szemű menyecske,

            Most adott Isten kezembe,

            Majd megcsókollak kedvemre”

népdalt, amelynek egy még jobban cifrázott változatát is sikerült meglelnie:

”Csicseri borsó, – vadpaszuly,

            Fekete szemű – uborka,

            ­Most adott Isten , – kurumpli,

            Majd meg is eszlek, – vörös tök.”

Ez a népdal (Limbay-dalalbum [Magyar daltár] I. kötet, 20. lap, 45. dal) lassú ütemmel játszva Gárdonyi szerint az ősi pogány himnusz.

A himnusz első sorát Gárdonyi így alakította a zenéhez:

”Isten, virraszd ránk a napot…”

A szöveg többi sora Gárdonyi tollában maradt.

De nem folytatom tovább.

Gárdonyinak egy fiókra való tibeti írással írott jegyzete (1910. április 6–július 15.) vonatko­zik pogány kori regényére. Ez írások megfejtésé­hez nem értek. De nem akadt más sem, aki meg­fejtené. Gárdonyi tibeti írása kulcsát magával vitte a sírba. Nem akarta, hogy témáját más fel­dolgozza.

Miért nem fogta toll alá a regényt Gárdonyi?

Nem azért, mert nem ért rá.

Augsburgból visszatérte után örökös fejfájá­sok gyötörték. Élénk képzelőtehetsége elhitette vele, hogy agydaganata fejlődött. Járta az orvo­sokat. Vérszegénység, érelmeszesedés, gyomorbaj, dohányzás…, ahány orvosnál megfordult, an­nyiféle diagnózis. A végén elvágtatott Karlsbadba, ahol egy Kelen nevű magyar orvos megvizsgálta és a szemébe mosolygott:

–          Nincs önnek, uram semmi, de semmi baja.

Gárdonyi meghökkent.

–          Ez lehetetlen. Hát akkor mitől fáj napo­kon keresztül a fejem?

–          Hagyja abba a dohányzást.

–          Jó éjszakát a pipának!

Megcselekedte. Nem gyújtott rá egy hóna­pig. Nem használt. A fádalmai egyre fokozód­tak.

1909-től kínlódott, bajoskodott nappalokon, éjszakákon át, s nem bírt, csak kisebb járatú no­vellatémákon munkálkodni, míg végre 1911. augusztus 4-én az Orientben egy Pósa-vacsorán Grósz Emil mellé vetette a sors. Gárdonyi bön­gészte az étlapot. Grósz Emil rászólt:

–          Géza, neked már szemüveg kell! Gyere el holnap hozzám.

Elment.

A szemüveg rögtön meggyógyította Gárdonyi fejfájását.

Örömében Grósz Emilnek küldött egy Egri csillagokat ezzel a dedikációval:

”Grósz Emil barátomnak, akinek a kezével Isten dolgozik.”

Ugyanezt küldte karlsbadi orvosának is, Ke­lennek.

Mit jelentett volna a magyar irodalomnak, ha az orvosok Gárdonyi felfájásos gyötrelmei okát hamarabb felfedezik?

Világrengés

A trónörökös meggyilkolása az íróasztalnál találja. Csak másnap reggel tudja meg Krisztus bankója elbeszélése vázolása közben. Napirendre tér fölötte. Nem sejti a hírben a világbékesség robbantószerét. Nyugodtan dolgozgat és befejezi munkáját lélekrendülés nélkül (1914. jú­nius 30–­július 8.), s közben olvasgatja Victor Hugo élet­rajzát, amelyet a felesége írt.

Ekkor éri a váratlan gyászhír: Pósa Lajos meghalt.

Utazik barátja temetésére, s azon fekete ruhá­san, szomorodott szívűen lerándul Abbáziába:

”Pihenek valamelyest!”

Abbáziából már bevonuló katonák sodorják haza. Háborús izgalmak. Zajgás. Lelkesedés. ”Éljen a háború! Le a hármas ententével. Éljen Giesel!”, ordítja az utca.

1914. július 24.

Gárdonyi naplójában csak két szó:

”Szerbiának ököl.”

De alább már mintha megbánta volna a sza­vak keménységét. Ahogy egyes ember elintézhet gyilok nélkül is akármi gonosz ügyet, mért ne intézhetnék el a nemzetek is.

”1914. aug. 1.

            Mától kezdve az V. parancsolat nem bűn.

            Általános mozgósítás – tehát háború. Civi­lizált népek között, akik már az állatvérre is tiltakozva néznek! Akiknél íratlan törvény, de mégis törvény, hogy egy vigyázatlan szóval sem okoznak kedvetlenséget az embertársnak. Akik a katonaságot középkorból maradt barbár intéz­ménynek néztük: emberek, akiknek kés van kötve az oldalára: anakronizmus! És most…

            Krisztus elfordítja a fejét a Földtől.

            A magamfajta lakója ennek a világnak ká­bultan néz maga elé: ember vagyok-e csakugyan?

            Hágai békepalota elé művészi szoborcsoport helyett egy monstruózus akasztófát állítsanak. Arra kössék fel, aki ezentúl háborút indít.

Levél

A tigrisnek

Belgrádban vagy Párisban vagy Budapesten

az állatkertben

1914. augusztus 13.

Bocsáss meg, hogy utáltalak, megvetettelek irtóztam tőled.

            De úgy gondoltam, hogy én ember vagyok, te állat vagy. Én szóval se bántok senkit, te széttéped, akit először látsz is. Az én nézésem angyaloké, a te nézésed ördögöké. Az én uram Krisztus, aki a szívére mutat, a te urad Belzebub, aki a vérre nevet.

            A világ azonban megfordult ezekben a napokban. A különbség közöttünk csak annyi, hogy te négy lábon jársz, én kettőn, s hogy te nagyobbat tudsz ordítani. De én meg ölni tudok jobban.

            Egyéb különbség nincs köztünk: bocsáss meg, hogy magamat eddig embernek neveztem.

1914. VIII. 15.

A katonák milliószámra marsolnak. Lovasok elöl és oldalt és hátul. Ágyúk közbül és szurony­erdő. Danolnak.

            Harmatcsepp nem hull annyi egy éjjel a földre, mint amennyi könnycsepp az otthonmarad­tak szeméből.

            A katonák marsolnak, danolnak.

            És az éjnek nincs annyi feketesége, mint amennyi feketeség lenne kiterítve, az a sok posztó és krepp, ami egy év múlva az özvegyeken és ár­vákon lesz látható.

            A katonák marsolnak, danolnak.

1914. szept. 7.

A háború vége.

            Ha majd minden ágyúból harangot öntenek s az utolsónak hagyott 42 centiméteressel a Krupp gyárakat lövik össze…

            Ha majd az utolsó puskával az utolsó királyt lövik agyon…

            Ha majd az utolsó kardot ott törik össze a hágai békepalotában…

            De már akkor minden embernek szárnya nő a vállán.”