Nagyapám Az élő Gárdonyi című könyve két fejezetében is megemlékezik Bársony Istvánról.
Kiruccanások Pestről
A vidéki emberek hamar egymásra lelnek a főváros forgatagában. Örömmel köszöntenek, üdvözölnek, s ha otthon csak az egyjárdataposás kapcsolta is össze őket, majdhogy egymás karjaiba nem rohannak meglepetésükben. Érthető is. Az, akire rátaláltak, a kisvárosnak, falunak ugyanazt a részét hordja lelkében, mint ők. Mindketten csak kőpaloták közé tévedt idegenei a nagyvárosnak.
Hogy a maradhatatlan vérű Gárdonyi hogyan bírta idegekkel a nagyvárost, csak a naplójából érthetjük meg. Alig akad hónap, hogy ki ne ruccant volna valahová egy-két napra. Ha máshová nem, leszaladt vonaton Győrbe gyermekei látására, kiket a rideg törvény 7 éves korukig anyjuknak ítélt. Gárdonyi 1893. augusztus 25-én érte meg azt a jelenetet, amelyiket A borban színpadra vitt, mikor Mihály bácsi a szekérrel a ház elé állva kérdi Baracsot:
– Gyühetnek?
– Gyühetnek – szólt vissza Baracs zengéstelen hangon, s lerántja ujjáról a karikagyűrűt, s odavágja Szunyogh Rozi lába elé.
E jelenet után Gárdonyi csak havonta egyszer láthatta gyermekeit. Ha több ideje kerülközött, elrándulgatott békességesebb vidékek felé is. Szegedre, Aradra. Nyaranta meg édesanyját látogatta meg Szőlősgyörökön. 1893 júliusában Rohicson járt egészségét foltoztatni, majdnem egy hónapig. Utána Siófokon üdült. Vasúti szabadjegyét higanytermészetéhez mérték. Utazgathatott az országban, amerre jólesett.
Fesztyékkel való ismeretsége idején a budapest–komáromi vonalat még gyakrabban járta. Feszty Árpád tanyájának, Kingyesnek felfedezése (1894. szeptember 12.) Pósával és Lányi Gézával ugyan nem a legszerencsésebben sikerült, mert egy holdvilágos éjszakát végigkocsikáztak a békazenés nádasban, míg végre a fiakkeressel együtt az álmosságtól kimerülve, a fiakker elé akasztott lócsontváz eltévesztette a helyes utat, és rálelt Feszty sárfészkére.
A kingyesi kirándulás nógató bizalmat öntött vállalkozó szellemébe. Olaszországnak is nekiutazott, egyedül. Velence művészien fodrozó hószínű házai, lóherelevelű ablakai, utcai tengere álomvilág ígéretével csalogatta. (1895. április 20–27.) De ily hosszú járatú kirándulásokra, ha folyton vágyott is, lefékezte vágyait erszénye.
Micsoda öröm volt számára, mikor az Otthon hírlapírói körében Bársony Pistát megismerte. Úgy tekintett rá mint a saját falujából akadt atyafira, a másik atyafira az Emke-sarok forgatagában. Szerette volna, ha a villamosok, kocsik megállnak, s megvárják, hogy kibeszélgethessék magukat az otthonvalókról. Mert Bársony Pista vidékisége az első pillanatra éppúgy lerítt az arca szögletes csontjáról, mint Gárdonyié. Megtalálták egymást.
Ahogy Bródy Sándor rohant annak idején az ő Gárdonyijával Jókaiékhoz, Gárdonyi az ő Bársony Pistájával ugyanazt cselekedte. Ő is rohant vele Jókaihoz. A különbség csak az, hogy Gárdonyi megmaradt félszeg néptanítónak Jókai írótolla csarnokában, Bársony Pista pedig a furfangos vadász éles szemével észrevette a könyvek hátára vetett hegedűt, s még mielőtt visszatetszőnek gondolták volna szófukarságát, oly gyönyörűen zendített rá, annyi művészettel, hogy minden társadalmi konvenciót kiforgatva, éjfélig hegedült Jókainak. (1895. január 21.)
Bársony Pista, a vadász nem hagyhatta viszonzatlanul, hogy a hegedűjével így célba talált. Elcsalta Gárdonyit az ő szalonjába: Fülöpszállásra, a nádasba. (1895. augusztus 15.) Kezébe nyomott Gárdonyinak egy rettenetes kétcsövű mordályt, nyakába akasztott egy tölténytáskát, tele patronokkal, hogy Gárdonyi a súlyos teherbe majd beleroskadt. Alig tudott megindulni, s a tizedik lépésnél már átrendezte a puskát balra, a patronokat jobbra, hátha úgy könnyebb. De bizony, nehéz volt az úgy is annak, aki nem szokta.
Rövid bandukolás után Bársony Pista a fülöpszállási réten előkeresett a zsebéből egy ív papirost, s rárajzolt cikázó vonásokkal egy madarat, kiakasztotta egy faderékra.
– No, Göre. Most így fogod a puskát. Így húzod fel a kakast. Így célzol és így állsz neki szét vetett lábbal. A fegyvert válladhoz szorítod. Erősen. A csövön végigsiklik szemed, és lősz.
Gárdonyi felemelte a fegyvert.
Célzott.
Lőtt.
A papírosmadár testén apró, fekete pontok sűrűsödtek.
Gárdonyi talált.
Bársony Pista csodálkozott.
Ballagtak odébb. Bársony egy csalitos szélén vizsgálódásaiba elmerült bábaszarkát pillantott meg.
– Látod azt a madarat? Bábaszarka. Célozd meg.
Gárdonyi célzott. Lőtt.
A szarka lebukott.
Bársony Pista megint csodálkozott. Gárdonyi is.
Bársony azon csodálkozott, hogyan sikerült ezt Gárdonyinak így eltalálnia. Gárdonyi meg azon, mit lehet azon csodálkozni, hogy ő a szarkát eltalálta.
Beültek a csónakba. „Kákás víz. Vízililiom. Árnyékként megjelenő vízivadak.” (Napló.)
Itt már nehezebb a feladat. Mozgó csónak. Mozgó cél.
– Nézd, ott egy búvármadár – susogja Bársony.
– Lőhetem? – kérdi halkan Gárdonyi.
– Próbáld.
Gárdonyi lőtt. A búvár ráterült a vízre. Talált. Ezenkívül ejtett még egy vörösfejű rucát, még egy kis búvárt, egy szárcsát és röptében egy kis halászkát. Eredmény: hat lövésből hat találat. Ilyet még nem látott Bársony mester.
Gárdonyi nem állta meg szó nélkül.
– Te Pista, ez a fegyver meg van babonázva. Annyira tudja már, hová kell lőnie, csak feléje tartom a célnak, és talál.
– No, majd mindjárt meglátjuk.
Egy fecske röppent el fölöttük a magasban. Isten madárkája. Bársony Pista ráfogta a puskáját. Hosszasan célzott. Lőtt. A fecske lebukott.
– Ezt csináld utánam.
Gárdonyi jó megfigyelő szem. Észrevette, hogy Bársony Pista akkor sütötte el a fegyvert, mikor a fecske röppenésében hullámvölgybe lendül. Célzott. A fecske nyílként csapódott alá a magasból.
– Hihetetlen! – álmélkodott Bársony. – Nocsak, még egyszer.
Gárdonyi célzott. Hosszasan. Ismét egy fecske forgott le az égboltról.
– Ilyet még nem láttam! – csóválta a fejét a fővadász.
Gárdonyi ismét fecskére célzott. Hosszan. Hosszasabban, mint előbb. A fecske eliramlott. Másnap reggel, ahogy Bársany Pista fülöpszállási tanyája ajtaján kilépett Gárdonyi, az ereszet fészkén lát egy fecskét. A mellén piros vércsík vonatik végig. Bágyadt, beteg szemével rápillant Gárdonyira, vádolón.
Gárdonyi sohase vadászott többé. Szégyenkezve, sajnálkozva rejtette fiókjába Bársony Pista felszabadító bizonyítványát:
„A legkomolyabban bizonyítom, hogy Gárdonyi Géza barátom hallatlan rekorddal végezte itt első vadászatát. Az első nyolc lövésre, amit életében tett, lőtt egy próbacentrumot, azután egy bábaszarkát, azután röptében egy kis halászkát, meg két fecskét, továbbá a vízen két kis búvárt, egy vörösfejű rucát, meg egy szárcsát. A kilencedik lövést végre elhibázta.
Fülöpszállás. Balassi-rét.
1895. aug. 15.
Bársony István
Gárdonyi valahányszor rápillantott az írásra, eszébe villant a véres vonalka a szomorodott madárszív fölött.
Munkácsy Mihály (1896 április 17.)
A nagy kiállításra világhódító ecsetjét Munkácsy is hazahozta. A Honfoglalás ezeréves történetének magasabb szimbólumot adni lehetett volna-e mással, mint talentumával. De mintha valami láthatatlan túlvilági lény irigyelte volna ezt a dicsőséget a nemzettől: a millenáris képet annyi minden végzetszerű csapás kísérte útján, lesújtva a képre, művészre, egyaránt.
A kép Neuilly-ben készült. Munkácsy Párizsban mutatta be először:
„Hallani óhajtom róla idegenek véleményét is!”
Már ez az első nyilvánosság elé bocsátása a képnek Párizsban rogyasztó szívszorongással indult. Amint a négyrét hajtható képet a bemutató műteremben elhelyezték, a terem ködös világításában a képen a színek összefolytak. Nyugtalan szürke és barna színzavarok, csillogó fényfoltok vibráltak a vásznon. Lehetetlen volt akár egyetlen alak tökéletes felismerése is. A kép megérkezése nyomán a kinyílt műteremoldal-falon a kíváncsi közönség beszállingózott. A kép még jóformán ki se volt a keretére merevítve, máris megjelent a miniszterelnöktől kezdve a neves francia festőkig, a művészeti lapok kritikusaitól a napilapok kritikusaiig mindenki, és törtetett befelé.
Munkácsy! Munkácsy! Hatalmas tömegek lelkét rezdítő név volt ez, Párizsban is.
És Munkácsy amint a képre pillantott, szinte élettelenül rogyott a karosszékbe. Érezte, hogy a takarítatlan, kormos ablakszemek fénytelensége megöli a képet, nevét, sikerét, nimbuszát, jövőjét. Amint így, leroskadva tekint az özönlő kíváncsiságra, egyszer csak látja, hogy a kép újra összecsukódik, és az óriási műterem oldalának üvegablakai négyesével, ötösével pattognak befelé. Valaki kívülről kalapáccsal gyorsan tördeli az üvegeket. A homályos ablakszemek helyükből kiugranak. 3000 frank ára üveg odahull a kíváncsiak lábai elé, s veszedelmes szemétként morzsolódik szét a padlón. De ki látja ezt most! A nézők türelmetlenül tolakodva várják, hogy a kép szétnyíljon. A képkeret megmozdul. A szorongó alakok feje szinte vezényszóra fordul a kép felé. A beszökkent napfény rásiklik Árpád alakjára, a magyar vitézek fegyvertáncoltató karjára és Szvatopluk ivadékainak hajlott gerincére.
A szakértők és más, Munkácsyt látni vágyók elbűvölten álmélkodnak.
A festő szolgája két inasgyerekkel megmentette a Honfoglalást a dicsőséges sikernek Párizsban.
Munkácsy Pestre érkeztének örömére Fesztyék baráti szíves vendéggyűjtést rendeztek vacsoraasztaluk köré. Ekkor beszélte el Munkácsy a Honfoglalás kép párizsi bemutatójának ezt a történetét Berzeviczy Albert, Bársony István, Malonyai Dezső, Harkányi Frigyes és Gárdonyi előtt:
„Munkácsy fáradtan, kimerülten telepedett le az asztalhoz – írja róla Gárdonyi –, lassan, vontatottan beszélt. Látszott rajta az összeesés. Hogy testben és lélekben agg. Akkor volt legszomorúbb, mikor fütyülve, dalolva jókedvet mutatott. Ott voltunk éjfélután kettőig. Vacsorára volt zsiványpecsenye és ananász. Közben paprikás csirke és túrós csusza.”
Fesztyné érezte, hogy Munkácsy a párizsi konyha után a magyaros ételekért rajong. Utolsó öröme volt tán ez a vacsora, a dicsőséges művésznek.
Mi volt, ami lelkileg és testileg úgy kimerítette?
A Honfoglalás kép Pestre érkezése. A kép kibontásakor kiderült, hogy a csomagolópapiros rátapadt a festményre. A nedves lakk magához szívta, s mire Pestre ért, odaszáradt. Munkácsy Telepy Károly segítségével szinte újból festhette a hatalmas méretű alakokat az ezeréves ünnep terminusa közelgésének zaklatásával, fenyegetőzésével. Munkácsy izgatott volt. Kimerült. Feldúlt. Kétségbeesett. Barátai, orvosa idegösszeroppanástól tartottak, óvták, csitították, vigasztalták. Idegességének csillapítására még a falinaptárakat is eltüntették mindenütt, amerre Munkácsy csak megfordult, hogy Munkácsy ne lásson izgalmat. De így sem tudták Munkácsyt a végzetes idegösszeomlástól megmenteni. A Honfoglalás kép lett Munkácsy ecsetjének utolsó alkotása.
Fesztyék vacsorája volt Munkácsy baráti körben eltöltött utolsó vacsorája. Vacsora után Bársony Pista szórakoztatta a társaságot hegedűlécével. Ekkor játszotta Bársony valami mérhetetlen finom hangvonással azt a magyar nótát, amelyet Gárdonyi később az Egri csillagokban felhasznált Török Bálint fogságban sínylődésekor:
„Ki a Tisza vizét issza.
Vágyik annak szíve vissza.”
Munkácsy szemét e nótára elöntötte a könny, s gyöngyözve futott végig ráncos bőrű arcán és őszült szakállán.
Petőfi dicsőségében (1898. december 23.)
Gárdonyi Géza a Petőfi Társaság tagja!
Tizen indultak a megüresedett tagságért az Akadémia földszinti márványoszlopos, Lotz-képes kis szorongatójában. A tíz jelölt közül másodiknak ért be Gárdonyi. Előtte Bartha Miklós, a függetlenségi publicista, a negyvennyolcas eszmék népszerű tollú harcosa, kiváló vezércikkező vezetett három szavazatkülönbséggel. Gárdonyi után meg Makai Emil, a fiatal poéta következett öttel kevesebb választói lelkesedéssel.
Ha a választás értékmérő az író működésére, Gárdonyi jó barátai közül Bartók Lajos, Váradi Antal, Ambrus Zoltán, Pósa Lajos, Rákosi Viktor, Kenedi Géza, Kiss József, Jakab Ödön, Sebők Zsiga, Bársony Pista, már mind hajlott hátú, öreg petőfistákként mozogtak az irodalmi életben, mikor Gárdonyi még csak fiatalos büszkeséggel állott a mérce alá. Bár anyakönyvi kivonat alapon nem sok, pár esztendő választja el Gárdonyit Petőfi fényében csillogó barátaitól.
A dicsőség fénye ragyogását Gárdonyi nem is annyira abban érezte, hogy a társaság most rá is vetít egy kévét Petőfi sugaraiból, hanem abban, hogy Bartha Miklós nemzetiszínű szalagos szíve mellett ott érezheti az ő szíve dobogását is: 1848 Petőfi zászlaja alatt találta meg 1848-at.
Gárdonyi, mikor a választással az Akadémia kistermébe bevonulhatott, még nem jutott az Egri csillagokig. Göre Gábor tekintélye vagy verseinek csengő sorai csalták-e inkább a szavazócédulákat az urnába, kideríthetetlen. A nyomtatott betűk világában egyedül a népszerűség nem mindig jó higany az irodalmi hőmérő üvegcsövében, mert néha egy kis hirtelen napsütés felszökteti a fokok skáláján a numerust. Félő volt, hogy a társaság így jár Gárdonyival. De a Petőfi Társaság hőmérőjét igazolta az idő. Szavazáskar alkalmas helyen állott.
Gárdonyit talán befelé melegítette e kitüntetése. Ezt azonban nemigen olvashatta le az arcáról földi ember. Még Fesztyné sem, aki Gárdonyit A tegnap könyvében öntelt, beképzelt, nagyságáért áhítozó egyéniségnek jellemzi. E sorok írójáról senki sem vonhatja kétségbe, hogy nem jól ismerte Gárdonyi Gézát. Ez oknál fogva állítom, hogy Gárdonyi kérve-kérte a petőfiseket, ne válasszák meg tagnak. Ez a kérés nem a társaság lebecsülése okából történt, hanem mert Gárdonyi érezte, hogy a nyilvános szereplés nem az ő levegője. Irtózott a székfoglaló asztal zöld posztójától, a kíváncsi szemektől, akik az íróra úgy néznek fel, mint a színpadra, s legtöbbször nincsenek megelégedve a felső világítással.
Gárdonyi könyökéből hiányzott a csont. Ha nem így lett volna, hamarabb is bekerül jó barátai írói körébe. Választása előtt Szana Tamást, a Petőfi Társaság titkárát kérte, ne jelöljék: „addig, míg a társaság a felolvasásokon kívül egyebet nem tesz, én tag nem leszek. Olvasson. ki-ki magának”, írja levelében (Napló. 1898. december 23.)
Mégis… Megszerezték Petőfi lobogója alá. Bartha Miklóssal együtt léptették Petőfi dicső neve mellé.
Bartha Miklós a nemzet zászlajával letakarva pihen a Kerepesi temetőben.
Gárdonyi az egri vár egy bástyáját kapta síremlékéül.
A Petőfi Társaság e választással a jövőbe látott.