Nagyapám  Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Feszty Árpádról.

Örök naptár (1894. március 20.)

Magyar Hírlap-os megelégedettsége napjaiban Göre Gábor uram tollpörcögtetése mellett Gárdonyi öröknaptárt eszel ki, hogy aki boldog, 3301 esztendeig élvezhesse a napokat, aki meg boldogtalan, megvigasztalódjon: „De jó, hogy életem nem fog 3301 esztendeig tartani!”

Az öröknaptár a kalendáriumok kalendáriuma, Gárdonyi Géza találmánya. Gárdonyi Géza ötletéből sarjadt. A hosszú élet titkát már Szegeden megoldotta, de William Black dr. megoldása csak akkor tökéletes, ha hiszékeny olvasóinak a napokat is előszámlálja. Legalábbis a 3301. esztendőig. Mikor az első példányt a nyomdagép kifordította, hirtelen eszébe villant mindig naptárínségben szenvedő sárvári principálisa, s elhatározta, hogy küld neki egy 3301 évre szólót. Meg is írta az ajánlást:

„Idősb Barabás Györgynek, egykori kedves principálisomnak: Kívánom, hogy az utolsó dátumig használhassa. Gárdonyi.”

A naptárba Gárdonyi gazdag aratásos reményét veti. Ötletéből aranyhullást vár.

De eredménytelenül.

Kitűnt, az öröknaptár elképzelésnek jó. De sikernek rossz.

A munka 3301 évig is eltartó kemény papiroslapokon készült. A címlap Gárdonyi Géza illusztrációjával. A naptár azon az elven épül, hogy minden hetedik évben ugyanezzel a nappal kezdődik az év, így a hónap minden napja egyező. Az év napjait tehát hétféle változatban összeállítva kész az öröknaptár. A vonatkozó éveket a hónapok fölött végigsorakoztatjuk. Amelyik év lejárt, azt a könyv tulajdonosa egyszerűen áthúzza.

Eddig rendben is lenne az ötlet. De közbeszól a szökőév.

Ezen is segít Gárdonyi.

Szökőévben március elsején átugratunk a következő évszámra.

Ezt az átugrást már nem értette meg a közönség.

És még egy hiba, amire nem számított.

A naptárak után 1894-ben évi illeték járt az államkincstárnak, bélyegekben leróva. Gárdonyi naptára 3301 évig jelzi az időt. A pénzügyi hatóságok 3300 év adóját egyszerre követelték Gárdonyi Gézán. Ily alapon az öröknaptár ára könyvben és adóban egy ház árára dagadt. Mire Gárdonyi a naptárilletéket fináncértelemhez idomította, már benne járt az idő az öreg márciusban, s mindenki kijózanodott az öröknaptár kívánatossága gondolatából.

A naptárnak azonkívül még egy nevezetessége, hogy soha el nem kopik. Amikor Gárdonyi IX. Gergely pápa ihletével öröknaptárának a szentjeit piros vagy fekete betűkbe öltöztette, csodálkozva látta, hogy az ő szerencsétlen halállal kimúlt (1893. augusztus 10.) Árpád öccse nevének se pirosba, se feketébe öltözött szentje nincsen a listáján. De hogyan is lehetne, hiszen a honszerző Árpád a Hadúr szentje, fehér lovat áldozó büszke pogány. Nem igazság, hogy a honszerző ősnek, az én kedves Árpád öcsém patrónusának névnapja vesszen. Mikor köszöntsék fel Árpádot a női ideálok? Mikor koccintsanak vele a víg jó barátok? A magyar nemzetnek is illik, hogy Árpád neve legalább évente egyszer emlékezetébe forduljon, még akkor is, ha nem kereszt előtt áldozott, amiről a honszerző magyar legkevesebbet tehet.

Gárdonyi ceruzája IX. Gergely pápa művén javított. Az öröknaptárába Árpád nevét január 5-ére, Árpád születése napjára berótta, és kirántotta a helyéről Szent Simont, akinek ez a kalendáriumcsinálás legkevésbé fájhatott, mert hisz Simonból akad az évben még éppen elég. Ziegler Árpád ugyan nem élvezhette a névnapjait. Azonban Gárdonyi jó barátja, Feszty Árpád, A magyarok bejövetele nagy kvalitású piktora különösen örvendezett, hogy Gárdonyi nevének is, és fő műve alakjának is helyet szorított a szentek seregében.

A Feszty-körkép

A Magyar Hírlap politikairiporter-szerepét nem sokáig bírta. A naponta parlamenti ülésekre járogatás és az ott tétlenkedés nem Gárdonyi természetének való. Nyugodt honatyavérre mérték ki azt, és nem ideges újságíró-szervezetre. Mert a honatya mögött az ősöktől öröklött búzatáblák akkor is megnőnek, ha tulajdonosuk akár otthon csücsül, vagy akár Pestre jár a császárt lébe mártogatni. De Gárdonyinak nem voltak tanyás ősei és egyéb, ily ekeszarvhoz illő nemes és gazdag elődei. Gárdonyi maga szántott és maga vetett. Szántott tollbarázdákat. Vetett gondolatokat. Új alkuba fogott hát a Magyar Hírlapékkal (1894. május 29.), s kiharcolta független idejét tollának és önmagának. Négy tárca és két Göre – havonkint egy százas. Ennyi elég a mindennapi kenyérre Gárdonyinak. Negyvenet még hozzátold az Én Újságom, s élhet vígan minden kalitka nélkül a szabadság mezején.

Miután ideje függetlenségét Fenyő Miksa főszerkesztőéktől így megszerezte, egyéb hasznos foglalkozás után nézett. Mert a feladatot, amelyet a Magyar Hírlap alkuja rárótt, ha jól nekiveselkedett, két nap alatt készre teremtette. Szerencséje volt Gárdonyinak, hogy Árpád apánk seregestül, asszonyostul, Szvatoplukostul az ezeréves kiállításra Feszty művészi buzgólkodásából a kelleténél két esztendővel hamarabb érkezett. Ami vagy onnan van, hogy honfoglaló ősünk táltosai az ezerig számolásnál eltévesztették a rovást, vagy pedig, hogy Árpád apánk pontos ember lévén, seregét és Szvatoplukját hamarabb iderendelte, nehogy a nemzeti nagy emlékezetből kiessen. Gárdonyi Géza vállalkozott rá (1894. május 18-án) hogy Árpád vezér magyarjainak dolgát legalább addig az óráig intézi, míg Árpád apánk büszke fehér lován meghallgathatja az ezeréves fennállást megnyitó Gotterhaltét. Aztán majd elválik, hova fordul a helyzet, visszatér-e Árpád a sírjába, vagy tovább is köztünk marad.

A Feszty-körkép titkársága az irodalom vezérének, Jókai Mórnak szalonjába vezette be Gárdonyit. Feszty Árpád, A magyarok bejövetele körkép megteremtője Jókai veje lévén hetenkint megfordult Gárdonyi, a nagy író otthonában. Gárdonyit először Bródy Sándor mutatta be a Jókai családnak. Bródy Sándor volt az, aki Gárdonyit Fesztynek a körképtitkárságra ajánlotta. Gárdonyi egyszerű falusi életével úgy nyitott be Jókai írói hajlékába, mint a mesebeli hetedik kisfiú a tizenharmadik szobába. Félénken lépte át a küszöböt, s ha rápillantott a nemzet csodálatos földi kincsére, az irodalom aranytollal, aranylélekkel, mesemondó nyelvvel megáldott alakjára, mintha ránehezült volna lelkére a boszorkányos félelem s megremegett volna, hogy az őt innen ki fogja kergetni.

Pedig hát mit láthatott Jókaiéknál?

Egyszerűséget. Barátságot. Szeretetet.

Igaz, hogy akkor Gárdonyi még nem volt csodálni való. A kopott újságírócska füle mellett akkor még csak ceruza volt, vagy toll, és nem babérlevél.

A felejthetetlennek rajzolt első belépő is olyan kispolgárias jelenetben történt, hogy még Gárdonyi naplója sem keres hozzá cicomás szavakat.

 „(1894.) jún. 23. Este az öreg Jókait, Fesztyéket Tubával (komáromi képviselő) vacsoránál találtuk. A pirítósban én is részt vettem. Mert a földi istenek pirítóst esznek.”

Kiruccanások Pestről

A vidéki emberek hamar egymásra lelnek a főváros forgatagában. Örömmel köszöntenek, üdvözölnek, s ha otthon csak az egyjárdataposás kapcsolta is össze őket, majdhogy egymás karjaiba nem rohannak meglepetésükben. Érthető is. Az, akire rátaláltak, a kisvárosnak, falunak ugyanazt a részét hordja lelkében, mint ők. Mindketten csak kőpaloták közé tévedt idegenei a nagyvárosnak.

Hogy a maradhatatlan vérű Gárdonyi hogyan bírta idegekkel a nagyvárost, csak a naplójából érthetjük meg. Alig akad hónap, hogy ki ne ruccant volna valahová egy-két napra. Ha máshová nem, leszaladt vonaton Győrbe gyermekei látására, kiket a rideg törvény 7 éves korukig anyjuknak ítélt. Gárdonyi 1893. augusztus 25-én érte meg azt a jelenetet, amelyiket A borban színpadra vitt, mikor Mihály bácsi a szekérrel a ház elé állva kérdi Baracsot:

– Gyühetnek?

– Gyühetnek – szólt vissza Baracs zengéstelen hangon, s lerántja ujjáról a karikagyűrűt, s odavágja Szunyogh Rozi lába elé.

E jelenet után Gárdonyi csak havonta egyszer láthatta gyermekeit. Ha több ideje kerülközött, elrándulgatott békességesebb vidékek felé is. Szegedre, Aradra. Nyaranta meg édesanyját látogatta meg Szőlősgyörökön. 1893 júliusában Rohicson járt egészségét foltoztatni, majdnem egy hónapig. Utána Siófokon üdült. Vasúti szabadjegyét higanytermészetéhez mérték. Utazgathatott az országban, amerre jólesett.

Fesztyékkel való ismeretsége idején a budapest–komáromi vonalat még gyakrabban járta. Feszty Árpád tanyájának, Kingyesnek felfedezése (1894. szeptember 12.) Pósával és Lányi Gézával ugyan nem a legszerencsésebben sikerült, mert egy holdvilágos éjszakát végigkocsikáztak a békazenés nádasban, míg végre a fiakkeressel együtt az álmosságtól kimerülve, a fiakker elé akasztott lócsontváz eltévesztette a helyes utat, és rálelt Feszty sárfészkére.

A kingyesi kirándulás nógató bizalmat öntött vállalkozó szellemébe. Olaszországnak is nekiutazott, egyedül. Velence művészien fodrozó hószínű házai, lóherelevelű ablakai, utcai tengere álomvilág ígéretével csalogatta. (1895. április 20–27.) De ily hosszú járatú kirándulásokra, ha folyton vágyott is, lefékezte vágyait erszénye.

Micsoda öröm volt számára, mikor az Otthon hírlapírói körében Bársony Pistát megismerte. Úgy tekintett rá mint a saját falujából akadt atyafira, a másik atyafira az Emke-sarok forgatagában. Szerette volna, ha a villamosok, kocsik megállnak, s megvárják, hogy kibeszélgethessék magukat az otthonvalókról. Mert Bársony Pista vidékisége az első pillanatra éppúgy lerítt az arca szögletes csontjáról, mint Gárdonyié. Megtalálták egymást.

Ahogy Bródy Sándor rohant annak idején az ő Gárdonyijával Jókaiékhoz, Gárdonyi az ő Bársony Pistájával ugyanazt cselekedte. Ő is rohant vele Jókaihoz. A különbség csak az, hogy Gárdonyi megmaradt félszeg néptanítónak Jókai írótolla csarnokában, Bársony Pista pedig a furfangos vadász éles szemével észrevette a könyvek hátára vetett hegedűt, s még mielőtt visszatetszőnek gondolták volna szófukarságát, oly gyönyörűen zendített rá, annyi művészettel, hogy minden társadalmi konvenciót kiforgatva, éjfélig hegedült Jókainak. (1895. január 21.)

Bársony Pista, a vadász nem hagyhatta viszonzatlanul, hogy a hegedűjével így célba talált. Elcsalta Gárdonyit az ő szalonjába: Fülöpszállásra, a nádasba. (1895. augusztus 15.) Kezébe nyomott Gárdonyinak egy rettenetes kétcsövű mordályt, nyakába akasztott egy tölténytáskát, tele patronokkal, hogy Gárdonyi a súlyos teherbe majd beleroskadt. Alig tudott megindulni, s a tizedik lépésnél már átrendezte a puskát balra, a patronokat jobbra, hátha úgy könnyebb. De bizony, nehéz volt az úgy is annak, aki nem szokta.

Rövid bandukolás után Bársony Pista a fülöpszállási réten előkeresett a zsebéből egy ív papirost, s rárajzolt cikázó vonásokkal egy madarat, kiakasztotta egy faderékra.

– No, Göre. Most így fogod a puskát. Így húzod fel a kakast. Így célzol és így állsz neki szét vetett lábbal. A fegyvert válladhoz szorítod. Erősen. A csövön végigsiklik szemed, és lősz.

Gárdonyi felemelte a fegyvert.

Célzott.

Lőtt.

A papírosmadár testén apró, fekete pontok sűrűsödtek.

Gárdonyi talált.

Bársony Pista csodálkozott.

Ballagtak odébb. Bársony egy csalitos szélén vizsgálódásaiba elmerült bábaszarkát pillantott meg.

– Látod azt a madarat? Bábaszarka. Célozd meg.

Gárdonyi célzott. Lőtt.

A szarka lebukott.

Bársony Pista megint csodálkozott. Gárdonyi is.

Bársony azon csodálkozott, hogyan sikerült ezt Gárdonyinak így eltalálnia. Gárdonyi meg azon, mit lehet azon csodálkozni, hogy ő a szarkát eltalálta.

Beültek a csónakba. „Kákás víz. Vízililiom. Árnyékként megjelenő vízivadak.” (Napló.)

Itt már nehezebb a feladat. Mozgó csónak. Mozgó cél.

– Nézd, ott egy búvármadár – susogja Bársony.

– Lőhetem? – kérdi halkan Gárdonyi.

– Próbáld.

Gárdonyi lőtt. A búvár ráterült a vízre. Talált. Ezenkívül ejtett még egy vörösfejű rucát, még egy kis búvárt, egy szárcsát és röptében egy kis halászkát. Eredmény: hat lövésből hat találat. Ilyet még nem látott Bársony mester.

Gárdonyi nem állta meg szó nélkül.

– Te Pista, ez a fegyver meg van babonázva. Annyira tudja már, hová kell lőnie, csak feléje tartom a célnak, és talál.

– No, majd mindjárt meglátjuk.

Egy fecske röppent el fölöttük a magasban. Isten madárkája. Bársony Pista ráfogta a puskáját. Hosszasan célzott. Lőtt. A fecske lebukott.

– Ezt csináld utánam.

Gárdonyi jó megfigyelő szem. Észrevette, hogy Bársony Pista akkor sütötte el a fegyvert, mikor a fecske röppenésében hullámvölgybe lendül. Célzott. A fecske nyílként csapódott alá a magasból.

– Hihetetlen! – álmélkodott Bársony. – Nocsak, még egyszer.

Gárdonyi célzott. Hosszasan. Ismét egy fecske forgott le az égboltról.

– Ilyet még nem láttam! – csóválta a fejét a fővadász.

Gárdonyi ismét fecskére célzott. Hosszan. Hosszasabban, mint előbb. A fecske eliramlott. Másnap reggel, ahogy Bársany Pista fülöpszállási tanyája ajtaján kilépett Gárdonyi, az ereszet fészkén lát egy fecskét. A mellén piros vércsík vonatik végig. Bágyadt, beteg szemével rápillant Gárdonyira, vádolón.

Gárdonyi sohase vadászott többé. Szégyenkezve, sajnálkozva rejtette fiókjába Bársony Pista felszabadító bizonyítványát:

„A legkomolyabban bizonyítom, hogy Gárdonyi Géza barátom hallatlan rekorddal végezte itt első vadászatát. Az első nyolc lövésre, amit életében tett, lőtt egy próbacentrumot, azután egy bábaszarkát, azután röptében egy kis halászkát, meg két fecskét, továbbá a vízen két kis búvárt, egy vörösfejű rucát, meg egy szárcsát. A kilencedik lövést végre elhibázta.

Fülöpszállás. Balassi-rét.

1895. aug. 15.

Bársony István

Gárdonyi valahányszor rápillantott az írásra, eszébe villant a véres vonalka a szomorodott madárszív fölött.

Menekülés a kővárosból

Gárdonyi, hogy élvezhesse a jó szabadlevegőt, eljárogatott botanizálni a budai hegyekbe (1895. május 6-ától) szinte minden héten, s kisdiákos szorgalommal gyűjtögette a füvek, virágok ismeretlen bájosait, illesztette őket durva szövetű itatós közé gonddal, törődéssel. A budapesti zajgó élet, az ínyencfalatú vacsorák sehogy se bírták szokássá fejleszteni nála az úri dőzsölő életmódot. „Minden ilyen mulatság után – gyónja meg naplójában – valami ürességet érzek lelkemben. Nem termékenyít. Nem érzem azt a lelki megtalálást, amit csak egy virág látásakor is érzek. Elvesz belőlem. Kiszárit. Lehangol. (1895. május 15.)

Növénygyűjtő tudományos szórakozásában Gárdonyi egy érdekes herbáriumot eszelt ki magának. Híres nagyságok sírjáról, szülőháza vagy lakóhelye kertjéből egy-egy szál vadvirágot, fűszálat szedett, s gondosan laposra simítva helyezte emlékei közé. Alája írta ugyanoly meghatódott érzéssel, mint amilyennel szomorú témáit rótta sorokba: „mécsvirág (Lychnis vespertina) a segesvári csatatérről, – gyermekláncfű (Tarecuum officinale) Pósa szülőháza udvaráról, – borostyán (Hedera helix) Jókai svábhegyi nyaralójából, – vérehulló fű (Chelidonium maius) a római Colosseum teréről, – ballagó kóró Columbus Kristóf genovai szülőháza kőfaláról”. Nagyon boldog volt, ha a hely méltóságának megfelelő értelmű zöldet tudott szakítani. (Ma e növényeknek jórészt csak a feliratai vannak meg. A Gárdonyi család csemetéi iskolai növénygyűjteményeiket e lapokról lecsent növényekkel egészítették ki. Így a gyűjteményt idő előtt elérte a múlt, csak szemelvények akadnak belőle a hagyatékban. Kár értök!)

Gárdonyi szorgalmas vidékre járása a kővárosból menekülés nyugtalan szándékából fakad. Boldog volt, ha csak a Svábhegyre is kitehette a lábát. Jókaiékhoz. Vagy Óbudára. Cinkotára. Fótra. Vácra. Egy ilyen hajszolt lelkű kódorgásában elvetődött Rákospalotára, ahol a vidék annyira megkapja, hogy házra alkuszik. A házszerzés hirtelen előcsapódott vágya napokig lelkesíti. Feszty Árpád kölcsönzi számára a vételárat. Gárdonyi bővült zsebbel, örömujjongással ugrik vonatra a Nyugati pályaudvaron:

„Végre lesz házam!”

Boldogságában elnézi a vonatot. A személyvonat helyett a gyors piros bársonyos ülésére telepszik. Az első állomás Vác. Ide se jutott volna el másképpen, talán soha. Megelégedett volna annyi földrajzi ismerettel e helyről, hogy Vácnál kanyarodik a Duna és a becsület. Ahogy Vácott a peronra kilép, összetalálkozik régi iskolatársával, Berinza Jánossal, aki elcsalja őt a Pokol-kocsmába (1895. június 30.), a múlt emlékek vidámságba öltöztetése végett. A vidámság azonban másfelé fordul. A csárdába cigánykaraván vetődik. Gárdonyi feledve múltat, házat, bort, barátot, tollára illeszthető témát lát a fáraó kócos ivadékaiban. Felfedezi köztük élő-elevenen Kátsát, s megkapja az ötletet, hogy Göre Gábor bírói széke mellé egy cigányt is ültessen, de egy szobával odább: a dutyiba.

Gárdonyi éjfélkor vetődik haza Pestre. A rákospalotai házat elvitte a gyorsvonat: mire Gárdonyi újra kiutazik, eladták.

Kátsa cigány megmentette Gárdonyit Eger városának. (1895. július 11.)

Gárdonyi felfedezése

Szabolcska Mihály Gárdonyi felfedezésére indult. Felfaluból Budapestre. Mert ahhoz, hogy Gárdonyit valaki a fővárosban meglelje, olyanféle elszánt gyaloglásra, botorkálásra készülhetett, mint aki az Északi-sarkot keresi: egy összegöngyölt nemzeti lobogóval és egy útirányt jelző mágnestűvel. Bizonytalanra veheti, hogy a mágnestűje vajjon bejelenti-e majd: „Itt az a pont, ahol a tudósok szerint az a kötelességem, hogy örömömben veszekedetten táncoljak.”

Hát Szabolcska Mihály is ilyenféle elszántsággal kereste a pontot, ahol örömében személyesen táncolhat. Ez a pont Gárdonyi Géza volt.

Mert Szabolcska Mihály Gárdonyi Gézát csak levélből ismerte. Írásos levelekből, Göre-levelekből, meg politikai levelekből. Fényképet is váltottak egymással barátságuk szabályos megkötésére, így aztán csak az maradt hátra, hogy szembekerüljenek. Szabolcska a legelső levéltalálkozónál csalta-hívogatta Gárdonyit. Gárdonyi meg ugyanazt cselekedte Szabolcskával, azzal a megtoldással, „nem macskaugrás ide Felfalu”. Amellett valami olyasfélét érzett Gárdonyi, hogy a főváros poétái, mind, megharagudnának rá, ha megtudnák, hogy Szabolcska a pesti poéták közül csak Gárdonyit óhajtja lecsalogatni. „Vagy mind megyünk, vagy Gárdonyit se engedjük! Szabolcska poéta baráti szívét egy embernek birtokba venni nem lehet!”

Szabolcska is sejthetett valami ilyesfélét, mert lám, írásában meghatalmazza Gárdonyit, ha rászánja magát a nagy útra, hívjon maga mellé cimborákat, annyit, amennyi jólesik.

– Jó van ám, barátom – válaszolja erre Gárdonyi –, cimbora csak akad, de hogyan tartasz el te annyi embert?

„– Hogy hogy bírlak én itt ennyiőtöket eltartani? Könnyen barátom! Voltál-e valaha Jármiban, Szatmár vármegyében. Nohát ha lettél volna, ott a templom homlokán láttál volna egy ilyetén büszke felírást:

Építtette a nemes nemzetes Jármy família az eklézsia költségén.

Így tartalak én is el titeket – a magatok költségén. Én adok házat (van öt szobám), kilátást, fürdőt, tájékot, csak szakácsot tartunk közösen.” (Szabolcska levele Gárdonyihoz, 1893. november 24.)

De Gárdonyi addig-addig halogatta, tolta az indulást, míg egy antikváriusnál belé nem lapozott a Koránba, a törökök bibliájába (1895. március 3.), s abból megtudta, hogy ha Mahomed nem megy a hegyhez, a hegy szokott elindulni a Mahomedhez. Hát várt.

És nem csalódott.

A hegy elindult.

Csak az volt a hiba, hogy Gárdonyi is ugyanakkor indult el Bársony Pistával fecskecéllövésre Fülöpszállásra. Így történt, hogy a nagy szellemek ezúttal nem találkoztak. A vonatuk egymás mellett robogott el, és Szabolcska megint csak árkuspapiroson szoríthatott kezet Gárdonyi Gézával. Ezt a barátságos, vidám kézszorítást a múlt időkből, íme, kiragadom:

„Kedves Géza!

Biz úgy történt a’ barátom ö. m. a f.! El se lehet így írott szóval mondani az én nagy odisszeámat. Arra a legtávolabbról se gondoltam, hogy a világon ekkora véletlenségek is eshetnek. Te, aki olyan nehezen, s tudom, alig mozdulsz ki Budapestről, hogy épp akkor veszed nyakadba a világot, mikor két évben egyszer én odamegyek nyaralni. Ki gondolna erre? Ha Fesztyvel beszélhetek ott, megtudom tőle, hogy te hol vagy, de ekkorra meg ekkorra biztosan megjössz, megvártunk volna. Mert a végsőig elszántuk volt már magunkat a te megtalálásodra. De Fesztyt sem lelhettem föl. Notabene, hogy én azonmódon cselekedtem, ahogy csak a legmagasabb furfangos törvény szerint cselekednem lehetett. Küldtem én váltig azt a fiatal inas urat befelé a névjegyemmel, de az minden mennyei szentekre esküdözött, hogy ő akkora darabot se látott reggel óta a nagyságos úrból, mint a tenyerem. Még nekem kellett lovagiasan megnyugtatnom, miszerint eszem ágában sincs becsületes úri személyét a legparányibb kételkedéssel is megbántanom. Ezzel mit tehettem egyebet – ajánlottam neki magamat és világgá mentem. Kint a Körképnél még azt se tudták, hogy a szélrózsa melyik küllője vezetett? Aztán telefonoztam egy irodába, ami úgy volt kinyomtatva a telefonos kalendáriumban, hogy Feszty-féle körképtársaság irodája. Itt aztán módfelett megörültem azon, hogy hála minden mérsékelt haladásnak – a telefonon még eddig nem lehet az embert nyakon ütni. Csengetek egyszer, kétszer s ötpercenkint még vagy ötöt. Hallózok, kérdezősködöm nyájas felebaráti szeretettel utánad, Feszty Árpád után, ahogy dukál. Közbe persze a másik tülkön hallgatództam. Hallottam én ott, barátom, mindent. Harangzúgást, káromkodást, viszont kérdéseket, generálbasszust és központi kisasszonyhangokat, míg végre az irodából kereken kijelentették, hogy nekik semmi közük se Árpád úrhoz, se hozzád, se hozzám, hagyjam őket békében. Mire én még egyszer sorra csengettem minden addig háborgatott helyet és bocsánatot kértem a végkimerülésig. Attól fogva pedig nem mertem hozzányúlni még a vendéglő-csengetyűhez sem, és elhatároztuk a famíliámmal, hogy legjobb lesz nekünk veled Felfaluban találkozni. Várunk!

Felfalu, 1895. VIII. 22.

Szeretettel ölel

barátod

Szabolcska Mihály.”

Dante

Örök név. Mögötte képzeletben háttér mélyül. Mérhetetlen távolok. Tüzes leheletű sziklák. Sistergő lángtóban vonagló csupasz testek. A bűn döbbenetes megtorlása a vallás ígéretének teljesedésével. A fájdalom átsikolt a rettenetek birodalmán. Hangja túlhasítja az égzengés dübörgését, és túlsüvíti a földre roppanó villámok csattanását.

Ez Dante Pokla az emberi elképzelés szerint.

Mit láthatott benne Gárdonyi. Képzeletében vászonra vetítve megközelítőleg se annyit, mint a Pokol híres illusztrátora: Dorée. Mégis lelkesedett érette.

Gárdonyi írói talentuma a Feszty-körkép titkársága idején különösen hajlott a hatalmas méretekben terjengő fantáziára. Színes elképzelései a Göre Gábor falusi levelezései mellett fékezhetetlen csapongással tobzódhattak, mert hisz Göréhez a magyar kulacsból szítt filozófia és a paraszti nyelv ismerete mellett magas szárnyalású írói elképzelés nem kívántatott. Pihent fantáziájának elég az Erdélyben száguldó vonatablak keretében megpillantani egy eléje surranó őserdőt, képzelete már színjátékot tervez belőle, Az erdő élete balettet (1895. szeptember 30.), mellyel, ha párizsi szerző, talán világsikert arat, de mert magyar író, Az erdő élete balettért egy gratuláló kézfogást se kap. Se meg nem zenésítik. Se elő nem adják.

Képzelőtehetsége nem éri be ennyivel. Csillapításul még többet, nagyobbat, szebbet akar. A Feszty-körkép titkárának a lelkébe felszívódott művészi lehetőségek, távlati megoldások képzeletét elragadják egy új körkép elgondolása felé: Dante hatalmas művét, a Pokolt vászonra tervezi. A tervet saját maga állítja össze, rajzolja meg. (Vázlatának egy része annak idején a Magyar Génius folyóiratban is megjelent.) Szerencséje volt Gárdonyinak, hogy Dante remekét a körkép elgondolásáig csak diákkori olvasmányként ismerte, így az eredetiség, ami a tervből első ránézésre megragadta a nézőt, annyira finom és ötletes, hogy kivitelére, pénzügyi megoldására rögtön kerül vagyonos vállalkozó. Gárdonyi egyik vázlata alapján a Feszty-körkép titkárából máról holnapra a Pokol-körkép igazgatójának lép elő, s a „földi Lucifer” a Pokol első ötletéért ezer forintot vág zsebre a szerződés aláírásakor. (1895. december 9.) Gárdonyi ebből, az édesanyjának ajándékozott összegből szerezte az egri lakóházat. („A Pokol kapujából kerültem az Isten közelébe: az egri sánc tetejére.”) A Dantéval elért váratlan életfordulóra Gárdonyi megszerzi könyvtárába a Pokolt, egyszerre kétféle kiadásban is, azzal az elhatározással, hogy ezen megtanul majd olaszul, és közben lefordítja.

Gárdonyi Dante-fordítása a magyar irodalomban szívesen fogadott munka. (Megjelent: 1896. április 25.) Élvezhető és népszerű a Pokol, amelynek rohamos kelendősége bizonyság rá, hogy Dante magyarba igazgatása az írónak és a kiadónak egyaránt sikere, és öröme mindazoknak, akik az olvasásban szórakozást látnak, és nem munkát.

Amennyire dicsőséges a fordítás sikere, annyira szégyenletesen omlott össze a gyönyörű körképterv. Fesztyné írásai szerint ítélve, vásári mutatványosbódék művészietlensége volt az egész körkép. (Fesztyné A tegnap című könyve.)

„Bádog-barlangokban, bádog-sziklákon, vörösfényű villanykörtéktől megvilágított, bádog-fantáziával megrajzolt, bádogból kivágott bádog kárhozottak gyűjteménye volt ez. Szegény bádogpokol az ő (Gárdonyi) agyában fogant meg. Ő is fordította a költeményt. De hogy ki vágta, rajzolta, ragasztotta össze ezt a bádogcsudát? Ki, vagy kik? Nem tudom.

Olyasféle volt az egész, mint a mostani barlangvasút.

Bizony, csúfosan megbukott.”

Mi az oka a bukásnak?

Semmiképpen sem az elgondolás. Inkább az, hogy a kép hamar-frissen készülésénél mindenki késett: Márkus Géza, az épülettervező és kőművesei, a későig húzódó tél miatt. A képvásznat Bécsből rendelték, a festők amiatt késtek. A művészek, modellek a nedves épületben éjjel-nappal dolgozva, sorra betegedtek meg. Gárdonyi maga is dolgozott a képen: a kézmodellről (Lizáról) kezeket festett sietős munkában. Május 2-án a hivatalos kiállításmegnyitó. Ámde hol tartottak még május 2-án!? A fele Pokol se volt még a kárhozottak számára berendezve. A bűnösök csak szénnel odavázolva. Olajjal odakenve, csak itt-ott fetrengett, kínlódott belőlük egy-kettő. Mindjárt a bejáratnál Kháron csónakja már rég megtelt pokolba taszítottakkal. Kháronnak még mindig hiányzott a lapátja. A tüzet fújó háromfejű Cerberus két feje még a festéktubusba volt becsavarva. A kietlen mező – hová az égből a meztelen lelkek milliárdjaira lángpehely és tűzeső száll alá – izzó homokfövenye még csak sárga aláfestést kapott, s olyan volt, mintha az egész tér Szinyei Merse majálisának indulna. Nem is szólva az esőről, amelynek a megérkeztéről még tán a pokolbéli meteorológiai állomás se tudott. Így volt az végig. De két hét, és összevágták-csapták a körképet. Megnyitották 1896. május 16-án. A képen még így is hátra volt legalább egy hónapra való munka, amelyet úgy pótoltak, hogy éjszakánként felállították az állványokat, és festették, kenték, pamacsolták, hol Kháron csónakja keserveit, hol a forró szuroktó fájdalmait, hol a tüzes esőtől ázó kárhozottak kínját, mindaddig, mígnem megtudták, hogy őfelsége, I. Ferenc József nem érdeklődik a Pokol iránt, s a kiállítás látványosságai közül ez az egy lesz, amelyet legmagasabb látogatásával nem fog megtisztelni. Erre, mintegy vezényszóra, abbamaradt az elkárhozottak szenvedésének fokozása. Se újabb alakok, se újabb kínok nem kerültek a Pokolba.

A királyvizit elmaradása után a Pokol kapuján naponta ezrével betóduló közönség mintha visszariadt volna a Pokol szenvedéseitől. Hasztalan hirdették a deszkakerítésen és ablaktalan falakon piros plakátszőnyegek a három szót: „Menjen kérem a Pokolba!”

És hasztalan íratta meg Dankó Pista Gárdonyival a Pokol-indulót:

„Azt hallottam Budapesten

Megnyílott már a Pokol,

Vigyázzon kend komámasszony,

Nemsokára meglakol,

Ha meghallja az ördög,

Hogy a nyelve hogy pörög,

Úgy elrántja Budapestre,

Még a csontja is zörög.”

És hasztalan zenésítette meg a népszerű Dankó a népszerű Gárdonyi szövegét. Nem ért semmit. Se hirdetés, se tréfás jeleneteknek napilapokba illesztése, se Göre Gábor pokollátogatásának megírása – nem segített. A Pokol-induló is csak azoknak vált indulójává, akik tervezték, szervezték, pamacsolták, ecsetelték. A vállalkozó, az igazgató, titkár beléveszítette vagyonát, s így sóhajtott:

„Uramisten! Csak egyszer kiszabaduljak ebből a pokolból!”

Vigalom a Mennyországban

A Pokol után következhetett-e más? Dante fordításából a rímes mesterséget megtanulta. Heteken át illesztgette a verssorok összecsengését. Mígnem elkészült Dantéval. Utána aztán hiányzott a megszokott mindennapos versfaragás. Mit tehetett? Felcsapott eredeti szerzőnek. Megírta az Ygazság a Földön című verses legendát, amely ha másról nem, arról nevezetes, hogy két kiadó jelentkezett érte egy napon. Az a néhány poétikus részlet, amelyik szemelgetésként itt-ott a napilapok hasábjain felvillant, elhitette egyaránt a kiadóval és az olvasóval, hogy a legenda klasszikussá idomult. Pedig őszintén leleplezve, ez a 75 lapos verskötet voltaképpen rímekben feloldott vezércikk. Tartalmilag legalábbis az: köznapi história.

A versszálak a Budapesti Hírlap 1895. december 4-i számában megjelent napihírből fonódtak. Kevés a szükséglakás! A fővárosban a szegényeket lovas rendőrök kergetik el a menedékhelyekről, annyian fázlódnak és annyi a szerencsétlen rászoruló a tél 10-12 fokos kegyetlen hidegében.

Gárdonyi végignéz e nyomorultakon – újságírószemmel. És végignéz az isteni igazságon – költői szemmel.

Az Úr elküldi a földre angyalát: az Ygazságot. Előre gondolható, hogy az angyal itt sok szomorú tapasztalat után nagyon pórul jár. Az Úr egy pillanatra elszunyókál mennyei trónszékén, ezalatt a földön annyira felfordul minden, hogy kötélre akasztják Isten küldöttét, az Ygazságot.

A legenda indításban van valami dantei. A lágyan folyó rímelésből meg Arany János hímes magyarosságában utolérhetetlen versezete villan ki.

A legenda egyetlen hibája, hogy akad benne egy csipetnyi istentelenség és egy csipetnyi szocialistaság. E két fűszerét nem mindenütt bírják. Bár az első szinte jól áll Gárdonyinak. Mélyre látó szeme élességét érzi benne az elfogulatlan olvasó. Szocializmusa pedig inkább az egyszerű nép szeretete és fájdalmának testvériesültsége, mintsem társadalmi bölcselet vagy Lassalle és Marx mintázása.

A versíró Gárdonyi lantjának minden jó tulajdonsága benne van e könyvben: költészet, humor, gúny, filozófia. Kötete befejező akkordjaival a Pesti Hírlap hasábjain szólalt meg. A Vigalom a Mennyországban (az Ygazság a Földön utolsó fejezete) első közleménye Gárdonyinak, amelyet már mint a Pesti Hírlap külső dolgozótársa ír és nyújt át lapjának. (1896. november 13., péntek.) E cikkétől kezdődőleg tekinthető Gárdonyi a Pesti Hírlap állandó írójának, mely foglalkozásában élete alkonyáig megmaradt.

A Vigalom a Mennyországban a versíró Gárdonyinak tömérdek hívet szerzett. Jókai Mór Gárdonyi jelenlétében a vacsora asztalnál olvasta a Pesti Hírlapban megjelent töredéket, annyira lelkesedett érette. Feszty Árpádnak meg az asszonyoknak éppen ez a rész nem tetszett az Ygazságból.

Miért?

Magdolna miatt.

Mert hogy az Úristen szunyókál, s a Mennyország lakói kirándulnak az Úr szőlejébe, hol Noé apánk kénezi a hordót, – ez még valahogy megengedhető; hogy Szent Dávid hegedül, – ez is. Azonban ez:

„Egyszercsak György lovag Magdolnát elkapja

s a haja is repül, úgy meg-megforgatja,

Majd el-elbocsátva egyet fordul háttal,

Majd ujjhegyen járja, majd meg a sarkával.

Érti ezt Magdolna, s míg amaz bokrozza,

Ő is a magáét ahhoz alkalmazza;

és mikor a lovag forgatja nagy széllel,

szoknyáját tapasztja az egyik kezével.”

már – Fesztyné szerint is – pikantéria!

„Nem vitatkozom”, szólt Gárdonyi csillapítótag.

Nem is vitatkozott az asszonnyal. Csak később, Árpáddal. S bizony néhány hétre felborult köztük a barátság. Gárdonyi Feszty szavában nem érezte az őszinteséget. Különösen nem Jókai dicsérő hangja után. Ahogy Gárdonyi a naplójában meggyónja, az itt a hiba: „…mert az ő Magdolna képük ezzel értékben veszít.”

Munkácsy Mihály (1896 április 17.)

A nagy kiállításra világhódító ecsetjét Munkácsy is hazahozta. A Honfoglalás ezeréves történetének magasabb szimbólumot adni lehetett volna-e mással, mint talentumával. De mintha valami láthatatlan túlvilági lény irigyelte volna ezt a dicsőséget a nemzettől: a millenáris képet annyi minden végzetszerű csapás kísérte útján, lesújtva a képre, művészre, egyaránt.

A kép Neuilly-ben készült. Munkácsy Párizsban mutatta be először:

„Hallani óhajtom róla idegenek véleményét is!”

Már ez az első nyilvánosság elé bocsátása a képnek Párizsban rogyasztó szívszorongással indult. Amint a négyrét hajtható képet a bemutató műteremben elhelyezték, a terem ködös világításában a képen a színek összefolytak. Nyugtalan szürke és barna színzavarok, csillogó fényfoltok vibráltak a vásznon. Lehetetlen volt akár egyetlen alak tökéletes felismerése is. A kép megérkezése nyomán a kinyílt műteremoldal-falon a kíváncsi közönség beszállingózott. A kép még jóformán ki se volt a keretére merevítve, máris megjelent a miniszterelnöktől kezdve a neves francia festőkig, a művészeti lapok kritikusaitól a napilapok kritikusaiig mindenki, és törtetett befelé.

Munkácsy! Munkácsy! Hatalmas tömegek lelkét rezdítő név volt ez, Párizsban is.

És Munkácsy amint a képre pillantott, szinte élettelenül rogyott a karosszékbe. Érezte, hogy a takarítatlan, kormos ablakszemek fénytelensége megöli a képet, nevét, sikerét, nimbuszát, jövőjét. Amint így, leroskadva tekint az özönlő kíváncsiságra, egyszer csak látja, hogy a kép újra összecsukódik, és az óriási műterem oldalának üvegablakai négyesével, ötösével pattognak befelé. Valaki kívülről kalapáccsal gyorsan tördeli az üvegeket. A homályos ablakszemek helyükből kiugranak. 3000 frank ára üveg odahull a kíváncsiak lábai elé, s veszedelmes szemétként morzsolódik szét a padlón. De ki látja ezt most! A nézők türelmetlenül tolakodva várják, hogy a kép szétnyíljon. A képkeret megmozdul. A szorongó alakok feje szinte vezényszóra fordul a kép felé. A beszökkent napfény rásiklik Árpád alakjára, a magyar vitézek fegyvertáncoltató karjára és Szvatopluk ivadékainak hajlott gerincére.

A szakértők és más, Munkácsyt látni vágyók elbűvölten álmélkodnak.

A festő szolgája két inasgyerekkel megmentette a Honfoglalást a dicsőséges sikernek Párizsban.

Munkácsy Pestre érkeztének örömére Fesztyék baráti szíves vendéggyűjtést rendeztek vacsoraasztaluk köré. Ekkor beszélte el Munkácsy a Honfoglalás kép párizsi bemutatójának ezt a történetét Berzeviczy Albert, Bársony István, Malonyai Dezső, Harkányi Frigyes és Gárdonyi előtt:

„Munkácsy fáradtan, kimerülten telepedett le az asztalhoz – írja róla Gárdonyi –, lassan, vontatottan beszélt. Látszott rajta az összeesés. Hogy testben és lélekben agg. Akkor volt legszomorúbb, mikor fütyülve, dalolva jókedvet mutatott. Ott voltunk éjfélután kettőig. Vacsorára volt zsiványpecsenye és ananász. Közben paprikás csirke és túrós csusza.”

Fesztyné érezte, hogy Munkácsy a párizsi konyha után a magyaros ételekért rajong. Utolsó öröme volt tán ez a vacsora, a dicsőséges művésznek.

Mi volt, ami lelkileg és testileg úgy kimerítette?

A Honfoglalás kép Pestre érkezése. A kép kibontásakor kiderült, hogy a csomagolópapiros rátapadt a festményre. A nedves lakk magához szívta, s mire Pestre ért, odaszáradt. Munkácsy Telepy Károly segítségével szinte újból festhette a hatalmas méretű alakokat az ezeréves ünnep terminusa közelgésének zaklatásával, fenyegetőzésével. Munkácsy izgatott volt. Kimerült. Feldúlt. Kétségbeesett. Barátai, orvosa idegösszeroppanástól tartottak, óvták, csitították, vigasztalták. Idegességének csillapítására még a falinaptárakat is eltüntették mindenütt, amerre Munkácsy csak megfordult, hogy Munkácsy ne lásson izgalmat. De így sem tudták Munkácsyt a végzetes idegösszeomlástól megmenteni. A Honfoglalás kép lett Munkácsy ecsetjének utolsó alkotása.

Fesztyék vacsorája volt Munkácsy baráti körben eltöltött utolsó vacsorája. Vacsora után Bársony Pista szórakoztatta a társaságot hegedűlécével. Ekkor játszotta Bársony valami mérhetetlen finom hangvonással azt a magyar nótát, amelyet Gárdonyi később az Egri csillagokban felhasznált Török Bálint fogságban sínylődésekor:

„Ki a Tisza vizét issza.

Vágyik annak szíve vissza.”

Munkácsy szemét e nótára elöntötte a könny, s gyöngyözve futott végig ráncos bőrű arcán és őszült szakállán.

Táltosok a Vérmezőn (1896. augusztus 2.)

Gárdonyi elképzelése: fehérló-áldozat a Vérmezőn.

Eleinte körképtémának szánta. Feszty Árpád palettájáról várta hozzá azokat a színeket, amelyikeket Gárdonyi csak elképzelésében látott.

Feszty Árpád lelkesedett is az ötletért. Pogány áldozat a Hadúrnak az ezerév megérhetéséért. Hálából. Ez a körkép valami olyan folytatásféléje lett volna a Magyarok bejövetelének.

Feszty Árpád buzgalmát lehűtötte a család. Pénzt nyel el, pénzt! A Magyarok bejövetele sincs még anyagilag teljesen talpon, bár előre látható a busás eredmény, ami ugyan kétfelé szeletelődött a famíliában: Feszty Gyula építőnek, a tervezőnek és Feszty Árpád festőnek, a művésznek, – de így is hatalmas rész jutott egynek-egynek.

Fesztyné elhessegette az újabb vállalkozást. Feszty Árpád nem mert ellene mozdulni. Gárdonyinak nem akadt, aki fékezze. Végül is Gárdonyi arra gondolt: meg lehet a tervet oldani épület nélkül, vászon nélkül, festőecset nélkül is. A Hadúr-áldozatot megrendezzük természetben. Budán. A Vérmezőn. Élő, eleven szereplőkkel. Gárdonyi megírja a fehérló-áldozatot, versben. Feszty színszerűsíti. A szereplők zömét vendégként csaljuk magunkhoz. Meghívjuk rá a magyar népet eredeti viseletében, színes, változatos festői ruhájában. Gyalog. Szekéren. Lóháton. Ökörfogaton. Felvonulnak a bánffyhunyadi magyarok, a székelyek, matyók, kunok, hortobágyi komor gulyások és délceg csikósok. Utána a sudár termetű csinos parasztlányok, formás menyecskék csipkés ingvállakban, tarka szoknyákban. Mezőkövesd, Baranya, Szeged, Csíkszereda, Göcsej, meg a jó ég tudná mind elsorolni, még honnan. A nép maga avatna ünnepet önmagának. Saját zenéjét fújná. Rázendülne a magyar cigány húrja, az oláh pásztorfurulya és a havasi kürt, a sváb rezesbanda és a tót duda.

Lássa az ország egyszer a nemzetet, hogy igazán, szívből ünnepel! A nép érezze, hogy megbecsüljük. Az úr érezze, hogy ebben az összesereglésben olyat lát, aminőt még soha ebben az országban. S végződjék az országra szóló ünnepség hatalmas táncmulatsággal, ahol országos magyar lakodalom tartassék száz, ötszáz vagy ezer ifjú pár esketésével, a fiatal párok ősi táncával, hegedősök zenéjével.

Nyíljon ki e népünnepben az egész világ előtt a magyar nép ősi művészete teljes szépségében, külső és lelki formájában.

Káprázatos elgondolás!

Fenséges terv!

El lehet rajta rágódni évekig, s a sok rágódás, töprengés tovahajszolja a fantáziát a gyönyör végtelenjébe…, de a megvalósíthatatlanság józanságába is.

A magyar paraszt egy fabatkát sem áldoz azért, hogy egy másik csoportot a maga fajtájából lásson. Hadúr és Táltos…! Érdekli is falu népét! Művészi elgondolást csak úr ért és értékel.

Szóval: a szép terv szivárványos szappanbuborékká vált. Mint minden szappanbuboréknak, ennek is sorsa, hogy kövérre dagadjon s elpattanjon.

A humoros álom (1897. július 20.)

A világháború elcsendesedett. Az elesett tiszteletre méltó hősöknek emlékek emelkednek a falvakban. A szobrászművészek buzgón áraszt­ják el az országot kőoroszlánokkal. Pržemyśltől kezdve Tisza István emlékéig ordítja a sivatag réme magyar földön a nemzeti véráldozatot. E sok oroszlánról eszembe jut egy álma Gárdonyinak. Ez az álom arról nevezetes, hogy a komoly Gárdonyit percekig nevettette, kacagtatta. Pedig ő azok közé a külsőleg nyers társadalmi egyéniségek közé osztotta be magát, akikről úgy szokás vélekedni: följegyzi, hogy egy évben hányszor nevet.

Pedig nem volt sohasem mogorva, csak komoly. Szelíd szeme se árulta el morcosságát annak, aki először megpillantotta. Az igaz, hogy ritkán nevetett. Inkább befelé mosolygott. De ha társaságba került s belemelegedett a hangulatba, rendszerint egyedül ő mulattatta az asztalnál ülőket. Sokszor egész csekélységekből font tréfát. Hogy mást ne említsek, az utálatos poloskáról órákon át gyártott Egerben Fesztynének ízlésesen finom kacagnivalót. (E poloskatörténet egy része meg is íródott az Amiket az útleíró elhallgat kötetben, Konstantinápoly szállodáival való békétlenkedésekor.)

Ennek, az életben annyit komolykodó Gárdonyinak mulatságos álmát beillesztem az irodalomtörténetbe:

„Arra ébredtem hajnalban, két ízben is, hogy kacagok. Sohase történt még velem. Azt álmodtam, hogy valaki oroszlánbőrt visz új lakásába Budapesten és a lakók közt híre fut:

– Eleven oroszlánja van!

Általános bujdosás és lapulás. A beköltözött lakó színész. Észreveszi a dolgot. Magára rántja a bőrt, de mert farka már nincs, a tollseprűt tűzi fel és ordít hűen, mint az oroszlán etetéskor szokott. A lakás előtt hirtelen lövésre kész rendőrök jelennek meg, a színész abbahagyja a mulatságot, s őt (az oroszlánt) a tűzoltóság óriási vízipuskával igyekszik, hogy kizavarja az ablakon át a szobából.

Mire a tévedés kiderül, a színészből csurog, a lakásból ömlik a víz.”

A láthatatlan ember (1900. október 18–1901. június 6.)

Párizsban jártában a catalaunumi mezőkön is végigtekintett.

Mi vitte oda?

A világkiállítás látnivalója?

Nem.

Történelmi téma, mely fűtötte gondolatait egy évtizede, s Munkácsy ravatala, mely újra megláttatta vele Attila alakját. A népvándorlás kora történelmi adatainak ismeretével kereste fel a múlt leghatalmasabb csatájának színterét, ahonnan ihletet hozva tért meg egri íróasztalához.

1900. október 18-án kezdi meg a Szerelem rabszolgáit. (Az első címe A láthatatlan embernek a napló szerint: A hun leány. Második címe: Napenyészet. És a harmadik: Szerelem rabszolgái.) De mintha varázserő fogná le tollát, nem jut íráshoz a sok látogató miatt.

Máig sem értem, hogy nem tudott bezárkózni előlük. Gyerekfejjel akkor észre se vettem azokat a nap nap után felbukkanó jó barátokat, akik kétségkívül szeretettel és nagyrabecsüléssel rajongtak Gárdonyiért. Ma azonban meg­botránkozom azon, hogy október 18-ától decem­ber 27-éig Gárdonyi folyton panaszkodik:

„Tollamat ma sem márthattam tintába. Még ma se… X. Y. jött délután, s itt maradt éj­félig, a vidéki emberek otthonérzésével.”

Hát nem voltak ezek a látogatók annyira jó ­pajtásai, hogy ne bírták volna el az őszinte szót, el­tekintve a női látogatóktól, akik „íróbámulni” berontottak, mert előzetes bejelentéssel úgysem fogadta volna őket Gárdonyi.

De e látogatásokon kívül más is kihúzkodta keze alól a papirost.

1901. január elején tíz napig dolgozhatott egyfolytában, mikor a rendőrségre idézik „a ku­tyája szájkosara tárgyában”. És éppen délelőttre, amikor legtermékenyebbek a percei. Ez volt az első és utolsó, hogy a hatóságok ilyen apróságok miatt zaklatták, merthogy Gárdonyi a polgár­mester és rendőrkapitány előtt kemény szavakkal békétlenkedett miatta. Egerben mindig udvarias figyelemmel viselkedett vele a város, és ahogy ké­sőbb kiderült, egy újonnan odakerült hivatalnok hanyagsága rontotta el Gárdonyi délelőttjét.

Az idézést elkövető négy gimnáziumi osztá­lyos hivatalnok-liliputival különben Gárdonyinak érdekes párbeszéde akadt, amit aztán Gárdonyi családja sokszor gúnyolódva emlegetett a kedé­lyes együttlét idején:

– Neve? – kérdezte a hivatalnokocska.

– Gárdonyi Géza.

– Foglalkozása?

Gárdonyi csodálkozott, de azért megmondta. Gondolta, a hivatalos előírás talán így követeli, hogy meg kell kérdezni.

– Író.

– Író!? – förmed rá a kis pennarágó, ciga­rettával a szájában. – Író. Az nem foglalkozás. Abból nem lehet megélni.

– Csak bízza rám, barátom.

De az írnok mégis csak rápercegtette a papi­rosra: magánzó.

Közben valaki az ablakon át meglátta Gár­donyit. A rendőrkapitány ijedten rohant hozzá:

– Mit keres ön nálunk, kedves mester, tán valami baj van?

– Nincs. Köszönöm. Idézést kaptam.

A rendőrkapitány rámeredt az ír­nokra.

Az írnok szájából kihullt a cigaretta. Úgy ült ott, olyan fehéren, mintha márványból farag­ták volna.

Gárdonyi elővette a szivartárcáját. Tele volt ­jóféle szivarokkal. Megkínálta a kapitányt. És utána az ájult írnokot is, akit, hogy végleg felocsúdjon, még aznap ledugták a pincébe, az irattárhoz.

A kellemetlen idézés Gárdonyit annyira kizökkentette a regényírás menetéből, hogy napo­kon át csak adatokat keres az Attila táborába se­reglett népfajokról.

Ez a népfaj-tanulmányozás bizonyára nem csupán néhány napos teljesítmény, hiszen már akkor tíz éve forgatta agyában az Attila-regényt. E három napon inkább összefog­lalást, csoportosítást végzett. Kemény kartonla­pokra egymás alá sorakoztatva fölirkálta Attila meghódolt népeinek nevét, harci öltözetüket, támadó és védekező harcmodorukat. A fontosabbakat le is rajzolta, és festékkel vagy színes krétával kiszínezte, s dolgozás közben az íróasztalán maga elé helyezte, nehogy megtévedjen a leírásuknál. A láthatatlan ember seregszemléjének ez a vázlata Gárdonyi hagyatékában ma is megtalál­ható. Az eredeti regénykézirat azonban hiányzik: legfeljebb itt-ott egy-két lapja kerül elő. Hogy ez a kézirat nincs meg teljes épségben, ennek az a magyarázata, hogy takarékossági okokból, a tisztán maradt papiroshátlapok újra használód­tak. Egy bizonyos, hogy a nyomdában nem ma­radhatott egy lap sem, mert a szerző szigorúan visszakövetelte minden sorát. A kézirataival nem engedte, hogy kalmárkodjanak.

1901. február 9-én Attila serege még min­dig összeállítatlan. „Megakasztott a munkában az a gondolat, hogy a történetírók hibásan fogták fel Jordanus azon állítását, hogy Atilla Catalaunumnál csatát vesztett.” Ez a hiba Gárdonyinak sok álmatlan éjszakájába került.

Félt attól, hogy talán ő téved.

A nyilvánosság elé tárja vívódásait.

Ha nincs igaza, majd felszisszennek a tudó­sok és lerángatják a véleményét. Lehet, hogy oly forrásokra hivatkoznak, amelyeket Gárdonyi nem ismer.

Kikapartatja velük a hamuban sült gesztenyét. Nyomban összeállítja értekezését a Budapesti Hírlapnak: Ki vesztette el a Catalaunumi csatát?

Ez a kérdés most a csapat elrendezésénél is fontosabb. A csata lefolyásának ismerete előre­valóbb, mert a csapatok felsorakoztatása és had­ba indítása aszerint igazodik.

Míg a kérdés tisztázódik, a hunok seregének tanulmányozásáról a római seregre tér át. A ró­mai vezérek és vezérletükben lévő seregek cso­portosításán kívül különösen fontosak neki a szokásos seregmozdulatok és a csapatok irányítá­sának vezénylőszavai. A római execirreglama, amelyet keresztülböngészett, Celliánusnak, a jeles római írónak Hadrianus császár megbízásába írt Claudii heliani tactica című műve. A hagyatékban megtaláltam azt a papirostáblát, amelyre fölül ez volt írva: „Régi római vezényszavak.”

Így kezdődik az írás: „Dista: sorakozz! Age ad arma vagy adsiste ad arma: fegyverbe! Érdekes ez a vezényszavuk: Juga: rajvonal. (Csatárlánc. Hát már a régi rómaiak is ismerték a rajvonalat!) Procede: indulj! Iter consiste: csapat, állj! és máseffélék.”

Február 13-án végre megindul a szörnyűséges catalaunumi csata. Újjáéled Gárdonyi tollából, mint boszorkányos mesék szerint minden évfordulón éjfélkor.

A regénynek erre a részére többszörösen vissza-visszafordul a szerző. Az Egri csillagoknál megérezte, hogy az ütközetek részletes és hű leírása emeli a regény történelmi jelentőségét és érdekességet. Ugyanígy volt A láthatatlan embernél is. A csata első fogalmazványának majdnem minden szavát átalakította, még azután is, amikor nyomtatásban megjelent. Ahány kiadását vizsgáljuk a könyvnek, mindannyiszor lelünk bőséges eltérést a cselekményben és a leírásoknál, egyaránt. Legutolsó gondolata az volt, hogy Zétát a hadakozó lovak közé nem olyan egyszerűen ejteti, mint ahogy a regény ötödik kiadásában olvasható, hanem kissé hősiesebb formában. Éspedig úgy, hogy mikor a lovak rohamban egymásba gabalyodnak, Zéta fájdalmában mindkét lábát kihúzza a kengyelből, föláll a nyeregre s bárdjával hatalmas ütést kanyarint egy sisakos rómaira. A római feje végiggurul a lovak hátán, Zéta pedig a lendülettől egyensúlyát ve­szítve zuhan a lova elé, minden kapaszkodása el­lenére.

Gárdonyi gyermekkora óta nem ült lóháton. De amúgy sem ismerhette a rohamozó ló mozgá­sát, szokásait. E tekintetben kitűnő oktatóra akadt a kommunizmus idején Egerbe menekült gróf barátjában, híres lovas huszártiszt­ben. A gróf mint kiválóan képzett katona a ró­maiak és a hunok hadi szokásairól éjszakákon át tanította. A gróf se tudott aludni éj­szaka. Gárdonyi se. Ha Gárdonyi felül világítós üvegmennyezetéről kiszüremlett a lámpafény, jel volt arra: ébren vagyok. Dolgozom. A szomszédban lakó gróf ilyenkor összeszedelőzködött és átvándorolt hozzá. Kapukulcsot se kért Gárdonyitól, egyszerűen átugrott a vaskerítésen, csak hogy a mester szolgálatára állhasson. Ha nem ismerném neve iránti túlságos érzékenységét, ideírnám. Gárdonyi oly sok hálára lehet irányá­ban kötelezve, hogy megérdemelné értékes sze­mélye és kiváló tudományos egyénisége a nyilvá­nosságot.

Gárdonyi regényalakjait A láthatatlan ember­ben is élő valóságokról mintázta. A regényhős Zéta: Gárdonyi Géza önmaga. (Ki ne ismerné Konstantinápoly­ban Zétát?) Emőke: Gárdonyinak devecseri isme­rőse, Kellner földbirtokos leánya. Dsidsia meg a verseiben sokat megénekelt Vilma. Attila, amikor a hatalmas uralkodót játssza: Munkácsy Mihály, mikor a családapát és a kedélyes víg fejedelmet, ak­kor: Feszty Árpád.

A regény nyolc hónapig készült, lejegyzett dátum szerint. Valójában négy hónapig se, mert közben A bor próbái és izgalmai kiszárították Gárdonyi ka­lamárisát.

A regény a Budapesti Hírlapban jelent meg 1901. június 27-étől kezdődően, naponta. A ter­jedelme 625 kéziratlap.

Ha Gárdonyi Gézát családi körben kivallat­ták, miként értékeli a regényét, így nyilatkozott:

„Az Isten rabjai nekem a legszebb regé­nyem. Az Egri csillagok a legjobb regényem. És A láthatatlan ember a legkedvesebb regényem.

­Gárdonyi – aki sohasem olvashatta önmagát –, azt hiszem, nem tévedett a megkülönböz­tetésben.

Isten rabjai (1906. október 1–1907. szeptember 30.)

A regény megírása idején, boldog hatodik reáliskolás koromban azt éreztem, hogy ez a téma inkább valami fehér fátyolos, aranyszavú nő­ tollára illene, és nem Gárdonyiéra.

Gárdonyi képzeletemben túlságosan férfias lé­lek volt ahhoz, hogy a teremtő művész biztonságá­val írja meg Szent Margitot, múlt idők liliomos nőalakját. Az volt az őszinte, sugalmas érzésem, hogy itt nem elég, ha a párbeszédek mögül cselek­mények leskelődnek az olvasó felé, hanem itt a férfigondolkodásnak tömjénillatú márványoszlo­pok birodalmán apácaruhában kell végigjárnia és éreznie a kort és történetet. Érzésben költeményt kívántam. Cselekedetben álmot. És mindkettőt a porlepett történelemből, színesen.

Az író előtt is lebeghetett valami ilyenféle bizonytalankodás. Félt attól, hogy tollvonásai nem lesznek elég nőiesek.

Hogy egyetlenegy megrovó vagy figyelmez­tető levelet sem kapott regénye megjelenése után, igazolja a sikerét, s főként azt, hogy az olvasó nem érezte meg a férfitoll keze nehezét.

A regényéhez bátortalankodva fogott hozzá. Az is elriasztó gondolatként meredt eléje, hogyan hatol majd át a történelmi adatok rengete­gén.

Mégis nekivágott a témának.

Ahogy Gárdonyi elmondja, ily előzmények után:

”A kilencvenes évek közepén került a kezembe a Margit-legenda.

            Érdeklődéssel olvastam el, de borzadozva tet­tem le. Vallási őrültek háza volt az – gondoltam –, és az a szegény leány annak az őrültségnek leg­sajnálatosabb áldozata.

            Tíz évre rá, 1906 nyarán, olvasok egy rövid idézetet a Margit-legendából. Az idézet éppen az a mondat, amelynek eltörlését kívánta volna Szent Margit, ha a kéziratot az ő élete folyamán írják.

            Kedvetlenül néztem az idézetre, s mivelhogy este olvastam, egész éjjel a körül forgott a gondo­latom.

            Hogyan veheti ki valaki éppen azt a monda­tot idézetnek?

            Vajon az a legendaíró igazat írt-e? vagy val­lási buzgóságában ezzel a vonással is éppúgy túl­zott, mint ahogy bizonyára túlzott, mikor azt írta, hogy Margit ezer miatyánkot és ezer üdvözletet mondott s ezerszer omlott a földre féloldalt. (Tőn ezer vénfát.)

            S még ha igaz is, mért nem tekintik a törté­netírók jelentéktelen följegyzésnek? Mért éppen azt emeli ki Marczali és a Szilágyi-féle Magyar történelem II. kötetében?

            Nem sokkal szebb volna-e, ha valaki úgy írná meg Szent Margit életét, hogy azokat a vo­násokat emelné ki belőle, amelyek szépek? hiszen a legenda tele van a lelki nemesség és szívbeli jó­ság vonásaival is.

            Ilyenféle gondolatok fakadtak belőlem az idézet nyomása alatt. S napokig, hetekig kísértett. Szeptember elején Budapestre vittem a ki­sebbik fiamat iskolába. Egyheti tétlenség várt rám. Azt a hetet velem töltötte. Bejártuk a város megnéznivalóit, voltunk a Margitszigeten is, de csak a felső végén.

            Mikor hazajöttem, arra gondoltam, hogy meg kellett volna néznünk a szigeti omladékokat. Hogyan nem jutott eszembe ottan!

            Emlékeztem rá, hogy láttam az épületma­radványok képét valamelyik könyvemben. Mindjárt le is nyúltam a szekrényembe néhány képeskönyvért. Kun László életrajzában meg is talál­tam.

            Aztán ismét elolvastam a Margit-legendát.

            S mily más szemmel!

            Ami részek az első olvasásban megdöbben­tettek, úgy elmentem mellettök, mint virágos ud­varon a trágyadomb mellett.

            A sorok közt iparkodtam olvasni. S íme a so­rok közül rám fénylett egy szent élet szépsége, mint ahogy a deszkapalánk résein átragyog a nap.

            De hogyan nem látta meg a múlt időknek ezt a fenséges alakját senkise! Hányan megírták Ildi­kót, Zách Klárát, Széchy Máriát!
A történelem minden nő-alakját rámába aranyozták már a ma­gyar írók, csak éppen Margit királyleány hever még a porban.

            Támasszuk fel!

            Az írónak adott az Isten halottfeltámasztó erőt, de bezzeg nem trombitát. Szálankint, szemen­kint kell összeszedni a kevés maradványt; hozzá­rajzolni, hozzáalkotnia hiányzókat; a természet­tudósok számításával megalkotni egy lábnyomból az egész testet; saját lelkünkből lehelni belé egy részt, hogy feléledjen.

            S hogyan írnám meg egy zárt helyen élt élet történetét, holott oda férfi be nem léphetett?

            Alkotnom kellett egy férfialakot, hogy annak az élete tükörül szolgáljon s képét vesse a női klastrom rejtett életének.

            De a célból meg kellett világítanom azt a homályba borult kort is.

            Bizony sok történelmi egyházi könyvet ös­szeolvastam. Templomi és klastromi kérdések meg­oldásában sokat köszönhetek a könyveken kívül dr. Halászy Caesar barátomnak, aki elejétől fogva érdeklődött a munkám iránt, továbbá Paluscsák Pál tudós dominikánusunknak, aki a szerzet regu­láinak nekem homályos részeit szíves készségével segített megértenem.

            Hogy a munkám főalakjául Jancsi frátert tet­tem, annak magyarázatát fölöslegesnek vélem.

            Munkácsy Krisztus Pilátus-képénél is előbbre van téve egy jelentéktelen római katona, mégis Krisz­tus marad a főalak.”

Így jegyzi fel Gárdonyi a Margit-regény első gondolatát önmagának. Lehet, hogy talán előszó­nak szánta a feljegyzést könyvéhez, de lehet, hogy csak magának jegyezte. Utasításom nem volt rá, hogy az Isten rabjai kötet elé illesszem. Gárdonyi se kívánhatta nagyon az odahelyezését, mert hi­szen kerülközött volna neki is alkalma a sorok könyvbe ragasztásához.

Az Isten rabjai munkájához az első tinta­csöppje 1906. október 1-jén vonódott papírosra. A francia nyelvű Kincses kalendáriuma így jelzi az eseményt:

”Kezdtem írni Szent Margit regényét.”

Emlékezetem élesen vetíti elém ezt az időt. Ma is látom Gárdonyi ráncolt homlokát kerti sé­táin, s a mindennapos megbánást, hogy latin jelzőkövekkel ellátott útra lépett. Sehol egy magyar mondat. Klastromi szabályok, latin szertar­táskönyvek, egykorú feljegyzések, mind-mind la­tin nyelven. A könyvek a dolgozó-termében szana­szét, s gyakran naphosszat keresgélés a szótárban. Sorta­lan napok. Beláthatatlan idejű eredmény.

”Hiába, csak gazdag embernek való a regény­írás”, ez a vigasztalódása. Nem mintha ő gaz­dag lett volna, hanem, mert szegény volt ahhoz, hogy negyedében elkészült művét csak azért vágja tűzbe mert fáradságos a folytatása.

Október 8-án már gondolatoktól fűlő fővel látogat el a Margitszigetre, s visszatérve figyelmét regényalkotása annyira leköti, hogy még a naplójának is adósa marad a bejegyzéssel. Több mint egy hónapi búvárkodás következik. Kemény papiroslapokra, gondosan félrerakott báli meghívók hátlapjára készít jegyzeteket. A klastrom negyvenkét apácájának a nevét egymás alá fölírja, mint a tanár a diákjaiét, s min­degyik mellé a ko­rát abban az időben, mikor a Margitszigetre ke­rült. Mellé jegyzi, melyik hány évig élt, kinek a családjából származott, és milyen a jelleme. ­

A 17 barátról ugyanígy készít feljegyzéseket.

A jellemjelölés csak egy két szó. Pl. ”tudós; la­tin, ráncos homlokú”. Vagy másikénál: ”csodáló, ké­nyes, ideges test”. Vagy: ”vénleány korában ment be, rút volt”. Vagy: ”fiatal, kifelé vágyó”. Márton priorról ezt írja: ”ősz, méltóságos, nyugodt. Bá­gyadt szeme mintha üvegből volna. Megfagyott humorista. De magas gondolkodású úr. Kicsinyítő ragokkal beszél.”

1906. november 17-ére már annyira jut az efféle jegyezgetésekkel és a vázlatokkal, hogy meg­írja az első ívet a ”Jancsi fráter”-ből. Két nappal később Jancsi klastromba vitelét. Rákövetkező napon az ebédet
(a csöppség Margitka fogadtatása a Szige­ten). S ez időtől apadó munkakedvvel halad naponta előre: háromnegyed ívet, fél ívet, egy ne­gyed ívet, és 24-én csak néhány lapot dolgozik.

November végétől a karácsonyi novellakötele­zettségek miatt január közepéig ”egy betűt se” mozdít a regényen.

1907. március 31-én aztán ez a bejegyzés a regényről:

”E hónapban az Isten rabjainak meglevő ré­szét tisztázgattam gépen s átalakítottam az eredeti Regulák szerint, amiket már kétszáz lapnál többre terjedő írás után kaptam.”­

Április 8-án meglátogatja a dominikánusokat Budapesten. Ez a látogatás újból munkára tüzeli, mert négy napra rá már a Pesti Hírlap dicsekvő hangon hozza meg a hírt, hogy Gárdonyi Géza nagyobb szabású történelmi regényen dolgozik, amel­lyel annyira előrehaladt, hogy még az ősszel nyil­vánosságra kerül.

De nehéz a robot. Sokszor elakad a forrás­művek tanulmányozásnak szükségessége miatt. Május 4-étől egy teljes hetet a történelmi könyvek keresésével és vásárlásával tölt, s utána teljes hóna­pig újra csak adatokat gyűjt és válogat a Margit-regényhez. Fordít nagy buzgalommal és kitartással. ­

Június 13-án, hogy alkotómunkáját pihen­tesse, megkezdi az Isten rabjai második részét. Az első részét abbahagyja, mert ahhoz még adatok kelle­nek még.

A regénynek ez az összevissza írása Gár­donyinál rendszeres. Bármennyire ide-oda kapkod a dolgain, érdekes, a végén mégis egységesre gyúrja. ­Igaz, hogy az Isten rabjait röviden elkészített vázzal indítja. Röviden: egy lapon. Ekkor már tudja, hogy regénye hány részre csoportosul, hány feje­zetre, s a fejezetekben egyenkint mi a vezérgondo­lat és a cselekményrugó. E vázlat után nem volt fontos neki, melyik részhez fog. A napi hangulat döntötte el. A regényrészek az össze­illesztéskor aztán pontosan kapcsolódtak, s az érzé­sek, gondolatok és események kikalkulált törvénye szerint vonzották és taszították egymást, mintha váltakozó áramú láthatatlan huzalokon haladnának a cselekmények világító körtéje, a megoldás felé. Sohasem írt az első fogalmazványában mást, csakis cselekményt.             A Isten rabjai se volt ez alól kivétel. A tájak, a személyleírások és a jellemek rajza később következett.

Július 2-án az alkotóerő teljes megfeszítésével írja a javasasszony jelenetét. 22-én Ábris élettörténetét. Másnap Ábris filozófiáját 28 kézirati lapra. Harmadnap Ottokár látogatását a klas­tromban 15 kézirati lapra. A hó végére eljut a cseh király látogatása után történt járás-kelésig.

Ezután augusztus elején öt napot pihen. 5-én Margit avatásának megírásához elég adatot és hangulatot talál. Két napra rá a harmadik rész elejét írja, amelynek folytatása, a II–VI. fejezet már előzőleg elkészült. 14-én a VII., VIII., IX. fejezet, éspedig az illatgyűjtés kezdete, Margit arcul verése, Marcellusz templomi szidalma. Pontosan a hó közepén egy nap alatt ír ismét 28 kézirati lapot: Ábris visszatérését, a vízáradást és a kútba esést. Másnap a XII. és a XIII. fejezetet, kb. egy nyomta­tott ívet – pedig délután látogatók zavarják – s a következő napon Margit utolsó évét és napját.

Augusztus 18-án újból ráhelyezi a tollat a kalamáris fedelére. Egerben nagy ünnepséggel Dobó szobrát leleplezik. A Történelmi Társulat őt kéri meg, hogy az ünnepségen képviselje. Nem térhet ki előle. Kiszakítja magát a munkájából, s egy napra eltávozik a legendás szentek társaságá­ból, az ércbe öntött, legendás hős köszöntése vé­gett. 19-én újabb akadály, látogatók: Bródy és Fesztyék átrándulnak Parádról. Bármennyire sza­bódik: elcsalják Parádra, úgyhogy a regényt Pa­rádról való angolos eltűnése után csak 21-én fe­jezheti be. 28-án siet is vele Pestre, ahol páter Paluscsák Pál dominikánus szerzetesnek elolvassa. Együtt áttanulmányozzák, újra megvitatják a re­gény klastromi részeit. Szegény páter majdnem két napig vesződik Gárdonyival, de megértéssel, szeretettel, türelemmel áldozza fel kiváló tudását, hogy segítségére legyen. 30-án este Gárdonyi már Egerben ül íróasztala mellett, és szeptember 5-én a végzett munka örömével vígan utazik vissza Parádra Fesztyékhez, hogy haragot érdemlő el­tűnését jóvátegye. Boldogságában és jó hangula­tában, vacsora fogytán a parádi cigányprímás ke­zéből kiveszi a hegedűt, és azzal vidámítja a pesti társaságot. Elárulja Fesztyéknek azt a titkot, hogy nemcsak Bársony Pista ért a vonóhoz, ha­nem Gárdonyi Géza is.

Az étkezőben megtapsolják, lelkesednek érte. Gárdonyi mindaddig állja a tapsot, míg az egyik vendég Bródytól nevét kérdezve, vígságában el­kiáltja:

”Éljen a mi szeretett prímásunk, Gárdonyi Géza!”

Gárdonyi arcán erre megfagy a jókedv. Fesztyéktől elköszön, s még aznap éjszaka haza­kocsikázik Egerbe.

Ezután gyötrelmes napok követ­keznek. A válóperét ekkor kezdi tárgyalni a bír­óság. Az izgalmak dologtalanságra ítélik, apró-­cseprő írómunkára.

Szeptemberben az Isten rabjait javít­gatja. Itt egy szót helyettesít megfelelőbbel. Amott egy mondatot. Hol sok a leírás, hol párbeszé­det sző közbe, vagy töröl. Ahol gyönge a jellem­rajz, erősebben részletez. Ahol kevés az áhítat, a tömjénillat, virág, bűnbánat, több színt ad belé, hogy a betűk járója lássa, mit olvas, és hallja, amit olvas. Képzeletében megzendüljön az apá­cák áhítatos éneke, s a Nyulak szigetének kirán­dulóhelyén a romokból boltívek magasodjanak, s alattuk fehér vélu­mos (a katolikus liturgiában: kendő – A Szerk.) lelkek ajkairól szent áhítat duruzsoljon a kiskápolnában.

A hónap utolsó napján húszfiókos író­asztalába süllyeszti a művét.

Vár vele. Ebben az évben többé nem is veszi elő. A családi kellemetlenségek beteggé marcangol­ják. Folytatja a vezeklését a nő miatt, ”aki­ről – mint mondja – nem akarok szólani soha”. Végül elmenekül Eger­ből, az országból: Olaszhonba. Oda viszi szívének nehéz poggyászát.

Könyve 1908. április 3-án jelenik meg.

A regény kezdetben nem hozott feltűnő irodalmi sikert. Az olvasók ízlése abban az idő­ben az ilyenféle témák iránt érzéketlenségben senyvedett. Ma mennyivel másképp fogadják! Becsülik. Szeretik. Látatlanul is érzem, hogy a mai könyvolvasó érintett lelkéből röppen egy-­egy sóhajocska az egri vár felé is. Látatlanul is lá­tom, mikor a könyv becsukódik, mintha egy zso­lozsmás imakönyv lapjai hajolnának össze az ol­vasónak azzal a gondolatával: ­

”Ma nem regényt olvastam. Ma imádkoz­tam. Gárdonyi szava mondta nekem az imád­ságot.”