Bródy Sándor

Nagyapám  Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Bródy Sándorról.

Gárdonyi szülőföldje

Agárd. Fejér megye.

Ha valaki megkérdi, hol született Gárdonyi Géza, a felületes diák szajkónyelvével rávághatnám: ott, ahol Magyarországon a költők és írók általában születni szoktak.

Mert Agárd csakugyan az a vidék, ahova a velencei-tavi gólyák a magyar Parnasszusról hordják a csecsemőket. Nem egy csengő szavú költő és nem egy délibábos fantáziájú író pillantott itt először a kék magyar égboltra. Ezen a vidéken ringott bölcsője Vörösmarty Mihálynak, Eötvös József bárónak, Vajda Jánosnak, Endrődy Sán­dornak.

Ha valaki meg azt kérdezi, mikor szü­letett Gárdonyi Géza? Ugyanabban az esztendőben, amikor alá­suhant a magyar földre a csillagos magasságból Herczeg Ferenc, Gaál Mózes, Peleár Gyula, Bródy Sándor.

Az a ház, ahol Gárdonyi bölcsője először síró kis terhével megringott, amolyan meszes oldalú, hosszú gerincű, nádtetős gazdasági cselédház. Barnult nádszalma alatt meglapuló apró szemű, fehér házikó. A ház tetejéből falusi meredt stílustalansággal bökken ki három fekete kucsmás, öblös szájú kémény. Mintha három fehér subás magyar jó szűzdohányt füstölgetve tekintgetne szét a vidékre valami nádsátor oldalából. A ház nagyjából csak olyan parasztház, amilyen ezer és ezer áll vagy düledezik az országban. Csak talán a szokottnál vállasabb. A téglafalban a déli oldalon három kis gyalulatlan deszkaajtó és öklömnyi üvegszemes hat kis ablak. A hat ablakocska egyesült jó szándékkal igyekszik azon, hogy az alacsony szűk szobácskák részére megmentsen valamit a nap sugaraiból, mert bizony nem sok jut be az égi fényből a polyvás agyaggal padlózott szobákba. Az ablakok párkánya kívülről oly ala­csony, hogy a dedós gyerek is föléri.

A ház téglából épült. Ma már cserepes, pad­lós. Eredetileg nem cselédháznak készült. Tanítól­akásnak szánták. Ha nem így volna, ez is vá­lyogból lenne, mint a tanya többi háza és a Ve­lencei-tó szélén a legtöbb kulipintyó.

A ház külön áll. Egyedül. Mint valami csárda. Előtte széles kocsiút. Az ablakos-ajtós ol­dalon kerítetlen udvar. A ház háta mögött kerí­tetlen cselédkert. Elöl az udvarban öt magasra nyesett törzsű akácfa, mint öt óriás pemet mered fel a dunántúli égnek. Az akácfák között a ház második ajtaja előtt hámló kérgű öreg tujafa lom­bosodik. Lehajló, bozontos, kusza fejével mint valami szemérmes vénlány csodálkozón les, és szinte bocsánatkérőn mondja: „Én magam sem tudom, hogyan marad­tam itt…”

A ház második ajtaja a bejáró Zieglerék volt lakásához. Szűk kis előszoba. Szemközt konyha. Jobbra-balra egy-egy szoba. (Ma az uradalom bérlőjének a lakása.) Az előszoba és a konyha valamikor egy volt. A balra nyíló szoba egyik sarkában kémény – a háznak a kocsiútról nézvést az első kéménye – és búbos kemence. A másik sarkában valamikor ágy állott. Az az ágy, ahol Gárdonyi Géza 1863. augusztus 3-án reggel 8 órakor született.

Zieglerék e házban együtt laktak az ura­dalmi kőművessel és a kováccsal, e két mester­ember közé ékelődve. A kőműves öreg, egyedül éldegélő ember, afféle sokat pipázó, „csak ahogy a test megkívánja” mozgással dolgozó szegődményes, aki a beszédben is olyan komótosan mérte a hangot, mintha valami hosszú ingájú óra kettyenésére tanították volna cse­csemőkorában gagyogni. Ez az öreg kőműves lakott a házban, elöl. A konyháján Gárdonyi édes­anyja, Ziegler néni  főzögetett. A saját konyháját előszobának és spájznak rendezte be. Zieglerék így két szobát használhattak.

A másik szomszédjuk, a kovács, egyúttal orvos is. Jól megfért Zieglerrel. Becsülte Zieglert, már csak azért is, mert sok mesterségbe vágó, érdekes fogást tanulhatott tőle.

Az ágy, amelyben Gárdonyi meglátta a napvilágot, közönséges, barnára festett, egyszerű faágy. Ma is megvan. Méreteire, ha szabad ilyen egybevetés­sel élnem, olyan kicsiny, mint Napóleoné, mert Gárdonyi Géza édesanyja azon nők közé tarto­zott, akinek gyakran el kellett mondania az életben: „Ó, vannak még nálam jóval kisebb nők is!”

Hát ha termetre talán voltak is, de egyszerű­ségre, szerénységre és minden sorsban megelégedettségre kevesen.

Gárdonyi Géza bölcsője tulipánvirágos sváb­szín kékre mázolt deszkabölcső, Gárdonyi édes­anyjának a szőlősgyöröki házával együtt adódott át 1897. március 6-án egy Berkes Lajos nevű kádárnak. Nem sokat érő volt már. Szúette deszkái puszta érintésre szilánkokká omlottak. Ép csak a két ringó keményfa talpa. E két ringó talpán hét apróság szendergett boldog gyermekálomba mennyországos mosolygással. E két ringó talpfa hányszor hallhatta Gárdonyi Géza nyekergő sírá­sát! Hányszor az édesanya csitító szavát! Hány­szor tűrte szótlanul apró gyereklábak rugdosásait!

Mi a hála, mind, e múltért s a türelemért? Ma nincs. Nincs belőle egy darabka emlék se.

Mindig mély megilletődéssel gondolok a két bölcsőtalpra. Azt érzem, mintha a régi, aggott bútoroknak lelkük volna. Mintha beszívta volna magába e néma ajkú fa a Ziegler család életét: a gyermekek örömét, az öregek megnyugtató hangját. Mintha beszívta volna lelkük sugarait. Kedvessé vált a családnak. Talán-talán a fának is kedvesek voltak a család tagjai. Hiszen együvé tartoztak. Látta a gyermekeket gyermeknek lenni, ahogy a gyermekek látták őt öregnek lenni. Nem rút hálátlanság-e hát idegen kézre vetnünk? Gárdonyi édesanyjának mulasztása, hogy megtörtént.

Gárdonyi is fájón gondolhatott a hálátlanságra. Érezhetett valamit ő is a bölcsőtalp lelki életéből. A korhadt fa utolsó feljajdulása, amikor elvitték, talán hozzá is elhallatszhatott. El. Mert a két rossz, szúfuratos bölcsőlibbentő átszállt Gárdonyi írói képzeletének aranysugarán, s újból elkészíttette, kifaragtatta Jézus bölcsőjénél Szent Józseffel a Karácsonyi álom harmadik felvonásának első jelenetében.

Azóta a hintadeszka él, és időnként meg-megjelenik az angyalok éneke hárfás dallamára a Nemzeti Színház színpadán, hogy palástolja a vele elkövetett hálatlanságot.

Gárdonyi szülőházát az utókor művészi vörösmárvány-táblával díszítette. A táblán felírás csak ennyi:

„Itt született

Gárdonyi Géza

magyar író

1863. aug. 3-án.”

Az író lelkületét valahogy nemigen érintette, hogy a szülői ház a múlt kedves emlékei közé kerüljön. Agárdi szülőhelyét és a Gárdony községhez tartozó katolikus templomot, ahol keresztelték, jóformán csak a vonatablakból ismerte és mutogatta Balatonra leránduló fiainak. Mikor Egerből ifjúkori emlékeinek helyeit egy nyáron (1903) sorra látogatta, Agárdot akkor sem nézte meg. Érthető is: a pólyáskornak még nincsenek se értelmi, se érzelmi kapcsolatai a környezettel, ha még olyan szépek is, mint mondjuk az agárdi park – akkoriban gróf Nádasdy Lipótné szül. Forray Júlia grófnőé – vagy a Velencei-tó nádas, rejtelmes vidéke.

Ami Agárdból érdekelte, egyedül kedves jó barátja, keresztelő papja, Károly János káplán, később székesfehérvári kanonok. Károly János káplán mindennapos vendége Ziegleréknek, s családhoz vonzódó szeretetében sokszor ringatta a kis Gézát bölcsőjében. Később meg gyakran felkereste a már bajszos csecsemőt, Pesten is, meg Egerben is, ahová Károly Jánost rokoni kötelékek fűzték.

Újságíróskodás Pesten

Betegen, kimerülten tért a fővárosba. (1891. november 17.) Orvost keresett először. Annyira legyengült, hogy szinte alig vonszolta az életet. „Ideges gyomorbaj!”, állapította meg az orvos. „Pihenés az egyetlen gyógyszer.”

Hogy megélhessen, így, beteg-kimerülten, az orvosi recept ellenére is kierőszakolt agyából naponta legalább egy novellát. Első novellái közül a Hogy készül a dráma? cíművel bejutott a Pesti Hírlap büszke csarnokába. (1891. december 3.)

Először életében!

A Pesti Hírlap eddig elérhetetlennek tetsző vágyak, álmok birodalma volt Gárdonyinak. Ez a váratlan siker az ismét öngyilkosság felé komorodó Gárdonyi tollának többet jelentett minden orvosnál, meg minden patikánál. Fényességes szép jövő derengését látta hirtelen maga előtt. Olyant, amilyenről ábrándozott akkor, mikor tollában csak ő maga bízott. Senki más.

Fővárosba érkezésekor Pósa, Bródy, Sziklay, Sebők fogadta. Pósa mindjárt az első este elvitte az Otthonba. Bemutatta Gárdonyit. Gárdonyi tisztelettel és alázattal pillantott körül, mint a szalonba tévedt mezei egér a zongora lábánál. Meglepte ez a körülötte hirtelen felcsillanó fényesség.

Nem látott ő még soha egy gyülekezetben ennyi sok tehetséget. Nagyságot. Nem számított ő rá soha, hogy bekerül az írótoll perzsaszőnyeges termeibe, hol a toll ennyi kiválóságával egy lélegzetre szívhatja a levegőt! Nem gondolta, hogy valaha kezet is foghat így, együtt mindnyájukkal, a kortársakkal.

Gárdonyi szíve örömtől repesett. Egyetlen, aki szívét egy pillanatra megállította, Rákosi Jenő volt. Rákosi Jenő, aki hosszú életén át arról volt nevezetes, hogy a gyengéket magához szerette, támogatta, serkentette s nem bocsátotta ki figyelme meleg sugarából. Rákosi Jenő! Talán életében ez volt az első hideg szava az áldott lelkű nagy írónak, amelyet Gárdonyi felfogott naplójában:

„Balog Pál bemutatott Rákosi Jenőnek.

– Mit csinál itt Pesten? – kérdi igen nyájasan.

– Feljöttem – mondok –, itt fogok ezután dolgozni.

– Hol?

– Mindenütt.

– Minek jött fel, barátom – felelte igen feketén –, akik itt vannak, azoknak is alig van kenyerük.”

Gárdonyi a pesti kenyértelenséget nemigen tapasztalta. Írásaival így, betegen is naponta 7-8 forintot előteremtett. A Pesti Hírlap, Magyar Hírlap, Budapest, Mátyás Diák betűi ontották a Gárdonyi-termést.

Elhelyezkedése is simán rendbe igazodott: Bródy Sándor fogta be maga mellé. Az egri diák az egri diákot. 1891. december 11-én Gárdonyi Géza a Magyar Hírlap belső munkatársa címet nyomatta újonnan rendelt névjegyére. Amellett az Én Újságomban Pósa kedvéért a Nagyapót mesélteti hétről-hétre.

Az 1892-i újév e kettős szereposztásban köszönt Gárdonyira, aki alig egy hónap alatt keményen megveti a lábát a kőrengetegben, Budapesten.

A Feszty-körkép

A Magyar Hírlap politikairiporter-szerepét nem sokáig bírta. A naponta parlamenti ülésekre járogatás és az ott tétlenkedés nem Gárdonyi természetének való. Nyugodt honatyavérre mérték ki azt, és nem ideges újságíró-szervezetre. Mert a honatya mögött az ősöktől öröklött búzatáblák akkor is megnőnek, ha tulajdonosuk akár otthon csücsül, vagy akár Pestre jár a császárt lébe mártogatni. De Gárdonyinak nem voltak tanyás ősei és egyéb, ily ekeszarvhoz illő nemes és gazdag elődei. Gárdonyi maga szántott és maga vetett. Szántott tollbarázdákat. Vetett gondolatokat. Új alkuba fogott hát a Magyar Hírlapékkal (1894. május 29.), s kiharcolta független idejét tollának és önmagának. Négy tárca és két Göre – havonkint egy százas. Ennyi elég a mindennapi kenyérre Gárdonyinak. Negyvenet még hozzátold az Én Újságom, s élhet vígan minden kalitka nélkül a szabadság mezején.

Miután ideje függetlenségét Fenyő Miksa főszerkesztőéktől így megszerezte, egyéb hasznos foglalkozás után nézett. Mert a feladatot, amelyet a Magyar Hírlap alkuja rárótt, ha jól nekiveselkedett, két nap alatt készre teremtette. Szerencséje volt Gárdonyinak, hogy Árpád apánk seregestül, asszonyostul, Szvatoplukostul az ezeréves kiállításra Feszty művészi buzgólkodásából a kelleténél két esztendővel hamarabb érkezett. Ami vagy onnan van, hogy honfoglaló ősünk táltosai az ezerig számolásnál eltévesztették a rovást, vagy pedig, hogy Árpád apánk pontos ember lévén, seregét és Szvatoplukját hamarabb iderendelte, nehogy a nemzeti nagy emlékezetből kiessen. Gárdonyi Géza vállalkozott rá (1894. május 18-án) hogy Árpád vezér magyarjainak dolgát legalább addig az óráig intézi, míg Árpád apánk büszke fehér lován meghallgathatja az ezeréves fennállást megnyitó Gotterhaltét. Aztán majd elválik, hova fordul a helyzet, visszatér-e Árpád a sírjába, vagy tovább is köztünk marad.

A Feszty-körkép titkársága az irodalom vezérének, Jókai Mórnak szalonjába vezette be Gárdonyit. Feszty Árpád, A magyarok bejövetele körkép megteremtője Jókai veje lévén hetenkint megfordult Gárdonyi, a nagy író otthonában. Gárdonyit először Bródy Sándor mutatta be a Jókai családnak. Bródy Sándor volt az, aki Gárdonyit Fesztynek a körképtitkárságra ajánlotta. Gárdonyi egyszerű falusi életével úgy nyitott be Jókai írói hajlékába, mint a mesebeli hetedik kisfiú a tizenharmadik szobába. Félénken lépte át a küszöböt, s ha rápillantott a nemzet csodálatos földi kincsére, az irodalom aranytollal, aranylélekkel, mesemondó nyelvvel megáldott alakjára, mintha ránehezült volna lelkére a boszorkányos félelem s megremegett volna, hogy az őt innen ki fogja kergetni.

Pedig hát mit láthatott Jókaiéknál?

Egyszerűséget. Barátságot. Szeretetet.

Igaz, hogy akkor Gárdonyi még nem volt csodálni való. A kopott újságírócska füle mellett akkor még csak ceruza volt, vagy toll, és nem babérlevél.

A felejthetetlennek rajzolt első belépő is olyan kispolgárias jelenetben történt, hogy még Gárdonyi naplója sem keres hozzá cicomás szavakat.

 „(1894.) jún. 23. Este az öreg Jókait, Fesztyéket Tubával (komáromi képviselő) vacsoránál találtuk. A pirítósban én is részt vettem. Mert a földi istenek pirítóst esznek.”

Pöhölyék (1895. febr. 21.)

A Pöhöly Zsófi című elbeszélés volt az első a Pöhöly-famíliából szakajtott történetek közül, még Szegeden. (Szegedi Napló, 1891. február 15.) Pöhöly Zsófi Pöhöly János lánya, a városba szegődött úri szolgáltra, hogy az apja kifizethesse a szatymazi Balogh-szőlő utolsó rátáját. Éppen letelt a törlesztés. Pöhöly János elégedetten bámul ki a zúzmarás ablakon a hideg télbe, mikor a kisbíró meghozza Zsófit a cselédsorból, s ezt olvassa a hivatalos papirosról a szoborrá kövült családnak.

– Pöhöly Zsófi, tizenhat esztendős, éjjeli csavargás miatt hazatoloncoltatik.

Az anyja kilöki az egy szál vékonyka ruhában didergő Zsófit:

– Gyalázatos! Takarodj!

Pöhöly János csak ennyit mond:

– Jól tetted.

E két mondattal Zsófi életsorsa elintéződik. A kis Julcsa, Zsófi testvérkéje az asztalra fekteti karját, ráborul és sír:

– Szegény Zsófi!

– Hallgass! – förmed rá Pöhöly János –, az nem Zsófi többé. Az egy… személy –. S kiballagott az ököristállóba.

Pöhölyné egy darabig bámulja Julcsát. Aztán lebontja magáról a nagykendőt, és odadobja az asztalra.

– Vidd utána… mondd, hogy menjen a présházba.

Gárdonyi első novellája volt ez Szegeden, amellyel feltűnést keltett. Jelentéktelen történet, de részleteiben oly finom írásmunkával cizellált, hogy ha véletlenül Gárdonyi külföldi író, az elismerés Ouida: egy pár kis facipője mellé odateríti Pöhöly Zsófi meleg kendőjét. A szegedi íróskodás világából kiemelkedő sikere a Pöhölyékkel Pesten is elérte. Mint a Magyar Hírlap munkatársa megírta a regény folytatását. Igazi parasztregény. A Magyar Hírlap hasábjain. A regényből régi sablonokat megvető írásművészete csillog elő, stílusa egyszerűségével ad vonzó és értékes külsőt a falusi ember köznapi történetének.

Pöhölyék!

Gárdonyi a lelkét öntötte e regénybe. Minden írói tudását.

Bródy Sándor a Pöhölyéket kötetben megjelenésükkor így méltatja a Magyar Hírlapban (1895. március 14.): „A Pöhölyék szenzáció volt közöttünk. Szeretném ha az olvasó egy délután – azon a napon, amikor egy-egy Pöhöly-tárca megjelent – hallotta volna az írók gyűlőhelyein a beszélgetéseket. Az érdemes parasztfamília neve hangzott minden felülről. Mulattak rajta, örültek neki, dicsérték. Ami engem, alázatos visszhangjukat illet, különösen nagyra becsülöm Gárdonyi e könyvét.”

Bródy Sándornak e sorokban rejtett baráti ölelése áthullámzott a többi érdek nélküli napilap és folyóirat betűin is. Gárdonyi a Pöhölyék könyvvel szerettette meg magát igazán írótársaival és közönségével. Csak egyetlen ünnepietlen hang verődött fel az irodalomban Pöhölyékre. A Hét soraiból, Kiss József (1895 március 10.) kezéből. Kiss József a Pöhölyékre vonatkoztatva ezt írja a szerzőről:

„Nagy íróvá aligha fogja magát kinőni, mert látóköre, világa szűk és korlátolt, de szeretetreméltó egyéni tulajdonságaival nagy olvasókört fog magának hódítani, és az is valami.”

Színműírási láz

Nem tudom, ki kezdte először a kortársak között a színműírást. Azt hiszem, Herczeg Fe­renc az Ocskai brigadérossal. Hogy Gárdonyi nem Herczeg sikerétől kapott színműírási lázat, az bizonyos. A Göre-színdarab megírása Gárdonyit már a nagy kiállításkor foglalkoztatta, azok­ban a napokban, mikor a Pokol-körkép miatt a végrehajtó többször tiszteletét tette nála, és apránkint lefoglal­gatta minden mozdítható holmiját.

De hogy Gárdonyi A borral szerencsésen járt, a színműirodalom a kollégák között is fel­lendült. Gárdonyi barátai valamennyien színmű­vön töprengtek, Dankó Pistától kezdve Bródy Sándorig. Dankó Cigányszerelme, Rákosi Jenő Endre és Johannája, Bródy A dadája, Tóth Béla Boldogasszony dervise, mind Gárdonyi sikere ösztönzésére indult. Nem mondom, hogy az irigy­ség gyökeréből táplálkozott a lelkes felbuzdulás, mert hiszen akiket említettem, annyira közel simultak Gárdonyi baráti szeretetéhez, hogy az irigység legcsekélyebb szálát sem merném keresni szívükben.

Rákosi Jenő A bor után meghívta Gárdo­nyit az előadására. Gárdonyi tanácsolt. Rákosi Jenő igazított a művén.

Hogy miket?

Nem tudom.

Gárdonyi naplója nem jelzi.

Rákosi Jenő után Bródy Sándor állt Gárdonyi elé A dada ötletével.

Hogy hű legyek az igazsághoz, idézek a naplóból:

„Otthon. (Hírlapírók Köre) Bródyval, ki a Dada c. darabja tervezetét mondta el. Néhány jó tanácsot adtam neki az alakok szimpatikusabbá tételére.” (1900. május 12.)

Mikor már látta Gárdonyi, hogy minden tollforgató barátja színművön töpreng, mosoly­gott magában és szinte csodálkozott, mi van Pósával, Tóth Bélával!? Még Eötvös Károly, a tiszaeszlári pör híres védője is, az Abbázia kávéházban egy délután azzal marasztalta Gárdonyit:

– Gyere csak, Gézám. Van egy jó színdarabtémám. Aztán leszel szíves azt nekem beosztani felvonásokra meg jelenetekre, mert én az ilyen színdarabaprózáshoz nem értek.

Eötvös után már bizonyos volt, hogy Pósa is színművön mesterkedik, de tudta róla, amilyen aprólékos verscicomázó az öreg, sohse készül el vele.

Ezek után Tóth Bélán a sor.

Hogy éppen levelet menesztett hozzá, meg­említette neki:

– Illene már, hogy a Nemzeti Színház Tóth Béla tollából is hozzon gyönyörködtetőt.

Mikorra a levél Tóth Bélához belibbent, éppen készen volt a mű.

No, megörült Tóth Béla a buzdításnak!

„Szeretett Jó Uram!

Az ön kedves leveléhez fogható nagy, cso­dálatos és hihetetlen babonaság még nem esett meg rajtam.

Abban az órában érkezett ez a levél, mikor befejeztem a Boldogasszony dervise című elbe­szélésemből írott színjátékom harmadik, utolsó felvonását.

Mi ez?… A szívek telepathiája? Vagy két elmének hasonló következtetése és ítélete? Egyszerre, egy időben bukkant reá a kegyed jósága és az én merészségem, hogy nekem dara­bot, magyar darabot lehet, szabad, sőt talán kell írnom?

(…) Ma egy hete még meg sem álmodtam volna, hogy vasárnap este kész színjátékom lesz, itt, az asztalon. Úgyszólván sohasem gondoltam olyasmire, hogy darabot írjak.

De lelkemben, tudtom nélkül, magától mégis érlelődnie kellett valaminek. A múlt héten va­lami hajtani kezdett, hirtelen…

A Boldogasszony dervise kilenc év óta író­asztalom fölött függő három megszokott, megunt képe kezdett világosodni, domborodni? Mit tudom én? Történt valami.

Szerdán megvettük azt a régi könyvet – ­nem volt itthon példányom –,  mert akartam olvasni; éreztem, hogy az itt lévő francia és né­met fordítás nem elég.

S ma itt a színjáték. Csak másolni kell, géppel.

(…) Mi lesz a sorsa? Én életem legderekabb munkájának vélem, mert soha sem hittem még így. Embereim diktáltak minden szót. Láttam, hallottam őket.

Kegyed az életem párján kívül az egyetlen lélek, aki erről tud. Kérem, hallgasson is. Nem azért, mert félek az engemet gyűlölő egész iro­dalom a priori ármánykodásától; de vén legény vagyok már, s megvallom: röstelleném, ha a ki­dobásom igen publice történnék. Hát csak sza­marazzanak össze a bíráló urak piano.

Somlóhoz most már nem mehetek; mert – mint talán tudja kegyed – ő az Annuska főpró­bája után igen kedves levelet írt nekem, ígérvén, hogy ezentúl minden főpróbára páholyt küld; s ezt én megköszöntem. Ha e véletlen levélváltás után most mennék hozzá: Uram, darabot írtam! ő is azt hinné, én is azt érezném, hogy ez az, amit én kigyaloglásnak hívok.

Menjen minden a maga útján. A rendes, hi­vatalos formaságok között.

(…) Hát persze, ha kegyed azt a színjátékot elolvasná, az igen-igen nagy dolog lenne. De kérni se merem.

1902. jan. 18.

A szeretet érzésével

Tóth Béla.”

Örült Tóth Béla darabjának. A színműírási láz azonban Gárdonyit se hagyta el. Gárdonyit kapta el a láz első áldozat­nak, s Gárdonyinál ragadt meg legtovább. Évekig. Hét színdarabig, egymásután.

Fiaimnak

Gárdonyi tolla A bor előadásának izgalmai után nagyobb méretű alkotásokra nem vállalkozott. A láthatatlan ember utolsó simításai várják. Hogy azonban idegeskedése testileg teljesen legyengítette, napokig az volt az érzése, hogy a halál küszöbe felé lépked.

Ebben a súlyos állapotában terelődik gondo­lata arra, mi lenne gyermekeivel, ha most meg­halna. Fiatalon, tanácstalanul állanának. A máso­dik és az ötödik gimnáziumos tudás pályakezdetre is kevés. Gondoskodni… Ki is gondoskodna róluk…

Édesanyjuk elhagyta őket.

Nagyanyjuk hatvanegy éves.

A szerzett vagyonkája talán elég lenne a ta­nulmányaik bevégzésére. De az iskola végeztéig is ki ügyelne rájok, ki igazítaná el az élet nehéz kér­déseiben őket?

E súlyos gondolatok közepette ötlik eszébe: „Ezentúl naponta följegyzek egy-egy életre való tanácsot a fiaimnak.” (1901. május 4.)

Valóban, jegyezgetett is buzgón, szorgalma­san, évekig. De mivel az Isten mégis megengedte, hogy áldott kezét nagykorúságunkig is magun­kon érezzük, a tanácsok írásban őrződtek, ma­radtak. Halála után Földre néző szem címen átadtam nyomtatásban a tanácsokat Gárdonyi szeretetével együtt a magyar ifjúságnak.

Gárdonyi Gyermekkori emlékeimje is (1901. november 21-étől), amelyek Bródy Sándor Jövendő című lapjában láttak napvilágot (1903. márc. 1-jétől.) egy kiszakított része az apai tanácsoknak. Leírta a gyermekkorát nekünk, hogy az ő vergődésein, szenvedésein tanuljunk emberré lenni.

Emberré!

Lelki emberré!

Göre Gábor kosztján

„Én többé aligha vállalkozok ilyen alapon való regénycsinálásra. Gazdag embernek való mu­latság az ilyen! Aztánhát ki az ördög keres ma­napság a regényben igazságot!”, kesereg Gárdo­nyi a naplójában az Egri csillagok befejezésekor. A rengeteg forrástanulmány, konstantinápolyi utazása vagyont őröl semmivé. A drága könyv­régiségeket erszénye szűkítésével rakja könyvtá­rába, mert a magyar nemzet múzeumából Gárdo­nyi Gézának nem lehet könyvet kölcsönbe szerez­nie. (1899. szeptember 30.) Bizony, mire az Egri csilla­gok végső soraihoz ér, pénztárcájának utolsó ko­ronái érik meg az egri dicsőséget.

Szinte humorosan hat naplóbejegyzése:

„1899. október 16. Nincs pénzem. Írnom kell tárcát.

1899. október 17. Írtam. Minek a pénz? – a Pesti Hírlap naptárába.”

Mégis, ki volt az a pelikán, aki Gárdonyit táplálta?

Az irodalomtörténet-írók kedvéért elárulom, a sokat ócsárolt, hamis irodalmi értéknek ítélt „ka­pós áru” Göre Gábor bíró uram könyve.

Gárdonyi regénymunkája mellett minden hé­ten egy Göre-levelet termelt a Kakas Mártonnak, s minden héten egy Nagyapót vagy Mindenttudó Gergelyt az Én Újságomnak. (Mindenttudó bácsi éppen azért keresztelődött Gergelynek, mert az Egri csillagokkal egyszerre írta, s óvakodott tőle, hogy más névhez szoktassa a tollát, nehogy a re­gényében elvétse.) Göre Gábor és Nagyapó együtt tartotta el Gárdonyit. Talán ha e két örökké ki­aknázhatatlan alakja nincs, sohasem jelennek meg az égbolton az Egri csillagok.

Különösen Lepénd község szállította ponto­san az adót. A kiállítás évében megjelent a Göre Gábor bíró úr könyve, utána a Durbints sógor (1898. július 27.), a Pesti úr (1899. augusztus 8.), átlag háromhavonkint váltakozva láttak új köntöst, s ez bő­ségesen elég volt Gárdonyinak háza szükségletének fedezésére.

Kérdezte is egyszer Bródy Sándor íróbarátja:

– Hogyan lehet az, hogy ön ennyi utánjá­rást és költséget áldozhat egy regényre?

– Nagyon egyszerűen – felelte Gárdonyi. Ebédre meghívatom magam Göre Gáborhoz, va­csorára meg Nagyapóékhoz vagy Mindenttudó Gergelyékhez.

– No és a reggeli?

– Van a kútban víz elég, és tea a hársfámon.

– És a cukor?

– Fölösleges! – legyintett Gárdonyi. – ­A teát a magamfajta ember úgy issza, hogy köz­ben mosolyog. Mindenki azt hiszi, több a cukor benne a kelleténél.

Mikor Gárdonyi fogadalma ellenére A látha­tatlan ember írásához fogott, nem kellett a teájá­hoz mosolyognia. A bor és az újabb Görék, Nagy­apóval és Mindenttudó Gergellyel együtt gon­doskodtak Gárdonyi asztala terítéséről és tálalá­sáról.

Az 1902. év

Úgy kezdődött, hogy Gárdonyi halálos bete­gen fekszik az ágyán. Értömődése van. Az értö­mődés fölhatolt a lábából majdnem a szívéig. Az elhibázott orvosi kezelés meleg vízzel gyógyította. Gárdonyi érezte, hogy ellenkezőleg kell. Érezte és olvasta. Kneipp páter megmentette.

Gárdonyi megírta a végrendeletét is, annyira elkészült a koporsóra (1902. február 23.) Ha­lállal vívódásában érte a hír, hogy a Kisfaludy Társa­ság az ő tagságra jelölése ellenére mégse őt, hanem mást választott tagjául. (1902. február 6.)

Betegségében naphosszat türelmes megadással, szótlanul feküdt. Az elmúlást nyugodtan várta. Ugyanazzal a nyugodtsággal, mint húsz évvel ké­sőbb. Fájdalmai éles késekként nyilalltak belé. Ko­moly munkára ily állapotban nem gondolhatott. Mindössze egyszer próbálkozott alkotómunkára: ceruzával elkészítette a Megismételt idill című no­vellájának színművé vázolását.

A Megismételt idill következett volna a Ka­rácsonyi álom után, az Annuska helyett. „Próbál­koztam vele, de nem ment. A lábam majd öt kiló­val nehezebb, mint kellene.” (1902. január 16.) Ezekben a napokban olvassa a lapokból (1902. január 19.) Bródy Sándor A dadájának sikerét. Örül neki. Sajnálja, hogy nem lehetett ott Bródy dicsőségé­nél.

Miközben lábadozik, kedvesen érdekes naplóbejegyzések születnek tollából. Mintha csak Zéta életre vergődését olvasnám A láthatatlan emberből, Petykó nélkül: Lépésről-lépésre beszámol gyógyulásáról.

Először lépi át a küszöböt.

„(…) Ma már fönn voltam a verandán. (A másik épületben, vagyis a család lakosztályában. Ebédlőként használtuk. Télen tele volt virágokkal.)

(…) Ma ismét a verandán.

(…) Délután felhúztam a cipőmet. Ez is bol­dogság, hogy az ember felhúzza a cipőjét.”

Jövendő

1903. március 1-jén indult. Bródy Sán­dor szerkesztette. Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza főmunkatársként jelent meg a borító­lapon és a hetenkint kibocsátott füzetben. A cím és szerkesztőség aranybetűkkel nyomtatva vibrált az olvasó előtt, akit megle­pődve érinthetett a lap belépője Bródy Sándor tollából:

Ezek a lapok az igazságra törekszenek és a meg nem szokott, azért sokszor kellemetlen igaz­ságoknak vannak szentelve.

            Nem fogunk tehát a korszaknak hízelgő, szórakozató és kedves szépirodalmat csinálni. Kemény, sokszor nyers, nem egyszer nyugtala­nító szavak következnek itt. Azonban kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy kicsinyes párt­politikára adjuk magunkat. (…) Nekik (kor­mányzatunknak), aki elöl és felül van: kezük alá és szívük mögé nézünk. Mit cselekszik és mit érez: a politikus, a tudós, újságíró, költő, színész és mások, akik a nagytömeget képviselik joggal vagy jogtalanul.

Gárdonyit elsősorban a lap politikamentessége szerezte meg. Másodsorban Bródy Sándor egyénisége. A két egri diák tolla erejének becsü­letéről volt itt szó. A Magyar Hírlapnál is együtt munkálkodtak a nap hullatta események tollra szedegetésében, ezért érezhették magukat egy lelkesedéssel mozdulónak most, mi­kor arról volt szó, hogy eszmékért kell tolluk fényét mutogatniok.

Gárdonyi egy évig tartott ki munkájában barátja mellett. Egerbe költözésével szokássá rög­ződött kényelme miatt az írógépelt lapok egy-egy hétre kiszabott porcióját később szállítani nem bírta.

A Jövendőben jelent meg Gárdonyi Gyer­mekkori emlékeimje. Nagy szeretettel írogatta. Újra átélte bennük gyermekkorát. A boldog gyermek­kort, amikor az emberke még nem ismeri, hova viszi a pici lábak útja.

E kedves írásaiból Jókai szalonjában egyszer egy őszinte, bizalmas kri­tika kiábrándította, an­nyira, hogy nem folytatta emlékei gyűjtö­ge­tését.

Kár.

Udvariatlanságot az irodalommal szemben is lehet néha elkövetni,
s ezt megbocsátani nem min­denki tudja.

Isten rabjai (1906. október 1–1907. szeptember 30.)

A regény megírása idején, boldog hatodik reáliskolás koromban azt éreztem, hogy ez a téma inkább valami fehér fátyolos, aranyszavú nő­ tollára illene, és nem Gárdonyiéra.

Gárdonyi képzeletemben túlságosan férfias lé­lek volt ahhoz, hogy a teremtő művész biztonságá­val írja meg Szent Margitot, múlt idők liliomos nőalakját. Az volt az őszinte, sugalmas érzésem, hogy itt nem elég, ha a párbeszédek mögül cselek­mények leskelődnek az olvasó felé, hanem itt a férfigondolkodásnak tömjénillatú márványoszlo­pok birodalmán apácaruhában kell végigjárnia és éreznie a kort és történetet. Érzésben költeményt kívántam. Cselekedetben álmot. És mindkettőt a porlepett történelemből, színesen.

Az író előtt is lebeghetett valami ilyenféle bizonytalankodás. Félt attól, hogy tollvonásai nem lesznek elég nőiesek.

Hogy egyetlenegy megrovó vagy figyelmez­tető levelet sem kapott regénye megjelenése után, igazolja a sikerét, s főként azt, hogy az olvasó nem érezte meg a férfitoll keze nehezét.

A regényéhez bátortalankodva fogott hozzá. Az is elriasztó gondolatként meredt eléje, hogyan hatol majd át a történelmi adatok rengete­gén.

Mégis nekivágott a témának.

Ahogy Gárdonyi elmondja, ily előzmények után:

A kilencvenes évek közepén került a kezembe a Margit-legenda.

            Érdeklődéssel olvastam el, de borzadozva tet­tem le. Vallási őrültek háza volt az – gondoltam –, és az a szegény leány annak az őrültségnek leg­sajnálatosabb áldozata.

            Tíz évre rá, 1906 nyarán, olvasok egy rövid idézetet a Margit-legendából. Az idézet éppen az a mondat, amelynek eltörlését kívánta volna Szent Margit, ha a kéziratot az ő élete folyamán írják.

            Kedvetlenül néztem az idézetre, s mivelhogy este olvastam, egész éjjel a körül forgott a gondo­latom.

            Hogyan veheti ki valaki éppen azt a monda­tot idézetnek?

            Vajon az a legendaíró igazat írt-e? vagy val­lási buzgóságában ezzel a vonással is éppúgy túl­zott, mint ahogy bizonyára túlzott, mikor azt írta, hogy Margit ezer miatyánkot és ezer üdvözletet mondott s ezerszer omlott a földre féloldalt. (Tőn ezer vénfát.)

            S még ha igaz is, mért nem tekintik a törté­netírók jelentéktelen följegyzésnek? Mért éppen azt emeli ki Marczali és a Szilágyi-féle Magyar történelem II. kötetében?

            Nem sokkal szebb volna-e, ha valaki úgy írná meg Szent Margit életét, hogy azokat a vo­násokat emelné ki belőle, amelyek szépek? hiszen a legenda tele van a lelki nemesség és szívbeli jó­ság vonásaival is.

            Ilyenféle gondolatok fakadtak belőlem az idézet nyomása alatt. S napokig, hetekig kísértett. Szeptember elején Budapestre vittem a ki­sebbik fiamat iskolába. Egyheti tétlenség várt rám. Azt a hetet velem töltötte. Bejártuk a város megnéznivalóit, voltunk a Margitszigeten is, de csak a felső végén.

            Mikor hazajöttem, arra gondoltam, hogy meg kellett volna néznünk a szigeti omladékokat. Hogyan nem jutott eszembe ottan!

            Emlékeztem rá, hogy láttam az épületma­radványok képét valamelyik könyvemben. Mindjárt le is nyúltam a szekrényembe néhány képeskönyvért. Kun László életrajzában meg is talál­tam.

            Aztán ismét elolvastam a Margit-legendát.

            S mily más szemmel!

            Ami részek az első olvasásban megdöbben­tettek, úgy elmentem mellettök, mint virágos ud­varon a trágyadomb mellett.

            A sorok közt iparkodtam olvasni. S íme a so­rok közül rám fénylett egy szent élet szépsége, mint ahogy a deszkapalánk résein átragyog a nap.

            De hogyan nem látta meg a múlt időknek ezt a fenséges alakját senkise! Hányan megírták Ildi­kót, Zách Klárát, Széchy Máriát!
A történelem minden nő-alakját rámába aranyozták már a ma­gyar írók, csak éppen Margit királyleány hever még a porban.

            Támasszuk fel!

            Az írónak adott az Isten halottfeltámasztó erőt, de bezzeg nem trombitát. Szálankint, szemen­kint kell összeszedni a kevés maradványt; hozzá­rajzolni, hozzáalkotnia hiányzókat; a természet­tudósok számításával megalkotni egy lábnyomból az egész testet; saját lelkünkből lehelni belé egy részt, hogy feléledjen.

            S hogyan írnám meg egy zárt helyen élt élet történetét, holott oda férfi be nem léphetett?

            Alkotnom kellett egy férfialakot, hogy annak az élete tükörül szolgáljon s képét vesse a női klastrom rejtett életének.

            De a célból meg kellett világítanom azt a homályba borult kort is.

            Bizony sok történelmi egyházi könyvet ös­szeolvastam. Templomi és klastromi kérdések meg­oldásában sokat köszönhetek a könyveken kívül dr. Halászy Caesar barátomnak, aki elejétől fogva érdeklődött a munkám iránt, továbbá Paluscsák Pál tudós dominikánusunknak, aki a szerzet regu­láinak nekem homályos részeit szíves készségével segített megértenem.

            Hogy a munkám főalakjául Jancsi frátert tet­tem, annak magyarázatát fölöslegesnek vélem.

            Munkácsy Krisztus Pilátus-képénél is előbbre van téve egy jelentéktelen római katona, mégis Krisz­tus marad a főalak.”

Így jegyzi fel Gárdonyi a Margit-regény első gondolatát önmagának. Lehet, hogy talán előszó­nak szánta a feljegyzést könyvéhez, de lehet, hogy csak magának jegyezte. Utasításom nem volt rá, hogy az Isten rabjai kötet elé illesszem. Gárdonyi se kívánhatta nagyon az odahelyezését, mert hi­szen kerülközött volna neki is alkalma a sorok könyvbe ragasztásához.

Az Isten rabjai munkájához az első tinta­csöppje 1906. október 1-jén vonódott papírosra. A francia nyelvű Kincses kalendáriuma így jelzi az eseményt:

Kezdtem írni Szent Margit regényét.

Emlékezetem élesen vetíti elém ezt az időt. Ma is látom Gárdonyi ráncolt homlokát kerti sé­táin, s a mindennapos megbánást, hogy latin jelzőkövekkel ellátott útra lépett. Sehol egy magyar mondat. Klastromi szabályok, latin szertar­táskönyvek, egykorú feljegyzések, mind-mind la­tin nyelven. A könyvek a dolgozó-termében szana­szét, s gyakran naphosszat keresgélés a szótárban. Sorta­lan napok. Beláthatatlan idejű eredmény.

Hiába, csak gazdag embernek való a regény­írás”, ez a vigasztalódása. Nem mintha ő gaz­dag lett volna, hanem, mert szegény volt ahhoz, hogy negyedében elkészült művét csak azért vágja tűzbe mert fáradságos a folytatása.

Október 8-án már gondolatoktól fűlő fővel látogat el a Margitszigetre, s visszatérve figyelmét regényalkotása annyira leköti, hogy még a naplójának is adósa marad a bejegyzéssel. Több mint egy hónapi búvárkodás következik. Kemény papiroslapokra, gondosan félrerakott báli meghívók hátlapjára készít jegyzeteket. A klastrom negyvenkét apácájának a nevét egymás alá fölírja, mint a tanár a diákjaiét, s min­degyik mellé a ko­rát abban az időben, mikor a Margitszigetre ke­rült. Mellé jegyzi, melyik hány évig élt, kinek a családjából származott, és milyen a jelleme. ­

A 17 barátról ugyanígy készít feljegyzéseket.

A jellemjelölés csak egy két szó. Pl. ”tudós; la­tin, ráncos homlokú”. Vagy másikénál: ”csodáló, ké­nyes, ideges test”. Vagy: ”vénleány korában ment be, rút volt”. Vagy: ”fiatal, kifelé vágyó”. Márton priorról ezt írja: ”ősz, méltóságos, nyugodt. Bá­gyadt szeme mintha üvegből volna. Megfagyott humorista. De magas gondolkodású úr. Kicsinyítő ragokkal beszél.”

1906. november 17-ére már annyira jut az efféle jegyezgetésekkel és a vázlatokkal, hogy meg­írja az első ívet a ”Jancsi fráter”-ből. Két nappal később Jancsi klastromba vitelét. Rákövetkező napon az ebédet
(a csöppség Margitka fogadtatása a Szige­ten). S ez időtől apadó munkakedvvel halad naponta előre: háromnegyed ívet, fél ívet, egy ne­gyed ívet, és 24-én csak néhány lapot dolgozik.

November végétől a karácsonyi novellakötele­zettségek miatt január közepéig ”egy betűt se” mozdít a regényen.

1907. március 31-én aztán ez a bejegyzés a regényről:

E hónapban az Isten rabjainak meglevő ré­szét tisztázgattam gépen s átalakítottam az eredeti Regulák szerint, amiket már kétszáz lapnál többre terjedő írás után kaptam.”­

Április 8-án meglátogatja a dominikánusokat Budapesten. Ez a látogatás újból munkára tüzeli, mert négy napra rá már a Pesti Hírlap dicsekvő hangon hozza meg a hírt, hogy Gárdonyi Géza nagyobb szabású történelmi regényen dolgozik, amel­lyel annyira előrehaladt, hogy még az ősszel nyil­vánosságra kerül.

De nehéz a robot. Sokszor elakad a forrás­művek tanulmányozásnak szükségessége miatt. Május 4-étől egy teljes hetet a történelmi könyvek keresésével és vásárlásával tölt, s utána teljes hóna­pig újra csak adatokat gyűjt és válogat a Margit-regényhez. Fordít nagy buzgalommal és kitartással. ­

Június 13-án, hogy alkotómunkáját pihen­tesse, megkezdi az Isten rabjai második részét. Az első részét abbahagyja, mert ahhoz még adatok kelle­nek még.

A regénynek ez az összevissza írása Gár­donyinál rendszeres. Bármennyire ide-oda kapkod a dolgain, érdekes, a végén mégis egységesre gyúrja. ­Igaz, hogy az Isten rabjait röviden elkészített vázzal indítja. Röviden: egy lapon. Ekkor már tudja, hogy regénye hány részre csoportosul, hány feje­zetre, s a fejezetekben egyenkint mi a vezérgondo­lat és a cselekményrugó. E vázlat után nem volt fontos neki, melyik részhez fog. A napi hangulat döntötte el. A regényrészek az össze­illesztéskor aztán pontosan kapcsolódtak, s az érzé­sek, gondolatok és események kikalkulált törvénye szerint vonzották és taszították egymást, mintha váltakozó áramú láthatatlan huzalokon haladnának a cselekmények világító körtéje, a megoldás felé. Sohasem írt az első fogalmazványában mást, csakis cselekményt.             A Isten rabjai se volt ez alól kivétel. A tájak, a személyleírások és a jellemek rajza később következett.

Július 2-án az alkotóerő teljes megfeszítésével írja a javasasszony jelenetét. 22-én Ábris élettörténetét. Másnap Ábris filozófiáját 28 kézirati lapra. Harmadnap Ottokár látogatását a klas­tromban 15 kézirati lapra. A hó végére eljut a cseh király látogatása után történt járás-kelésig.

Ezután augusztus elején öt napot pihen. 5-én Margit avatásának megírásához elég adatot és hangulatot talál. Két napra rá a harmadik rész elejét írja, amelynek folytatása, a II–VI. fejezet már előzőleg elkészült. 14-én a VII., VIII., IX. fejezet, éspedig az illatgyűjtés kezdete, Margit arcul verése, Marcellusz templomi szidalma. Pontosan a hó közepén egy nap alatt ír ismét 28 kézirati lapot: Ábris visszatérését, a vízáradást és a kútba esést. Másnap a XII. és a XIII. fejezetet, kb. egy nyomta­tott ívet – pedig délután látogatók zavarják – s a következő napon Margit utolsó évét és napját.

Augusztus 18-án újból ráhelyezi a tollat a kalamáris fedelére. Egerben nagy ünnepséggel Dobó szobrát leleplezik. A Történelmi Társulat őt kéri meg, hogy az ünnepségen képviselje. Nem térhet ki előle. Kiszakítja magát a munkájából, s egy napra eltávozik a legendás szentek társaságá­ból, az ércbe öntött, legendás hős köszöntése vé­gett. 19-én újabb akadály, látogatók: Bródy és Fesztyék átrándulnak Parádról. Bármennyire sza­bódik: elcsalják Parádra, úgyhogy a regényt Pa­rádról való angolos eltűnése után csak 21-én fe­jezheti be. 28-án siet is vele Pestre, ahol páter Paluscsák Pál dominikánus szerzetesnek elolvassa. Együtt áttanulmányozzák, újra megvitatják a re­gény klastromi részeit. Szegény páter majdnem két napig vesződik Gárdonyival, de megértéssel, szeretettel, türelemmel áldozza fel kiváló tudását, hogy segítségére legyen. 30-án este Gárdonyi már Egerben ül íróasztala mellett, és szeptember 5-én a végzett munka örömével vígan utazik vissza Parádra Fesztyékhez, hogy haragot érdemlő el­tűnését jóvátegye. Boldogságában és jó hangula­tában, vacsora fogytán a parádi cigányprímás ke­zéből kiveszi a hegedűt, és azzal vidámítja a pesti társaságot. Elárulja Fesztyéknek azt a titkot, hogy nemcsak Bársony Pista ért a vonóhoz, ha­nem Gárdonyi Géza is.

Az étkezőben megtapsolják, lelkesednek érte. Gárdonyi mindaddig állja a tapsot, míg az egyik vendég Bródytól nevét kérdezve, vígságában el­kiáltja:

Éljen a mi szeretett prímásunk, Gárdonyi Géza!

Gárdonyi arcán erre megfagy a jókedv. Fesztyéktől elköszön, s még aznap éjszaka haza­kocsikázik Egerbe.

Ezután gyötrelmes napok követ­keznek. A válóperét ekkor kezdi tárgyalni a bír­óság. Az izgalmak dologtalanságra ítélik, apró-­cseprő írómunkára.

Szeptemberben az Isten rabjait javít­gatja. Itt egy szót helyettesít megfelelőbbel. Amott egy mondatot. Hol sok a leírás, hol párbeszé­det sző közbe, vagy töröl. Ahol gyönge a jellem­rajz, erősebben részletez. Ahol kevés az áhítat, a tömjénillat, virág, bűnbánat, több színt ad belé, hogy a betűk járója lássa, mit olvas, és hallja, amit olvas. Képzeletében megzendüljön az apá­cák áhítatos éneke, s a Nyulak szigetének kirán­dulóhelyén a romokból boltívek magasodjanak, s alattuk fehér vélu­mos (a katolikus liturgiában: kendő – A Szerk.) lelkek ajkairól szent áhítat duruzsoljon a kiskápolnában.

A hónap utolsó napján húszfiókos író­asztalába süllyeszti a művét.

Vár vele. Ebben az évben többé nem is veszi elő. A családi kellemetlenségek beteggé marcangol­ják. Folytatja a vezeklését a nő miatt, ”aki­ről – mint mondja – nem akarok szólani soha”. Végül elmenekül Eger­ből, az országból: Olaszhonba. Oda viszi szívének nehéz poggyászát.

Könyve 1908. április 3-án jelenik meg.

A regény kezdetben nem hozott feltűnő irodalmi sikert. Az olvasók ízlése abban az idő­ben az ilyenféle témák iránt érzéketlenségben senyvedett. Ma mennyivel másképp fogadják! Becsülik. Szeretik. Látatlanul is érzem, hogy a mai könyvolvasó érintett lelkéből röppen egy-­egy sóhajocska az egri vár felé is. Látatlanul is lá­tom, mikor a könyv becsukódik, mintha egy zso­lozsmás imakönyv lapjai hajolnának össze az ol­vasónak azzal a gondolatával: ­

Ma nem regényt olvastam. Ma imádkoz­tam. Gárdonyi szava mondta nekem az imád­ságot.

Magyar Írók Szövetsége (1919. október 6.)

Kitől ered az első gondolat, nem tudom.

Gárdonyi először 1916-ban (ápr. 5.) említi ezt az ötletet naplójában, mégis azt vélem, nem az egri íróasztaltól indult a megvalósítás felé.
A vö­rös uralom egyetlen fehér intézményével, fehér­ hátú bankóival együtt rég eltakarodott, mikor Gárdonyit értesítette Szabó Dezső, hogy a Ma­gyar Írók Szövetsége elnöki tisztségébe emelték. Gárdonyi meleg sorokkal köszönte s fogadta e kitüntetést és bizalmat. Kellemesen érintette író­társainak nevéhez és személyéhez fűződő lelkese­dése, szeretete, becsülése. Egy percig sem gon­dolta, hogy e választás elfogadásával szívébe szúr fiatalkori jó barátjának, Bródy Sándornak, aki olasz kenyéren élte önkéntes száműzetése napjait, képzelt üldöztetése fekete kásáját kavargatva és bűnbakot keresve, akire öklével üthessen.

A véletlen akarta, hogy az ököl Gárdonyira sújtson. Bizonyos vagyok benne, nem neki szánta. De mire észrevette Bródy a tévedést, már késő volt.

Gárdonyi dühében tobzódó barátja lelküle­tét sohasem értette meg. Elolvasta a levelet. Gyö­nyörködött Bródy írásában, s ahogy a sorokon vé­gigvágtatott, elfelejtette, hogy a levél tulajdonképpen neki címező­dött, neki, Gárdonyi Gézának, Egerbe. Bródy tolla szépsége, remek magyarsága fénylik a betűk résein, és mikor Gárdonyi a vé­gére ért, az elbámulás hangján szakadt ki belőle:

Ez a levél Bródy irodalmi munkásságá­nak a briliánsa. Sohase gondoltam, hogy Bródy agya ily pompás gyöngyöt is bír termelni!

Szabolcskának a Grand Caféban, Bródynak a pá­duai levelében él halhatatlansága.

Gárdonyi odacsatolja a naplójához. Köve­tem példáját. Csatolom Gárdonyi életrajzához:

Padova, 1921. Új esztendő.

Kedves Géza, friss, jó egészséget kívánok és tudatlak, hogy én diák lettem Itáliában, Pá­dovában, ahol magyar diákok már ötszáz esz­tendeje is oskoláztak. Lehet, hogy te már nem érdeklődöl irántam, de én igen, és azért írok, amint az alább kiviláglik. Addig is ne vedd tolakodásnak, hogy megemlékszek magamról, vagy tekintsd annak, hogy magam magamnak duruzsolok. Újra diák lettem. Előbb író vol­tam vagy negyven évig, úgy mondták legalább, és én halandó voltam elhinni. Most belátom, hogy csak vakációban voltam, majdnem egy félszáz esztendeig és most jelentkeztem itt or­vostanhallgatónak jó nyavalyásan. Csak a szí­vem ment tönkre vagy helyesebben, puhult meg folytonos kalapálása alatt egy vad és cél­talan kalapácsnak.
De még mindig jobb, mintha más, a koponyám puhult volna meg.
És most a vén diák tanult Csokonaitól, aki élete utolsó esztendejében halálos betegen épí­tett magának egy szobás lakást a debreceni kollégium udvarán. (Divat volt ez akkor.)

            Géza, te tudod, hagy mindég az orvosi tudományok érdekeltek a legjobban és most se törődöm azzal, hogy egy szemeszter, két szemeszter. Azt hiszem, nemigen rigorozálok már, de nem lehetetlen, hogy meggyógyítom magamat, találok valami füvet, a szív legkitű­nőbb gyógyszerét, a digitálist, még csak nem is doktor, hanem egy angol kuruzslóasszony találta meg. Valami füvet, füvet, felejteni! Nem mintha mással, magammal elégedetlen vol­nék, azért, ami két-három éve velem történt. Hozzám nem volt senki rossz, én magam néha, hogy kissé leszállítottak, elég ideig vol­tam fent, tekintve, hogy érettségit se tettem. (De te se tettél, íme föladlak.) És ha Prohászka püspök úr az elmúlt évben egyszer-kétszer ki­szónokolt, azt egyenesen alázatos tisztelettel fogadom. Ajkára vette a nevemet és azt mondta, hogy az ifjúság ne nézze úgy a dolgo­kat, az embereket, mint ahogy én az istálló­lámpásommal megvilágítom. Ó főtisztelendő szent atyám, ki tudja jobban, mint ön, hogy az istálló szent hely, és azzal a szerény lámpásával a legszebb határokat lehet megvilágítani. A teljes világosság, az igazság, csak egy kézben vagyon, azéban, aki mindenek fölött való. A tá­volból meg kell tehát köszönnöm a bírálatot, mert az anyám kék szemű szőke zsidóasszony volt és keresztényi alázatosságra tanított. Az atyám pedig, ha élne, még büszke is volna rá, hogy a fiát egy valóságos egyházfejedelem nyilvánosan acél-szájára vette. Az nem hiba, hogy nyilván azért, mert a szép szónoki lo­gika úgy kívánta és hátha – fejbe is koppan­tanak érette.

            Itt vagyok, Géza, élek. És vasárnap lévén, legyen szabad nekem – pihenőnek – elgon­dolkodni a régi mesterségemről. Felelek neked kérdezés nélkül és nem várva választ sem. Csi­nálj csak, csináljatok magatok irodalmat, én azalatt tanulgatok. Néha majd írok is, magam­nak, a holnapnak. Mert hiába búsultok, mind­hiába vagytok megijedve: a magyar írásnak el­múlhatatlan örök holnapja van.

            A többire, akikkel együtt nőttem föl, nem haragszom, mert igazában nem is érdekeltek soha. Pedig az egyik, aki most a főember –az akadémia második elnöke – igen kedves, okos és szorgalmas író és igaz ember. Különö­sen az utóbbi esztendőkben, hogy ő is elörege­dett és kijött rajta az igazi fajtája. És ismerem azokat a gyönyörű tiszta sváb községeket, ame­lyek nem tűrnek el maguk között élelmes és élces árusokat, még korcsmárosokat se. Norin­bergi holmival, színes vászonnal, itallal ne fog­lalkozzék más, főképp nem az, aki nála is élel­mesebb vagy kedvesebb. Tíz évvel vagy talán már jóval ezelőtt összeakadtam a fő-író úrral, mert akkor már túlságosan egyoldalúnak mu­tatkozott. Elszólta magát és szépen bölcsen megjuhászkodott. Egyszerre azonban, hogy egyszerre kigyúltak a máglyák, maga a zűrza­var is megőrült, az ijedelmes, de legfőképp elemi hatások alatt: kijött a formájából, azaz: kijött a formája. A különben elegáns férfiúnak a koponyájából, belülről nőtt ki a Michel-sapka. Lehet-e rossz néven venni ezt neki, azt, ami ter­mészetes. Mindég úrrá, sőt régimódi magyar úrrá játszotta ki magát. De ez nem megy egész éle­ten át, neki sem ment. Mint küzd látszatokért, hogy adja oda az igazéletet, mindig jóakaratú részvéttel mosolyogtam rajta. Most meg éppen komikus előttem. Most, amikor egyszerre el­kiabálja magát: revízió, revíziót! Mire gondol? Arra-e, hogy egy vörös zsidó csinálta meg a novellái revízióját a Budapesti Hírlapnál. Ne­hogy valami magyartalanság maradjon a pom­pás, de németül kigondolt tárcáiban. Gyerekszájú, de harcsabajuszú Barna Dóri, hallod-e, a reví­ziót követeli rajtad, rajtunk a »Mutamur« szerzője!? Eh, jó, hogy nem élsz és nem tehetsz vallomást mellette vagy mellettem. De nagyon érdemes volt-e meglopni az éjszakáidat és ne­kem érdemes volt-e vigyázni a lapjára, nehogy idegen németes szellemben szerkesszék és írják? Revízió, revízió! Ha nekem egyszer kedvem volna vagy lenne ilyesmit csinálni. De mit pe­reskedünk, nem érdemes: az a fontos, hogy az a tüzes – láttam én őt nem tüzesnek is – most már csakugyan megtanult magyarul, amennyire megtanulhat az, aki nem anyja tejével szívta be és az anyatejből vált vérévé. Igazi gyengéd­sége, valóságos ereje még ma sincs, azt mi, Géza, ugye tudjuk. De nem baj, jó, hogy volt és van, meg lesz és egy idegen, de értékes vérséggel vegyítette és gazdagította a magyar vért. Le­gyen elnök, elnökebb, fő, több, csak el ne fogy­janak az olvasói, akikből föltáplálkozott. Csak el ne idegenkedjenek tőle az idegenek, modell­jei és vásárlói,
a vicces és különösen kedves nők. Csak megtalálja őket, az olvasóit újra. Megérdemli, megérdemlik.

            Ifjúságom egy kedves alakja – ha nem is ködkép, de egy nagydarab marcona tót – ­kísért, sőt csábít, hogy leírjam a nevét. Nem, azért sem. Mindég csak azt akarta, hogy leírják a nevét. Tizennyolc esztendős korában kezdte az erős óhajt, azért tanult spanyolul, oroszul, angolul, úgyhogy most az egész világon min­den vajeszű ember között ő lett a legművel­tebb. (Nem én, hanem egy barátja állapította meg ezt. De nem mondom meg, kicsoda.) És az ő elnökségének költői értékét sem kívánom megállapítani, de azt beismerem, hogy senki olyan erővel nem akart író lenni, mint ő. Gö­röghont és Amerikát kitanulta, ernyedetlen ­szorgalomból és jó magaviseletből, mert nem volt nála szelídebb és tisztességesebb lény a hús­evők között, sőt még a rizsevők között se. Szerettem és tiszteltem őt, a helyében én meg­vertem volna az alvéget, ő rosszul lett egy kis vérnek a látásán, amelyet a saját fele párbajban kiontott. Fölvette a gyönyörű huszárruháját, félelmetesen szép volt az egész háború alatt, és ott láttam a Parlamentben ülni és reprezentálni. Szóltak neki, miért nem, miért nem ő is, ha harcra keltek fél-láb nyavalyások, tüdőtlenek, ő, a csupa tüdő és csupa szín: maradt itthon. He­lyeslem, mert itthon maradt, százszor is kár lett volna a kivételes testéért és a törhetetlen ambí­ciójáért. Mért, hogy nem lehet e rendkívüli képessé­get fölnevelni, megőrizni, valamely alkalomra el­tenni? Mert minden hiába! Magyarország és irodalma az új – felvirágzott, százezer pél­dány­számokban terjedtek el egyes írók köny­vei, fajmagyarok munkái, siker sikerre követ­kezik, megszületik az új magyar kultúra, csak ő, csak ő nem akar megszületni. De jó, ha a publikumnak nem kell, talán kell a kortársai­nak? Nem kell, mosolyogva nem olvassák, ta­lán csak én, mert engem köt hozzá, hogy legis­legelső kötetét személyesen vittem a nyomdába, talán nem volt odahaza? Vagy mi másért, már nem tudom. Csak azt tudom, hogy ma bűnös­nek érzem magam, rosszhiszeműségemért, szólni kellett volna neki, hogy ne, ne tedd. A költést nem lehet akarni, és még más sok mindent se.

            A fölvirágzás tehát nem vitte előbbre. Talán az összeomlás?
A nagy test vadul dobta magát az égő romokba, hátha a hamvakból ő kel ki, a Phönix-madár. És kikelt, folyton szállt, mindennap szállt, akadémiákról akadémiákra, be­szállt a színházba, a Petőfi ércvállára szállt a Behemot ember úgy, hogy a kis alak majdhogy­nem összeroskadt alatta… Egy-két hónapja elvánszorogtam otthonról, még beszéltem is vele. Feljött hozzánk, a mi furcsa fészkünkbe, oda is beszállt. Örültem neki, mert valójában szerettem, és ha majd igazolásra fogják: a ma­gyar nyelvtan megalkotójával, szavunk mártír hősével az aggastyán és békés Simonyi Zsig­monddal, mint vész-bíró mit csinált? Én mel­lette, ő zordonsága mellett tesz vallomást. Nem akarta a mi újkori daliánk a halálba kergetni a nevére büszke, összetört tudóst, hanem rajta akarta megmutatni borzalmas erős voltát, ítélt, kegyetlenkedett, hadd lássák! Belül jó kis szíve volt az óriási Phönix-madárnak.

            De mit bajlódom velük, hozzád van né­hány szomorú szavam.

            Géza, te igazi költőnek és valóban keresz­ténynek születtél, úgy is éltél szívedben és a válladon hordozván a szent jelet. Nemes, bá­tor és te voltál. Rád haragszom. Neked helyt kellett volna állanod, és nem mohón sürgősen elhelyezkedned. Mert a gyors, a vad düh volta­képpen csak az elhelyezkedések egy mániákus tévedése volt. És te, a hívő, odaállottál mind­járt a hitetlenek közé. Minden külön megnyi­latkozásodból külön beteg lettem, Mi történt veled? Már volt ilyen ügy, és Petőfi nem téve­dett, kiállt, haragudott, vádolt és védett. Te, Gárdonyi, aki Petőfivel valóban az egyetlen vérség vagy a ma élő költők között, egyszerre egy meggörnyedt házsártos falusi tanító lettél.

            Féltél vagy talán a kenyeredet féltetted, akinek megvan a magad földje, örök jogú, mert örök termésű könyveid, és külön még olyan puritán is vagy, hogy megélsz kenyéren és vizen. Galambszívem, Géza, odaszaladtál mindjárt a galambkufárok közé, és ma is ott vagy, legalább is ott mutatkozol. Próbállak menteni magamban, talán elbetegedtél, elöre­gedtél, annyi minden rossz történt az imádott és nálad jobban senkinél nem szeretett népeddel. Vagy valami kis idegen német vér tör ki raj­tad? Énrajtam pedig, íme, kitör a harag, amely­ről – hogy él bennem – nem is tudtam eddig. És mit titkoljam tovább?

            Isten veled, Géza, elbúcsúzom tőled erre a rövid életre, nem barátkozunk többet. Egy másik életben, amelyben te hiszel – és nem lehetetlen, hogy van is – úgy lehet, hogy a két hirtelen elszakadt fonál megint csak egybe­fűződik. A te fehér és az én színes éltem kö­tele. Most nehezemre esik bár, meg kell mon­danom neked, hogy meghaltál nekem és én megtépem éretted legszebb – egyetlen ruhá­mat – akár vérrokonaim halála után. Isten hozzád, kedves Ziegler Géza, mert – nemrégen tudom – idegen névvel születtél. Az apád,
a dunai vándorló, német eredetű gépész volt, amolyan mezei, vándorolt a magyar búza után, hol érik hamarabb, hol utóbb? A Sze­rémségtől a Tótságig. Úgy rémlik te beszélted el egyszer, hogy az apád az örökmozdonyt ta­lálta ki, vagy akarta kitalálni és te egyszerre az örök gyűlölet mozdulatlanságába kótyago­sodtál bele. Talán megment, hogy nem egyedül és nem magadért, mert azt tudom, hogy ha előrelátó és okos is vagy, de tisztességes és er­kölcsös, jó értelmében a mostanában cégérnek koptatott erkölcsnek. Önzetlen és jó ember voltál, ma se lehetsz más, de rossz és kemény voltál magadhoz: amikor színt kellett vallani, nem a becsületes, régi magyar költőkhöz csat­lakoztál, akikhez voltaképpen tartozol.

            Nem tudom, hogy mit mondasz erre, le­het, hogy elmosolyodsz és nem hiszel e búcsúz­kodásnak, vagy eltanultad a pesti szót, »annyi baj legyen«. Nekem bizony baj, hogy össze­állottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én már most nem vagyok a barátod, a testvéred, a mi ékes, erős és gyengéd nyelvünkben, amely­ben születtem. Engem kirúgtak, és te is segítet­tél, amikor a legfőbb díszüket cím- és cégtáb­lájukat vállaltad. Ha nem volna olyan keserű, üzletszerű, gyerekes volna az egész, hogy én veled együtt ne legyek magyar költő…

            Géza, ez a levél nem lesz rövid és nem lesz mulatságos. Az utolsó, amelyet tőled kaptam, annál rövidebb és kedvesebb volt. Te írtad Egerből, gondolom, drága és kedves, nagyon is nevezetes színdarabod »A bor« után. Olyasmi volt benne, hogy nem haragszol rám és nem nézed másként a magyar parasztot, mint én, sőt, talán úgy lehet, az én nézésem és látásom nem is ártott a te szemeidnek. És most egy­szerre nem vagy többé velem, hanem egy ned­ves kezű külföldet majmolóval, akit nem láttam soha még, és nem olvastam tőle többet, mint egy széles essayt a magyar kommun eszméjének
dicséretétől. Érthető, hogy szembe dicsérte, amikor mellbe vágta.
Az intézményt ilyenkor csak nem szidhatja? De erre a hogyishívjákra nem haragszom, ettől olvastam régebben egy elbeszélésfélét, erő, fanatizmus és szív van az írásában, rendes ember belőle már nem lehet, de jó író igen. Ne bántsátok, sőt vigyázzatok, kárt ne tegyen magában. A többi, akikkel együtt te engem kiközösítettél, nem is tudom kik.

            Egy-kettőnek a nevére mégis emlékszem, gyűlölködő szájaikon át néha látom, hogy a nyomorúságos elhelyezkedés után lesz még be­lőlük igazi író. Legyen is. És ha színmagyarok csakugyan, még jobban. Inczédi Laczi a leg­gyűlölködőbb verset írta a zsidók ellen. Fölsír­nám a halottaiból, olyan gyönyörű volt a verse. De agyonitta magát. Ezek is isznak, hallom. Mondd meg nekik, hogy ne igyanak!

            A többi, szépen vannak: alig érdekelnek. Azokkal talán még beszélgetek is, a legutóbbi hónapokban még szóba is állottam. Hogy én nem kellek, az nem baj. Én megcsináltam a ma­gam dolgát. Az új-módi magyar írásnak, az új földnek talán mégiscsak én voltam a megter­mékenyítője, ganaja; ahogy tetszik. És én nem külföldről jöttem, itthon születtem. Itten búj­tam ki a falu földjéből, a hostyák kakukkfüves utcáiból. És nem akartam semmit. Díszt, állást, rangot, semmit. Megélni valahogy és néha egy jó szót, valami kevés bajtársi elismerést. Egy dicsőségre gondoltam mindösszesen: ha egy­szer valami olyan nagyszerű dolgot írnék – véletlenül – megemlékeznének rólam egri ba­rátaim abban a város alatti szőlőben, amely valaha az enyém volt, most pedig az egri angolkisasszonyoké, az apácáké. (Kegyes és Szent Nővérek, sok szagos szőlőt, jó termést kívá­nok. És mindég jó termést Egernek! És ne ha­ragudjanak a kapások találékony és szorgalmas emberekre, akik a szegény városból gazdag vá­rost csináltak.) Hála és bosszú egy testvér, azt én is tudom; kinek a szokásától és vérétől függ, mikor és melyiket választja. Lehet, hogy a nép és urak így gondolkodnak: fölsegítettél bennün­ket, hagyjad itt, ami a mienk, és azt is, amit magadnak gyűjtöttél. Hogy merészeltél? Sok török vér maradt az igazi egri emberben, az működhetik benne, és az mozgolódik egy kis örményügy után. Nem jó dolog, te, Gárdonyi, te is tudod, hol van Törökország?

            Mi történt, mi történhetett? Úgy vérbe ­borult az emberek szeme, hogy a maguk érdeke ellen cselekszenek. Írótársam – talán utoljára nevezlek így –, te emlékszel az én régi regény­témámra: a beteg magyar királyról, aki fiatal zsidó orvost hozatott Hollandiából, hogy gyó­gyíthatatlan betegségéből kikúrálná. Megtörtént a csuda. És nyomon követi a fejedelem hálája: elszereti az orvos feleségét, és hogy az észre ne vegye és meg ne haragudhassék, fel is akasz­tatja. Ez példázat csak, nem igaz, de volt pil­lanat, mikor csaknem valóra vált.

            De az igaz, magyar ember nem türelmet­len, legalább eddig nem volt. Azt nézte, ki a becsületes, bátor, jó ember. Ezentúl máskép lesz? Ha ezt tudnám, egy pillanatig nem tud­nék tovább élni. Így is halálosan gyötrődöm. Nem azért, mert nem lehetek veled együtt. Hanem azért, mert a magyar, akit letiportak, hogy tiporja le tovább magát? De érzem, be­szélhetek én neked, akármit, nem hajtasz rá. Nem vagyok megbízható. És itt mindenféle ódoni dolog jár az eszemben. Még az is, hogy egyszer régen, tíz forintot kértem tőled köl­csön, és nem adtam meg soha. (Híres író vol­tam már.) Igaz ez, így igaz, nem adtam meg, szégyelltem megadni, vagy amikor át akartam nyújtani a tízest, egy krajcár se volt nálam. (Láttam én Jókait magát, akinek sokszor nem volt tíz pengője sem.) És azt gondolod magad­ban: és ez a rendetlen, pocsékoló kártyás em­ber beszél? Adja meg előbb az adósságát. Meg­adom, most megadom. Páduai szent Antal szá­mára magában Páduában a »Santo« templomában ma lefizettem. A szentnek valóban megvan az az ereje, hogy gazdaggá teszi azokat, akit akar. Tegyen téged azzá. Kell? Minek már? És te, nemzetgazdasági alapra állott költő, tudd meg, hogy nekünk már nemsokára csendítenek. A gyerek már megszületett és készül megfogni a harangláb kötelét. A kis keze már legalábbis kibújt, már körme van, már nyúlik és erősödik.

            Éretted kár. Lehet, hogy még mindent helyreigazítasz. Ma is csak azt tudom cselekedni, hogy mentegesselek. Ha régen valami tökéletlenségen fogtalak: elhagyatottságodra, zárkózottságodra fogtam a hibát, mert nem­csak nagyon szerettelek, hanem el is olvastam az írásaidat.

            És még ma is állítom, hogy mint a magyar teljes violának, olyan tiszta szomorúan édes az illata a Gárdonyi Géza poézisának, és milyen erős a töve! De mintha valami bogár bújna be hozzá le a földbe? Nem bánom! Reménykedem, abba fogódzkodom, csak egy mellékes és kevés ellenálló erejű szervedbe: – az ízlésedbe. Ám lehetsz miattam akárki és akármilyen, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy te írtad a legjobb magyar színdarabot, a legszebb ma­gyar regényt, és ha kint jártam a világban, mint ahogy járkálgattam, ma sem mondok mást, mint azt, hogy a te írásaidat fordítsuk le első­sorban a ma írott magyar munkák között, és a te Karácsonyi Álmod az a munka, amelyet a nemzet pénzén kellene eljátszani a világ nagy színpadjain.

            Próbállak mentegetni. A drága öreganyád! Meg ne mond neki, hogy már nem vagyunk jó barátok. És az ilyen nyolcvan esztendő­höz közeledő magyar parasztasszony régi közmon­dásokat tud.

            Most pedig néhány komoly szót. Mit és mennyit akartok keresni a konjunktúrán? Mondd és mondjátok meg, csináljatok katasztert. Nem volt elég egy!? Okosabb, ha megmondjátok, mennyit adjunk le, leadjuk, ha lesz. Vagy meg akarjátok csinálni, hogy ne legyen senkinek, és föl akarjátok robbantani a mai magyar irodalmat, amit mi is segítettünk megcsinálni. Igen vagy nem? Felelj magadban magadnak. Álltam-e val­aha elébed, nem voltam-e harsonásod? Mikor együtt dolgoztunk és az úri, sőt nagyúri, igazán fajmagyar gazdád nem akarta állani, hogy a magad gondolatát írod, folyton kifelé állott a szekered rúdja. Érezted-e? És tudod-e, hogy aki hátulról húzta a kocsid, az én voltam. Erősebb volt a lábom akkoriban, mint a tied. Nem akar­tam megmondani, most már nem titkolódzom tovább. És azt is tudjuk meg, hogy amikor egy rendes szépirodalmi lapot fundálhattam, a te nevedet írtam az élére, és elkergettem az előfizetőt, aki egyet is mert mukkanni az írásaid ellen, amely ellen akkoriban nagyon is sokat mukkantak, éppen azok, akikkel te ma együtt vagy. Én nem dicsekszem, ha tíz jó sort írtál, szaladtam vele és a dicsőséged hirdettem Jókai­tól a könyvkereskedő segédig. (Emlékszel-e még Jókaira és a panorámára Fesztyéknél?) És ha rosszat írtál, letagadtam, magamra vállaltam, másra fogtam.

            Kedves voltál, amikor korholtál érte. Ám az üdvözítő téged erre küldött, engem meg másért. Ámde ne ellenkezzünk többé, ki tudja, milyen kevés az időnk. Téged – majd! – a város négy fekete lován levisznek a völgyi te­metőbe, amelyet kisasszonyról neveznek. Jobb illatú temető nincs is a világon, a közönséges fűje is kakukkfű. Kisdiák koromban sokat vit­tem haza, és nem volt azért szegényebb az illata, és nem mondta senki, hogy mért mászkálok temetőbe. Engem visznek előtted, vagy visznek utánad? Azelőtt is mindegy volt nekem, most meg már éppen mindegy. Csakhogy engem csak vasúton szállítanak le Egerbe, hogy ha a város beereszt. Attól függ, ki lesz akkor ott az érsek. Lehet, hogy itt, a külföldön ásnak el? ­Csak azt ne, kérem! A szülőföldemet, a helye­met, azt nem hagyom! Egy kis jogásztüntetés, az lesz, a diákokat te – ha te utóbb –, azt te parancsolod, intézkedsz:

            –          Csak gyorsan, ne bántsák szegényt!

            Az orrod elfacsarodik és egy hegyeset köpsz a meggyfa szárad mellől. És girbegurba utcákon vágtat velem az egri reneszánsz hintó, amelyet hatéves korom óta ismerek. Nem ked­veltem. Szerettem volna, ha elkerülöm a benne kocsikázást, de ha nem lehet, hát nem lehet… Öreg koldusok loholnak a hintó után, hogy megmutassák, hova dugjanak el, melyik mellé, mert sok testvérem alszik ott. Egyi­kő­jüket sem ismertem, most összeismerkedem velük. Szeretném, ha a mellé kerülnék, akinek Mihály volt a földi neve, húszéves volt és meg kellett hal­nia, mert a beteg paripáját nem hagyta, meg­ölette. Nem tudom, az apám, aki akkor zsidó bíró volt és mindent tehetett, titkon nem te­mettette-e el a fia lovát gazdája mellé. Mert az én apám legalábbis volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e, te! És én meg odavaló vagyok, te meg csak gyöttél, hé, tudod! És juszt is – ha nem is egy önképzőkörben, de ugyanegy agyagos tüzes földben közel fek­szünk egymáshoz. Te a városban, én a másik hóstya, az árkon kívül. De az én földem épp­úgy átölel engem és szól: belőlem lettél, ben­nem éltél, megeszem a húsodat, magammal összevegyítem a porodat is. A szülő anyád va­gyok, a szeretett fiam vagy, akármit mondja­nak is. És ha te el is hagytál engem, te ijedt Géza!

            Ott fogunk némán feküdni egymás köze­lében. A te kézcsontjaid a szent keresztet szoron­gatják, az enyémben két rossz faág: a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonása hallatszik. A szeme­men két cserépdarabka, mert pénzre lesz szük­ségem, ha az új élet kezdődik. (A régit úgy kezdtem, hogy még cserépdarabom se volt.) Gyönyörű szertartások! Értem, megértem, hogy vallásos lettél. Én is sajnálom, hogy már nem lehet, elmúlt az időm: azaz: íme, most kez­dődik. ­

Elmúlt bajtársam, mondok valamit. Még csak egy lépést húzzuk tovább, amíg tehetünk egy fogadást: aki előbb hal meg, elmegy a no­vaji halottlátó asszonyhoz és megkérdezi: ho­gyan és miképpen fekszik a koporsójában a másik? És akkor intézkedik, hogy az ő sírbatevő egyházfia hogy fektesse. Szembe-e? Én nem mondom meg, mint akarom.

Elmúlt barátod:

Sándor.

Gárdonyihoz csak hónapok múlva került el Bródy nyílt levele. (1921. február 22.)

            Kállay Miklós, a Nemzeti Újság szerkesztője sietve kereste fel Gárdonyit és érdeklődött:

–          Mit felel, Géza bátyám, a Bródy levelére.

–          Semmit.

–          De hát mégis valamit csak kellene…

–          Nem, nem kell.

–          De a közönség várja.

–          A közönség a kibékülésünkre kíváncsibb, mint a válaszomra. Meglesz az is. Bródy már is megbánta. Ismerem. Mindig heveskedő természet volt. Nem tehet róla.

A kibékülés csakugyan megjött. Setét Sán­dor egri ügyvéd, közös barátjuk hozta meg Gár­donyi betegágyához Bródy bocsánatkérését.

Bródy is ugyanakkor szanatóriumban feküdt. Ezért nem érkezhetett el személyesen az utolsó kézszorításhoz.

És amikor Gárdonyi meghalt, Bródy a döbbe­net fájdalmas vonaglásával írta sürgönyét Setét Sándorhoz: A sürgönyben, éreztük, mi, a család is, hogy több van benne, mint a szokásos részvét érzéstelen hangja: egy bánatos lelkű jó barát könnycseppjeiből rakódtak össze a morzeírás pontjai:

 

A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szere­tettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hű barátod

Bródy Sándor

egri földi munkás.”

 

 

Comments are closed.