Nagyapám  Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Lányi Gézáról.

Kiruccanások Pestről

A vidéki emberek hamar egymásra lelnek a főváros forgatagában. Örömmel köszöntenek, üdvözölnek, s ha otthon csak az egyjárdataposás kapcsolta is össze őket, majdhogy egymás karjaiba nem rohannak meglepetésükben. Érthető is. Az, akire rátaláltak, a kisvárosnak, falunak ugyanazt a részét hordja lelkében, mint ők. Mindketten csak kőpaloták közé tévedt idegenei a nagyvárosnak.

Hogy a maradhatatlan vérű Gárdonyi hogyan bírta idegekkel a nagyvárost, csak a naplójából érthetjük meg. Alig akad hónap, hogy ki ne ruccant volna valahová egy-két napra. Ha máshová nem, leszaladt vonaton Győrbe gyermekei látására, kiket a rideg törvény 7 éves korukig anyjuknak ítélt. Gárdonyi 1893. augusztus 25-én érte meg azt a jelenetet, amelyiket A borban színpadra vitt, mikor Mihály bácsi a szekérrel a ház elé állva kérdi Baracsot:

– Gyühetnek?

– Gyühetnek – szólt vissza Baracs zengéstelen hangon, s lerántja ujjáról a karikagyűrűt, s odavágja Szunyogh Rozi lába elé.

E jelenet után Gárdonyi csak havonta egyszer láthatta gyermekeit. Ha több ideje kerülközött, elrándulgatott békességesebb vidékek felé is. Szegedre, Aradra. Nyaranta meg édesanyját látogatta meg Szőlősgyörökön. 1893 júliusában Rohicson járt egészségét foltoztatni, majdnem egy hónapig. Utána Siófokon üdült. Vasúti szabadjegyét higanytermészetéhez mérték. Utazgathatott az országban, amerre jólesett.

Fesztyékkel való ismeretsége idején a budapest–komáromi vonalat még gyakrabban járta. Feszty Árpád tanyájának, Kingyesnek felfedezése (1894. szeptember 12.) Pósával és Lányi Gézával ugyan nem a legszerencsésebben sikerült, mert egy holdvilágos éjszakát végigkocsikáztak a békazenés nádasban, míg végre a fiakkeressel együtt az álmosságtól kimerülve, a fiakker elé akasztott lócsontváz eltévesztette a helyes utat, és rálelt Feszty sárfészkére.

A kingyesi kirándulás nógató bizalmat öntött vállalkozó szellemébe. Olaszországnak is nekiutazott, egyedül. Velence művészien fodrozó hószínű házai, lóherelevelű ablakai, utcai tengere álomvilág ígéretével csalogatta. (1895. április 20–27.) De ily hosszú járatú kirándulásokra, ha folyton vágyott is, lefékezte vágyait erszénye.

Micsoda öröm volt számára, mikor az Otthon hírlapírói körében Bársony Pistát megismerte. Úgy tekintett rá mint a saját falujából akadt atyafira, a másik atyafira az Emke-sarok forgatagában. Szerette volna, ha a villamosok, kocsik megállnak, s megvárják, hogy kibeszélgethessék magukat az otthonvalókról. Mert Bársony Pista vidékisége az első pillanatra éppúgy lerítt az arca szögletes csontjáról, mint Gárdonyié. Megtalálták egymást.

Ahogy Bródy Sándor rohant annak idején az ő Gárdonyijával Jókaiékhoz, Gárdonyi az ő Bársony Pistájával ugyanazt cselekedte. Ő is rohant vele Jókaihoz. A különbség csak az, hogy Gárdonyi megmaradt félszeg néptanítónak Jókai írótolla csarnokában, Bársony Pista pedig a furfangos vadász éles szemével észrevette a könyvek hátára vetett hegedűt, s még mielőtt visszatetszőnek gondolták volna szófukarságát, oly gyönyörűen zendített rá, annyi művészettel, hogy minden társadalmi konvenciót kiforgatva, éjfélig hegedült Jókainak. (1895. január 21.)

Bársony Pista, a vadász nem hagyhatta viszonzatlanul, hogy a hegedűjével így célba talált. Elcsalta Gárdonyit az ő szalonjába: Fülöpszállásra, a nádasba. (1895. augusztus 15.) Kezébe nyomott Gárdonyinak egy rettenetes kétcsövű mordályt, nyakába akasztott egy tölténytáskát, tele patronokkal, hogy Gárdonyi a súlyos teherbe majd beleroskadt. Alig tudott megindulni, s a tizedik lépésnél már átrendezte a puskát balra, a patronokat jobbra, hátha úgy könnyebb. De bizony, nehéz volt az úgy is annak, aki nem szokta.

Rövid bandukolás után Bársony Pista a fülöpszállási réten előkeresett a zsebéből egy ív papirost, s rárajzolt cikázó vonásokkal egy madarat, kiakasztotta egy faderékra.

– No, Göre. Most így fogod a puskát. Így húzod fel a kakast. Így célzol és így állsz neki szét vetett lábbal. A fegyvert válladhoz szorítod. Erősen. A csövön végigsiklik szemed, és lősz.

Gárdonyi felemelte a fegyvert.

Célzott.

Lőtt.

A papírosmadár testén apró, fekete pontok sűrűsödtek.

Gárdonyi talált.

Bársony Pista csodálkozott.

Ballagtak odébb. Bársony egy csalitos szélén vizsgálódásaiba elmerült bábaszarkát pillantott meg.

– Látod azt a madarat? Bábaszarka. Célozd meg.

Gárdonyi célzott. Lőtt.

A szarka lebukott.

Bársony Pista megint csodálkozott. Gárdonyi is.

Bársony azon csodálkozott, hogyan sikerült ezt Gárdonyinak így eltalálnia. Gárdonyi meg azon, mit lehet azon csodálkozni, hogy ő a szarkát eltalálta.

Beültek a csónakba. „Kákás víz. Vízililiom. Árnyékként megjelenő vízivadak.” (Napló.)

Itt már nehezebb a feladat. Mozgó csónak. Mozgó cél.

– Nézd, ott egy búvármadár – susogja Bársony.

– Lőhetem? – kérdi halkan Gárdonyi.

– Próbáld.

Gárdonyi lőtt. A búvár ráterült a vízre. Talált. Ezenkívül ejtett még egy vörösfejű rucát, még egy kis búvárt, egy szárcsát és röptében egy kis halászkát. Eredmény: hat lövésből hat találat. Ilyet még nem látott Bársony mester.

Gárdonyi nem állta meg szó nélkül.

– Te Pista, ez a fegyver meg van babonázva. Annyira tudja már, hová kell lőnie, csak feléje tartom a célnak, és talál.

– No, majd mindjárt meglátjuk.

Egy fecske röppent el fölöttük a magasban. Isten madárkája. Bársony Pista ráfogta a puskáját. Hosszasan célzott. Lőtt. A fecske lebukott.

– Ezt csináld utánam.

Gárdonyi jó megfigyelő szem. Észrevette, hogy Bársony Pista akkor sütötte el a fegyvert, mikor a fecske röppenésében hullámvölgybe lendül. Célzott. A fecske nyílként csapódott alá a magasból.

– Hihetetlen! – álmélkodott Bársony. – Nocsak, még egyszer.

Gárdonyi célzott. Hosszasan. Ismét egy fecske forgott le az égboltról.

– Ilyet még nem láttam! – csóválta a fejét a fővadász.

Gárdonyi ismét fecskére célzott. Hosszan. Hosszasabban, mint előbb. A fecske eliramlott. Másnap reggel, ahogy Bársany Pista fülöpszállási tanyája ajtaján kilépett Gárdonyi, az ereszet fészkén lát egy fecskét. A mellén piros vércsík vonatik végig. Bágyadt, beteg szemével rápillant Gárdonyira, vádolón.

Gárdonyi sohase vadászott többé. Szégyenkezve, sajnálkozva rejtette fiókjába Bársony Pista felszabadító bizonyítványát:

„A legkomolyabban bizonyítom, hogy Gárdonyi Géza barátom hallatlan rekorddal végezte itt első vadászatát. Az első nyolc lövésre, amit életében tett, lőtt egy próbacentrumot, azután egy bábaszarkát, azután röptében egy kis halászkát, meg két fecskét, továbbá a vízen két kis búvárt, egy vörösfejű rucát, meg egy szárcsát. A kilencedik lövést végre elhibázta.

Fülöpszállás. Balassi-rét.

1895. aug. 15.

Bársony István

Gárdonyi valahányszor rápillantott az írásra, eszébe villant a véres vonalka a szomorodott madárszív fölött.

A magyar operett (1900. július 16–21.)

Gárdonyi Géza úgy álmodta meg a magyar operettet, hogy a szövegét is megírta, és beletemette a neki legkedvesebb színjátékába, a Karácsonyi álomba.

A 1900. év tavaszán mintha Gárdonyi színmű­ciklus írásához fogott volna. Négy színjátékot teremtett meg gyors egymásutánban. A bor jófor­mán még készen sem volt: igazítások, simítások, csiszolgatások hiányoztak belőle, mikor egy kánikulai forróságú éjszakán (1900. július 16-án) megjelentek álmában a csörgős botú, csillageresztő betlehemes gyerekek. Hogy hogyan került össze az aratásidő meg a havas karácsony, csak azt tudná megfejteni, ki az álmok délibábjainak filmjét per­geti. Azt álmodta a betlehemesekről, hogy lenge gyolcsruhában, papirossüveggel, didergető hideg fehér éjszakában bolyongva elérkeznek a Nemzeti Színház színpadának bíborszínű bársonykárpitja mögé, ahol éppen az ő mesejátékát, az Árgirus király­fit próbálják. Gárdonyi megijedt.

– Ezek a kölykök még itt megzavarják a próbát!

Eléjük állt:

– Takarodjatok innen kifelé! No! Nem halljátok! Takarodjatok innét!

A betlehemes gyerekek süket füllel bámul­nak reá, s ahelyett, hogy szétrebbennének, feltó­dulnak a színpadra. És a színészek közé vegyülve eljátsszák a maguk kis egyszerű falusi játékát. A színészek segítenek nekik. A zenekar is beleját­szik a falusi nótába. És előperdül a színpadon a Karácsonyi álom.

Mikor megébred, a hajnali nap sugara tűz ágyára. Ablaka nyitva. Előtte fenyők lombsátora leheli a gyantaillatot. Az ágak tűin a harmat­gyémántok csillognak. A kelő nap Árgirus királyfi palotájának csillogó ragyogásával szökken szét a szoba virágos szőnyegein, a zongorán, a képeken. Szendergésében álmára gondol, az az ötlete tá­mad:

– Milyen pompás volna ezt az álmot, ezt a karácsonyi parasztjátékot a mesék bűbájosságával megtarkítva a színpadra ölelni. Így, ahogy az álom szárnyán most elém suhant. Mennyi szín, ellentét, hangulat egy ilyen színműben! Micsoda zenét le­hetne ehhez komponálni! Megteremteném vele a magyar operettet!

Magyar operett!

Így szerepel a naplójában.

És ahogy megálmodta, az álomvilágból ki­kapkodta tollával a jeleneteket. Bal karjára könyö­kölve kemény rajztömbre kapcsolt ívpapírosra írta. Lám, milyen jó, hogy a tintája is ott áll éjjeli asztala fehér márványlapján, mint valami varjú a fehér havon. Rézágya hullámos mezejét csakha­mar szanaszét heverő telerótt papiroslapok foltoz­zák. Kerül belőlük a szőnyegre is. A zongora fe­delére is. Később a mosdóasztalra is. Szétrakogatta a megírott leveleket, mert hol itt, hol amott tűz­delt közbe egy-egy gondolatot.

Így készül el délig az első felvonás. Nagy része nem is prózában, hanem mindjárt versben.

Gárdonyi édesanyja benyit.

– Már delet harangoznak!?

– Ne zavarjatok! – int Gárdo­nyi.

A família ismerte már ezt az ellegyintő kézmozdulatát. Ilyenkor nem szabad szólni. Aki jött, tűnjön el. Majd jelentkezik mag­tól, ha az ihlete is megunja! És folyik a teremtő munka Gárdonyi tollából. Délután kettőkor végre megcsörren a villanycsengő. Kész az első felvonás. Tökéletesen.

Nosza, gyors öltözködés.

Gyors ebéd.

Délutáni pihenés. Aznap már nem dolgozik semmit.

Másnap estig kész a második felvonás első fele is.

A közepénél azonban megakad. De ez nem aggasztja. Nem erőlteti a munkát, hiszen az agyában a két felvonás cselekménye már be van raktározva. A harmadik felvonás meg majd jön magától. Tapasztalata szerint az erőltetett gondolkodás fáradt kovácsa az ötleteknek.

Negyedik nap újra megragadja az alkotó hangulatot. Teremtő képzeletének e vágyott pilla­nata éjszaka lebben elő. Éjféltől reggelig megírja a harmadik felvonást, és reggelizés után a második felvonás befejezését.

Három nap, s a Karácsonyi álom kész!

Ez a „kész!” micsoda megnyugvás Gárdonyi­nak…

A bort még jóformán el se fogadta a Nem­zeti Színház, máris itt a következő. Ha Beöthy László elfojtott ítélete nyíltra fordul, eléje terít­heti majd ezt az operettet, kárpótlásul az előlegért, amelyet Beöthy ráerőszakolt.

A Karácsonyi álom már régen a fiókba került, a kiadásra váró kéziratok csomójába, mikor Gár­donyinak eszébe ötlött:

„Valami hangulatkeltő előjátékfélét kel­lene bevezetőnek szerkesztenem, ami megmagya­rázza, hogyan kerül a magyar paraszt Jeruzsá­lembe és mit keres a hortobágyi gémeskút a pálma­fa árnyékában.”

Ezzel az előszóval meggyűlt a baja. A színdarabjával összesen nem vesződött annyit, mint a jóval később írott prológussal. Neki­fogott ő tízszer is. De képtelen volt újra belehelyezkedni színműve gondolatkörébe. A teljes de­cember ráment. (1901. december 3–30.) Ekkor se volt vele megelégedve. Fél évvel később júniusban összetépte. Újat írt. (1901. június 15–17.) Megint nem jó. Ismét másképp forgatja a belépőt. (1901. július 17.) Ez se tetszik. Áthúzza.

„Nem elég színszerű!”

Ír még mozgalmasabbat. (1901. augusztus 12–14.) Végre (1901. augusztus 30-án) írógépen írja a neki is tetszőt.

E nagy válogatás oka, hogy közben Párizsba utazott egy hónapra. A külföldi út teljesen kiza­varhatta agyából a magyar karácsonyi hangulatot. A Jézus-várást. Mindezt tetézte bosszúsága a betlehemes játékkal: Gárdonyi még A bor színre­hozatala előtt szerette volna lapban közöltetni a da­rabját. Ezzel a kedvesebb és ünnepibb han­gulatú témával a színházjáró közönségnek előre je­lezni óhajtotta, hogy nem csak paraszttémához ért. A Pesti Hírlap azonban, nagy megrökönyö­désére, nem engedte karácsonyi száma bőséges terét Gárdonyi műve számára lefoglaltatni. Gárdonyi emiatt meg is neheztelt Légrádyra. A következő regényét ezért vitte át a Budapesti Hírlaphoz.

A Karácsonyi álom operett megzenésítését Gárdonyi Lányi Géza barátjától várta. Mikor a színmű egyetlen dalát, a Magános fa a pusztában álldogált Dankó felrakta a zenélő öt vonalra, Gárdonyi megígérte Lányinak, hogy neki is ad majd szöveget, csak ne békétlenkedjen.

Íme, az alkalom.

Gárdonyi maga olvasta fel Lányinak az ope­rettet. (1900. július 21.)

A felolvasást váratlan, kellemes meglepetésnek szánta Lányi számára.

Hát az is lett: meglepetés.

Lányi a végszónál fanyaran mosolygott.

– Ez nem operett. De még csak nem is szín­mű.

– Hát mi a pokol?

– Verses legenda.

Gárdonyi meredt szemmel bámult reá. Akaratlan könny csordult ki a szeméből csodál­kozásában.

Mikor Lányi elment, az „operett” szót dühö­sen áthúzogatta. Törölte.

– Hát ha nem operett, akkor betlehemes játék.

A Karácsonyi álom előadatásával még több baj volt, mint A boréval. Beöthy utóda, Keglevich direktor félt a vallásos érzékenység érintésétől. Baál isten imádása, Mária, Szent József színpadi szerepeltetése és más templomos érzések szín­játékká formálását Keglevich nem érezte rendjén­ valónak. Tartott tőle, hogy sértő lesz a katoliku­sokra. A Karácsonyi álom elkerült Mailáth püs­pök asztalára. A püspök örömszívvel üdvözölte az új darabot és a siker után meleg kézszorítással a szerzőt.

Hogy a siker magasabb emeletére a Karácsonyi álomnak feljutnia nem sikerült, ennek oka: szezonda­rab.

Karácsony!

Ki jár karácsonyfa-vásárlás idején szín­házba?

Dankó Pista–Lányi Géza

Szeged óta nem került szóba Dankó Pista, pedig Gárdonyinak épp annyira a szívéhez nőtt, mint Pósa. Csak Dankót esténkint elfoglalta a „művészet”. A kiállításkor az Ősbudában aratta a di­csőséget, utána meg a Wekerle kávéházban, ami­ből látható, hogy ő is éppúgy otthagyta Szegedet, a halászlé-várost, mint a többi csillag, akik Mik­száth, Pósa ragyogása idején annyian rajzottak már a Tisza-parti Párizsban, hogy szinte alig fértek föl a város egére.

Dankó utánalépett Pósának, Gárdonyinak, azért is, mert neki szöveg kellett. Szöveg nélkül nem volt cigány Dankó. Dankó szövegéhsége betömhetetlen volt. E telhetetlensége miatt meg is neheztelt Gárdonyi egyszer Dankóra, de szeren­csére csak a naplójába bosszankodta bele ezt a ne­heztelést:

„Délután nálam volt Dankó a feleségével. Megint nóta kellett neki. Meg is írtam. Ha ez nem kellett volna, meg se látogatott volna. Ilyenek az emberek.” (1896. augusztus 31.)

De szedte a sátorfáját Dankó, azért is Szegedről, mert neki nemcsak nóta kellett, hanem még más is: zenekritikus és korrektor. Olyan, aki a magyar dal varázsát érzi. A magyaros dallamot érti. Ilyen ember Gárdonyin kívül Dankó szerint más e földkerekségén nincs! Nem is adott ki Dankó Pista egyetlen nótát sem addig, míg Gár­donyi nem mondta rá: „Pista! Ez gyönyörű! Kiadhatod!”

Az egri Gárdonyi-múzeumban 59 Dankó-­nóta eredeti kézirata tanúskodik, ki volt Gárdonyi Dankónak. Miket, hogyan javítgatott Dankónak öt vonalra aggatott póklábain Gárdonyi, s mennyi vita, levélváltás térült-fordult közöttük, míg megállapodtak, melyik vonalra akasztják a hang­jegyet. Mindezt igazolja Gárdonyi és Dankó jó köteg­nyi levelezése.

Gárdonyi zenekedvelő társaságában Budapes­ten még egy új tag jelentkezett: Lányi Géza cim­balmos. Dankó cigány mindig irigységgel lesett Lányira. Irigyelte tőle Gárdonyi barátságát. Lányi meg cimbalmosirigységgel lesett Dankóra. Iri­gyelte tőle Gárdonyi barátságát. A két muzsikus féltékenysége mulattatta Gárdonyit. A düh Lányi­ban drótidegeken táncolt. Dankóban meg gyenge húrokon. Először az Új Idők pályázatán (1895 júniusában) robbant ki köztük a háborúság, amikor 300 magyar nóta közül Dankó Pista Zúg a szélvész, háborog a Ba­laton dalának ítélte a 200 forintos babért a Herczeg–Pósa–Gárdonyi-hármas bíróság. Ebbe az ítéletbe a drótidegek belepattogtak. Lányi sápad­tan járt hónapokon keresztül. Gárdonyit az utcán levegőnek nézte, mígnem Gárdonyi a Magyar Hír­lapban cikket eresztett meg: Dankó Pista hegedűjének nincs párja e földön, de Lányi Géza cimbalmá­nak se. Mindkettő király a maga birodalmában.

Tetszett a cikk Lányinak. De ekkor meg Dankó savanyodott el tőle, hogy őt Gárdonyi Lányi­val egy szintre hozza. De azért nem mert róla szólni Gárdonyinak. Magába fojtotta a prüszkö­lését.

Gárdonyi leolvasta a cigány észjárást Dankó arca színe feketéjének sárgába borulásáról. Mikor legközelebb Dankó szövegért kilincselt, fanyar mosolygással nyújtotta át neki Gárdonyi a szöve­get:

„Hét országban nincsen olyan cimbalmos

Mint a híres Lányi Géza cimbalmos…”

Dankó nem mert ellenkezni. Megírta a ze­nét. De ez a zeneszerzés se múlhatott el vita nél­kül. Dankó Pista még a tüdeje foltoztató olasz­országi útján sem állhatta, hogy ne magyaráz­kodjon s ezzel ne húzza-halassza a Lányi-nóta megjelenését. Íme:

„Kedves Gézám!

A kedvedért megteszek mindent. De azt mon­dom neked, hogy mind a ketten nagyot vétkezünk a magyar nemzet ellen, ha azt a cimbalmos-nótát úgy nem hagyjuk, mint ahogy először megszüle­tett, azután Lányit is megfosztjuk attól a gyö­nyörtől, hogy a róla szóló nótát széltében-hosszá­ban énekeljék. A nóta, ahogy te kireparáltad, soha se fog elterjedni, mert annak igazán a magas mennyországba jár a vége s egy rezerva torok is kellene hozzá, hogy ha az egyik megreped, hát kéznél legyen a másik. Ellenben, ha úgy, mint én azt először megkomponáltam, el nem terjed, hát ünnepélyesen kijelentem, hogy a földhöz vágom dalköltői tollamat és sohse veszem a kezembe. Azért az Istenre kérlek, akinek a magyar nótára gondja van, hagyjuk úgy, mind a nótát, mind a verset, ahogy azt először az Isten megadta.

Annak a sok pénznek, amit írtál, hogy a hangversenyből kapok, már abból a hangverseny­ből, ami elmaradt s amit megjósoltam neked: mondom, annak a sok pénznek egy zsákot vettem és abba’ fogom tartani.

San-Remo, 1899.                                          

Ölel igaz barátod

Pista.”