Pósa asztal

Nagyapám Az élő Gárdonyiban így emlékezik a Pósa asztalról:

Kerek tábláját Szegedről gurították fel Budapestre, ékes írótollú, gömböc elnöke elé. 1895. április 24-én. A felgurítást nyomtatott betű ünnepelte Pósa-asztal címen. Nyomtatott betű: azaz folyóirat. Megjelent belőle összesen egy évfolyam és egy szám, azzal a fenyegetéssel, hogy a „jelentkező előfizetők rendőri megfigyelés alá vétetnek”.

E lapocska voltaképpen négy lapocska, (ahogy Pesten mondják: négy oldal), „időhöz nem kötött időszaki közlöny”, leleplezi az Orientben rejtőző asztaltársaság tagjait és Pósa-asztal lábra állításának történelmi részleteit. Különben ki merne arra csak gondolni is, amit a vezércikk merészen állít, hogy ti. „…a Pósa Lajos asztaltársaság nyomai a ködös ókorban vesznek el. Már Plinius megemlékezik egy athéni vizsgálatról, ahol több Posalaios megbuktatott egy Andronikus Merklerios nevű spártai timpánistát. A Posalaiosok az egész középkoron áthúzódnak, de az igazi virágzásukat csak a XIX. század végén érték el.

A kilencvenes években történt, hogy a Posalaiosok elnöki széke megürülvén, az Asztal egy tekintélyes imponáló elnök után nézett a négy folyó országában. Csakhamar felfedezték Pósa Lajos szegedi poétát, aki nevét az asztaltársaságtól vette s aki a meghívásra rögtön felutazott Budapestre, hogy az elnöki széket elfoglalja. Azóta mindig benne ül, kivéve a szombatokat, s a társaság évkönyvei feljegyezték, hogy a Posalaiosok az ő elnöklete alatt tettek szert a legnagyobb népszerűségre. Pósa Lajos nevéhez a reformok egész láncolata fűződik; ő kodifikálta a beiktatási törvényt, amelynek értelmében minden új tag számos liter bort köteles közprédára bocsátani sikerült vizsgája örömére, (egy későbbi törvény a kötelező szódavízhozatást is elrendeli); ő állította össze az új vizsgarendet, s ugyancsak ő foglalkozik jelenleg a vizsgázók egyenruhájának fontos s égető kérdésével.”

Pósa-asztal mellé telepedés nem ment egykönnyen. Furfangos újságírók ravasz kérdéseire körmönfont választ kellett kivágnia a vizsgázónak, amely sokszor bajosan sikerült. Gárdonyi Géza Göre Gábor bíró filozófiájának kifent élével eresztette tömött bajsza alól a jelöltnek az észcsavarintó kérdéseket, amelyekből csak egyet jegyzett fel Gárdonyi naplója ízelítőnek egy ma is élő író tagfelvételéről. A kérdés így pattant elő a tányér- és pohárcsengés zajában Gárdonyi komolyvonású homlokából:
– Miért harapott Éva az almába?
Nem megnevezett írónk a Pósa-asztal öreg tagjaival egyetemben összedugták fejüket, s nagy fontoskodva feszegették koponyájok belsejét a problémán. Vajjon, hát miért? A megoldása éjfél után kettőkor történt, mely ideig a jelölt úrnak fizetnie illett az asztal összes elfogyasztott itókáit, mígnem Gárdonyi elárulta a feleletet:
Bizony Éva csupán azért harapott az almába, mert:
– Nem volt neki kése.

A Pósa-asztal a millennium  idején baráti asztaltársaság volt, mely a Rákóczi úti Orient szálló éttermében jött össze. Közel másfél évtizeden keresztül a magyar irodalom és a magyar művészet jelentős, sőt néha legjelentősebb faktora, melynek országos hatása érezhető és látható volt. Fénykora körülbelül öt évig tartott: 1895-től 1900-ig. A Pósa asztal hatását Lörinczy György így foglalja össze:

„Volt olyan idő, amikor évekig Pósa Lajos és asztala nevétől, hírétől zengett és tréfáin kacagott az ország. A szép, a boldog, büszke és erős Magyarország lelkét az a szellem töltötte el, ami a Pósa-asztalból, költői, írói, művészei, tudósai és újságírói révén s a publicisztika ezerágú egyéb fényszóróján keresztül széjjeláradt: a magyar nemzeti gondolat és érzés, az erő hatalmának és a történelmi hivatás büszke öntudatának szilárd szelleme. A vidéki kulturközéppontok versengtek abban, hogy vendégül lássák Pósát és Asztalát és annak magyar ideológiáját közvetlenül megismerjék. Ennek a roppant népszerűségnek az volt az egyik titka, hogy a Pósa-asztal szerencsésen el tudta kerülni a pártpolitika gyűlölködését, ellenben ápolta és kereste azokat a motívumokat, amelyekben a szívek egyetértően és együttérzéssel találkozhattak. A párttusákba az Asztal sose ütötte az orrát, de mindenütt ott termett, ahol a magyar nemzeti ideálok kultuszának áldozhatott.” 

Tagjairól Lőrinczy György így ír:

Gyakran, csaknem estéről-estére fölkereste az asztalt Rákosi Viktor, Andreánszky Jenő, Bársony István, a tűzlelkű Kemechey Jenő, Bródy Sándor, Tábori Róbert, Salamon Ödön, Bródy Ernő, Faragó Jenő,Sebők Zsigmond,Ambrus Zoltán örökös zárkózottságával és homlokredőivel,a vidám Sas Ede, az öreg Nagy Sándor, volt szögedi lapszerkesztő, a Nagy Ibolyka édesapja, régi jó idők kiapadhatatlan regőse; ritkábban Beöthy László, Kiss József, Herczeg Ferenc, Endrődi Sándor, Márkus Miska, Horváth Gyula, Szabó Endre, Csajthay Ferenc, Berczik Árpád, Rákosi Jenő, Vértessy Gyula, Dingha Béla, Sziklay János, Gyökössy Endre meg Evva Lajos, a Népszínház akkori igazgatója, minden magyar nemzeti akció bőkezű, lelkes mecénása; de mindennap ott volt a törékeny szervezetű Vasskó Elemér, aki törhetetlen hittel és a hivatásszeretet kérlelhetetlenségével tisztogatta a magyar nyelvet s irtott minden magyartalanságot. Pedáns axiómákat szerkesztett, amiket berámáztatott, amikkel aztán a Budapesti Hírlap szerkesztőségi szobáinak falait teleaggatta. „Ne kérdezd, írta, hogy hogy nézek ki, mert kinézni csak az ablakon szokott az ember, ha jó vagy rossz színben van.” Aztán Makai Emil, Porzsolt Kálmán, Szávay Gyula, mindig friss humorával, a két Móra, Béla Henrik, Barna Dóri, Kupa Árpád, a regényíró asztalos legény, Gracza János, a szabadságharc és a Kossuth-kultusz krónikása, Heltai Jenő, Mühlbeck Károly, Gara József, Jakab Ödön, Lampérth Géza, Clair Vilmos, a párbajok országos tudósa; a szögedi írók: Tömörkény István, Békefi Antal, Kulinyi Zsigmond, Enyedy Lukács, Lakatos Sándor, Kisteleki Ede. A fővárosi zsurnalisztika csaknem valamennyi heroldja és galopinje: a nyughatatlan Neszmélyi Arthur, akit Bródy, mert a zsurnalisztikai élet láza sorvasztotta el, megható szépen siratott meg, s Lázár Lebi, aki közbámulat céltáblája volt, mert az a legenda járt róla, hogy ötezer mellénye vagy nadrágja van. A festők és a szobrászok nagyon szerettek odajárni; Feszty Árpád ott mulatta ki magát, s ő hozta magával Vágó Pált; de eljárt: Réthy, Stettka, Csók, Hollósy, Ujváry, Bruck, Baditz, Thorma, Basch, Roskovics, Magyar-Mannheimer, Katona, Mesterházy, Margitay, Nógrády Antal, Faragó József, Márk Lajos, Linek Lajos, Molnár Árpád. Aztán a szobrászok, akiket közönségesen csak kőfaragóknak hívtak: Fadrusz, Zala, Róna. Fadrusz sohase beszélt a művészetről, mindig az ősi magyar rovásírást firtatta, miközben szép oroszlán-fején kidagadtak az erek. Donáth Gyula volt a magyar nyelv halhatatlan kerékbetörője; a bánhidai Turul-emlékművet ő alkotta, s bár a pezsgőnek a nevét sohase tudta megtanulni, de azért következetesen és annál szorgalmasabban fogyasztotta a pözsgét. A színészek közül kivált Kassai Vidor és Szirmai Imre volt mindennapos; meg Szép Aladár, aki a hegedűhöz jobban értett, mint a színjátszáshoz, s aki a fenomenális szépségű színésznőnek: Mátray Laurának volt a fia s korán agyonmulatta magát. A tudósok közül emlékszem Herman Ottóra, aki a madarakról szóló könyvén dolgozott; Kuzsinszky Bálintra, aki már akkor is neves tudós volt, Lendl Adolf pedig országos állatkitömő, amiért tréfásan félelmes renomét nyert az Asztal humoristáinál. Néha, a jókedvű dáridók mámoros extázisában, a dal és zene harmóniája közé éktelen állati üvöltéseket hallatott, amik az ellentéténél fogva hihetetlenül nevetségesek voltak és kitörő hahotára ingereltek és késztettek.

Comments are closed.